A zongorista
Polanski vagy anti-Polanski?
Pályi András
Vajon vallani fog végre arról, amiről eddig hallgatott?
Polanski Szpilman-adaptációja nem nélkülözi a személyes motívumokat.
|
Roman Polanski fél évszázadon át hallgatott a maga háborús élményeiről.
Ami szó szerint értendő, hisz a hozzá legközelebb állók is állítják, hogy
még véletlenül se hozta szóba a krakkói gettót, ahová tízévesen bekerült,
és ahol két esztendeig élt, nem beszélt családja meghurcoltatásáról (anyja
soha nem tért vissza a koncentrációs táborból), arról, hogy ezt megelőzően
"árja" lengyel családok bújtatták őt, hogy mit jelentett a serdülőkor hajnalán
a kis Romannak az örökös halálveszélyben létezés. Most A zongorista kapcsán
a varsói Gazeta Wyborczának elárulta, hogy ezekről a dolgokról még családja
életben maradt tagjaival sem beszélt soha, ami csak megerősíthet bennünket
ama gyanúnkban, hogy a bűn és a kegyetlenség nagy színjátékai iránt különös
affinitást tanúsító rendező, aki már a łódźi filmfőiskolán is, de később
a nagyvilág nyilvánossága előtt is nemegyszer extravagáns viselkedésével
és botrányaival keltett feltűnést, nemcsak eleve eltökélte, hogy még önmaga
előtt is letagadja a viharos gyerekkort (amihez ráadásul hozzátartozik,
hogy Párizsban született és ott is cseperedett fel), hanem a jelek szerint
alaposan fel is vértezte magát ez ügyben. Kérdés mégis, hogy milyen sikerrel.
Mert rendezői munkásságában ugyan jó ideig következetesen elzárkózott a
háborús témától - nem vállalta se Kosinski Festett madarának megfilmesítését,
se a Schindler listáját, amelyet kétszer is felajánlották neki -, Szpilman
emlékirataira viszont nem mondhatott nemet, annál kevésbé, mert - ezt meg
a Népszabadságnak nyilatkozta - "mostanában alakult ki bennem az a távolságtartás,
amivel hozzá szabad nyúlni ehhez a témához".
Władysław Szpilman könyvének megvan a külön története. Ez a lengyel
zongoraművész-komponista - a háború után népszerű dalszerző, a lengyel
könnyűzenei élet jeles szervező egyénisége - asszimilálódott varsói zsidó
polgárcsalád gyermeke volt, aki Berlinben tanult, majd Hitler hatalomra
jutása után hazatért s a Lengyel Rádió munkatársa lett, végül valóságos
csodasorozat folyományaképp túlélte a borzalmak borzalmát: a gettót, az
éhezést, a bevagonírozást, a szökést, a bujkálást az "árja" oldalon, a
levert varsói felkelés után az elnéptelenedett, üszkös romvárosban a patkánylétet,
hogy a legreménytelenebb helyzetben a német főhadiszállást előkészítő,
filantróp hajlamú Hirschfeld kapitány - egy Wermacht-tiszt! - mentse meg
az életét, aki ott, a német katonai központ padlásán bújtatja és eteti,
még a saját egyenköpenyét is ráadja. Szpilman, aki különösebb írói talentummal
nem rendelkezett, mindjárt a háború után megírta, amit átélt, s egyből
meg is gyűlt a baja a cenzúrával. A derék német kapitányból például osztrákot
kellett faragni, de akadt sok egyéb probléma is az írásával, amely minden
kozmetikázás nélkül beszélt a gettóbeli zsidó elit "édes életéről", a zsidó
rendőrök kegyetlenségéről, a lengyel ellenállásba beférkőzött lejmolókról,
az ukrán és litván kollaboránsokról és még sok mindenről, ami sehogy se
illett a háború után hivatalból forgalmazott sztereotípiákhoz. E ritka
dokumentum így hosszú időre feledésbe merült, s csak 1997-ben adták ki
újra Németországban, immár Wolf Biermann utószavával, aki az ekkor még
élő Szpilman személyes kérésére csatolta ehhez a legrafináltabb hollywoodi
fantáziát is felülmúló happy endhez Hirschfeld kapitány történetét (ő ugyanis
nyolc év múltán szovjet hadifogságban hunyt el). A német kiadást követően
a könyv kijött az Egyesült Államokban is, majd egy sor nyugati nyelven
- lengyelül is (újra), most már magyarul is -, világsiker lett, s mint
tudjuk, Polanski tavaly még a cannes-i Aranypálmát is elnyerte a belőle
készített filmmel.
Polanski és Szpilman történetében szembeötlők a párhuzamok, még ha
ilyen vázlatosan vesszük is őket szemügyre, azaz a rendezőt nyilván a rejtett
autobiografikus téma ragadta meg a zongorista emlékiratában. Amit ő ugyanakkor
fontosnak tart cáfolni. De az utóbbi időben már hozzászokhattunk hasonló
cáfolataihoz; ő az a rendező úgymond, aki csak "szórakozásból" készít filmeket,
és sohasem beszél magáról. Csakhogy eközben Polanskinak mindig is megvolt
a maga "életrajzi" fogantatású legendája, s a filmek sikere, éppen a bennük
rejlő autobiografikus szálak által, nemegyszer e Polanski-mítoszból táplálkozott,
kezdve első főiskolás munkájától, A biciklitől (1955), amelyben saját akkori
balesetét dolgozta fel, a Macbethig (1972), amely sosem született volna
meg a Manson-banda 1969 augusztusi vérengzése nélkül, amikor is a rendező
Los Angeles-i otthonában, az ő távollétében, lemészárolták terhes feleségét,
Sharon Tate-ot, és több barátját. A Macbeth után némileg azonban módosult
a helyzet; úgy tűnik, Polanski egy idő után rákényszerült, hogy komolyan
vegye saját nyilatkozatait, s legalább arra ügyelt, hogy kulcsszerűen megfejthető
önéletrajzi utalásokat ne találhasson senki filmjeiben.
Amiből is következik, hogy A zongorista megfilmesítésének híre felfokozta
Polanski körül a várakozásokat. Vajon a rendező, akiről köztudott, hogy
kitűnően ért a nézőkben keltett ambivalens érzések kiaknázásához, aki filmjeivel
otthonosan mozog mind az "alacsony", mind a "magas" kultúrában, valóban
visszatér-e a "kezdetekhez"? Nemcsak ifjúsága helyszínére, hanem a nagy
Polanski-filmek technikájához és metafizikájához is? Vajon vallani fog
végre arról, amiről eddig hallgatott? A Polanski-mítoszhoz egyébként a
felfokozott várakozások mindig is hozzátartoztak. Hisz ő az, aki egyidejűleg
képes a filmes konvenciók beható ismeretével és ugyanezen konvenciók megszegésével
vagy deformálásával is elkápráztatni. Ami annyit tesz, hogy az ő esetében
nem a műfaj kérdése a kulcsszempont, hanem az a meglepő könnyedség és perfekcionizmus,
amellyel filmjeibe képes beiktatni azt is, ami hagyományosan nem kerülhetne
be egy tiszta műfajú alkotásba, mert egyszerűen nem oda való. Magyarán
azok a filmek, amelyek a Polanski-mítoszt megalapozták, minden további
nélkül kielégítik a közönség "alpári" igényét az attraktív mesére és az
úgynevezett erőteljes élményekre, miközben eleget tesz a legkifinomultabb
ízlésű elit sznobizmusának is. Legalábbis így volt ez egykor, mert a nyolcvanas
évek közepétől egyre labilisabb filmjeiben ez a kényes egyensúly; úgyhogy
az említett, felcsigázott várakozás mindenekelőtt egy új, nagyszabású Polanski-bravúrt
várt A zongoristától.
Ez a film azonban inkább egyfajta anti-Polanski, semmint e várakozás
beteljesítése. A zongorista meglepően póztalan, tiszta, őszinte mű, amely
mindenféle nagy trouvaille csábításának következetesen ellentmond, csakúgy,
mint a Wajda-féle történelmi freskó kísértésének, ami különben kézenfekvő
lett volna. Mintha az elfojtott serdülőkori trauma meggyónása Polanski
számára elsősorban azt jelentené, hogy eleve leszámol a publikum manipulálásának
jól bevált eszközeivel. Ez az új, "realista" (anti)Polanski lélegzetelállító,
mondhatni provokatív hűséggel köti magát a Szpilman által leírtakhoz, mégsem
"dramatizálja" a könyvet, inkább mintegy láttatja azt, hisz mindent képben
lát, akár egy dokumentarista. A zongoristából hiányzik a Macbeth vagy A
lakó fájdalmas önterápiája, a rendezőnek ezúttal eszébe sem jut, hogy szürreális
fantáziája feneketlen tárházához folyamodjon, mint akit nem is érdekel
más, csupán a történtek száraz, minden pátosz nélküli rekonstruálása.
Adrien Brody a címszerepben minden túlzás nélkül a kiszolgáltatottság,
a szenvedés, a "zsidó sors" élő ikonjaként hat. Emlékezetes pillanat a
film végén: a megszállók már elpucoltak a halott városból, s ő a Hirschfeld
kapitánytól kapott katonai köpenyben előtámolyog a romok alól. A bevonuló
oroszok németnek nézik, azonnal tüzet nyitnak rá. Visszamenekül, s kétségbeesetten
igyekszik tudtukra adni, hogy ő lengyel. Amikor végül feltartott kezekkel
előlép, támadói döbbenten állapítják meg, hogy a német katonai köpenybe
bújt emberi roncs valóban egy lengyel. E néhány filmkockán a rendező minden
tartózkodása ellenére átüt a személyesség, amit csak aláhúz a filmet záró
hangverseny apoteózisa: ez az idegen ruhában rejtőző asszimiláns zsidó,
aki elsősorban művész kíván lenni, a sorsdöntő pillanatban nem tudja nem
lengyelnek vallani magát. A 68 éves filmrendező részéről azonban ez a katartikus
ön-bevallás felettébb diszkrét, rejtett és fájdalmas.
Aki tehát A zongoristától az extravaganciájával és botrányaival hajdan
önmagát mitizáló Polanski feltámadását várja, csalódik. De alighanem csalódik
az is, aki az új Polanskitól azt várja, hogy ugyanolyan erős művészi személyiségként
üsse rá ismertetőjegyét a műre, mint ama híres-hírhedt elődje. Aki azonban
arra kíváncsi, van-e Polanskinak, aki gyerekfejjel maga is a holocaust
áldozata volt, érvényes válasza Adorno mondására, miszerint Auschwitz után
nem lehet verset írni - azaz filmet készíteni -, az gondolom, maradandó
élménnyel távozik a moziból: ebben a sokak által anakronisztikusnak és
akadémikusnak bélyegzett alkotásban van valami minden aktualitáson túli
bátorság. Itt már nincs szó a kegyetlenség és a bűn nagy szcénáiról, "csak"
az ember XX. századi lealjasodásával való szembenézésről. Ami fölött nem
tud eljárni az idő.
A zongorista (Le pianiste) - francia, 2002. Rendezte: Roman Polanski.
Írta: Władysław Szpilman regényéből Ronald Harwood. Kép: Pawel Edelman.
Zene: Wojciech Kilar. Szereplők: Adrien Brody (Wladyslaw Szpilman), Thomas
Kretschmann(Wilm Hosenfeld), Frank Finlay (Az apa), Maureen Lipman (Az
anya), Emilia Fox (Dorota). Gyártó: ??? Forgalmazó: Best Hollywood. Szinkronizált.
148 perc.
|