Beszélgetés Vekerdy Tamással
A jó állapotú gyerek kibírja
Muhi Klára
Összeomlóban a hagyományos tudásátadás, a képernyő
viszont szorongó, fantáziátlan "mintha"-gyerekeket nevel.
|
- Az iskolák számára ma az egyik legnagyobb kihívás a média fokozódó
jelenléte. A lanyhuló olvasási kedv például nyilvánvalóan összefügg a televízió
és a számítógép előtt töltött idő növekedésével, s a média talán már ma
is ugyanolyan erős nevelő, mint a szülő vagy a tanár.
- Ami az olvasást illeti, a nagyon sokat tévéző gyerek bizonyosan nem
lesz olvasóvá. Hegedűs Gézával értek egyet: tíz éves koráig nem hagynám
a gyereket tévézni, akkor még olvasóvá lehet. Az olvasás ugyanis később,
kamasz és ifjúkorban mint önterápia és mint személyiségépítő eszköz hihetetlenül
fontossá válik. Az élvező olvasó ugyanis öntudatlanul belső képeket készít,
a szöveg benne akár fiziológiás változásokat is létrehoz, például több
vér áramlik a lábikrájába, ha egy jól leírt futásról olvas. A kisgyerek
pedig zseniális belső képkészítő, mesehallgatás vagy játék közben fantáziaképeket
készít. Ugyanakkor nagy a képéhsége, mert az ember képekben dolgozza fel
a szorongásait, a félelmeit és a világról szerzett ismereteit, egy kisgyereknek
pedig rengeteg a feldolgozni valója. De mivel nem tud különbséget tenni
külső és belső kép között, ezért lenyűgözi a tévé vagy bármely képernyő.
Rátapad, nem tud elszakadni tőle, ugyanakkor rágja a körmét, tekeri a haját.
A külső kép azonban blokkolja a belső képkészítést, a pszichikus feldolgozást.
Nem beszélve arról, hogy leülteti a gyereket, holott a gyerek mozgás közben
tud igazán jól feldolgozni. Tehát a képernyő előtt se testileg, se lelkileg
nem mozog. Ezt Henry Wallontól tudjuk és sok más jeles kutatótól is. Az
is lényeges, hogy a képernyőt nézve az agy elektromos hullámszerkezete
is megváltozik, hasonló lesz az alváséhoz vagy a meditációban is mérhető
hullámszerkezethez. Csakhogy azokban le vagyunk zárva a külvilág felé,
s így "énazonos" tartalmak dolgozódnak fel. A képernyő viszont "énidegen"
tartalmak hihetetlen tömegét árasztja a védtelenül maradt központi idegrendszerbe.
A televízió és a képernyő tehát, minél kisebb a gyerek, annál totálisabb
rombolást végez. Az óvodák arról számolnak be, hogy a gyerekek már nem
tudnak játszani és nem tudnak mesét hallgatni. Ennek a hátterében ott van
az áttelevíziózott, átvideózott órák száma.
- A hetvenes, nyolcvanas évek gyerekekkel foglalkozó szakirodalma szuggesztíven
írja le a televíziós korszak "siettetett", koravén, felnőttszerű gyerekét,
aki túl gyorsan érik meg lelkileg és szexuálisan, ugyanúgy öltözködik,
sőt ugyanúgy bűnözik vagy drogozik, mint a felnőttek, sokak szerint elsősorban
azért, mert a televízió túl hamar szembesíti a felnőttkor titkaival, tabuival,
problémáival. Az internet felbukkanása óta viszont sokan - épp ellenkezőleg
- egy aktív, társas, demokratikus gondolkodású új generációról értekeznek,
egy új gyerekről, akinek tudása frissebb, használhatóbb, mint a szüleié,
s aki számára a világháló szerencsésen semlegesíti az ostoba szülői vagy
iskolai hierarchiát.
- Ami az internethasználatot illeti, a hazai statisztikák azt mutatják,
hogy ezen a téren eléggé el vagyunk maradva. Jó pár évvel ezelőtt valóban
volt egy nagy felívelési hullám, amikor a Sulinet is beindult, de mostanra
lemaradtunk. Ha jól tudom, például Lengyelország és Észtország is megelőzött
bennünket. De hogy mi a hatása mindezeknek a technikáknak a gyerekekre,
ez nagyon bonyolult kérdés. Mert a képernyő az képernyő. Miközben valóban
más dolog lerogyni a tévé elé, ahol ömlik belém a kép, vagy az interneten
kószálni, csetelni, keresni valamit, és esetleg megtalálni.
- Mit vagy mennyit kellene ezekből a technikákból beengedni az iskolának
a maga közegébe? S nem várható-e, hogy a technikai médiumok valamiképpen
mégiscsak fellazítják a roncs állapotában is meglehetősen poroszos magyar
iskolát?
- Tulajdonképpen részben már fellazították, jó és rossz értelemben
egyaránt. És persze az interneten való tájékozódás, a mobiltelefon, s a
többi technika más életformát is jelent. De hogy megváltozott volna a gyerek?
Ez szerintem csak részben igaz. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk az
emberiségről, legföljebb ha az utolsó 4-5 ezer évről valamit. Az ember
kétségtelenül változott ez idő alatt, bár ahhoz képest, hogy a környezete
mennyire átalakult az utolsó 150 évben, ez a változás elenyésző. Ám bizonyos,
hogy ahelyett, hogy uralná, ki van szolgáltatva a technikának. A technikai
fejlődésnek pedig van egy elszemélytelenítő tendenciája, ami veszélyes,
mert az ember nem tud személytelen közegben tartósan élni, belebetegszik,
kiürül, érzelmi nélkülözésben szenved. A gyógyír a művészetekben, a kézzel
végzett tevékenységekben és persze a személyes kapcsolatokban volna keresendő.
- Ezek szerint nem igen hisz a számítógép vagy az internet felszabadító
hatásában?
- Ha számítógépen dolgozom, és a gyermekem ki akarja próbálni, természetesen
megengedem. De biztos, hogy számítógépes játékot nem vennék neki. A legtöbb
ilyen játékban le kell lőni valakiket valami labirintusban, s ez variálódik
ezerféle módon. Van világteremtő játék is, de én kevés gyereket láttam,
aki azzal játszana. És ez nem jó. Nem csak azért, amit a szörnyű erfurti
példa mutat, ahol egy gyerek, aki éveken át játszott ilyen játékokat szenvedélyesen,
bement az iskolába, és labirintusként bolyongva az iskolaépületben célzott
fejlövésekkel, amilyeneket bizonyos játékokban le kell adni, lelőtt néhány
tanárt és megsebesített néhány gyereket. Nem állítom, hogy minden gyerek
ide jut. A jó állapotú gyerek az agresszív filmet és a különböző médiumokat
kibírja, nem lesz tőlük különösebben agresszív. Kevéssé árt neki, nem fog
annyira beleesni. A baj azzal a gyerekkel van, akinek rosszabb az állapota,
aki érzelmileg elhanyagolt, amúgy is fojtottan agresszív, kirobbanással
fenyeget. Egy amerikai vizsgálatból kiderül, hogy azok a gyerekek, akik
kilenc éves korukban különösen sok agresszív mozit néztek tévében, videón,
19 éves korukra a legagresszívebb csoportba tartoznak. De nem azért, mert
sok ilyesmit néztek, hanem fordítva: azért néztek sok ilyesmit, mert nem
törődött velük senki, mert személyes kapcsolataikban nem tanulták meg -
nem tanulhatták meg - a belső feszültségek feldolgozásának személyiségépítő
módszereit. Fontos tudnunk azt is, hogy a valóságban látott agresszió csekélyebb
mértékben, a filmen látott nagyobb mértékben, és a rajzfilmen látott a
legnagyobb mértékben növeli a gyerekek agressziós szintjét. Ez is egy amerikai
vizsgálatból derült ki.
- Vajon miért éppen az animáció?
- Mert a valóságban látott agresszió szorongást kelt a gyerekben, valójában
nem akarja. A filmen látott egy virtuális világ, ezért ott már jobban felszökken
az agressziós szintje: újra beteszem a kazettát, megint él mind a tizennyolc
ember. Az animációban - például Tomra és Jerryre lefordítva - az egér ellapul,
de már föl is ugrott, és rohan tovább. Hogyhogy? Ez utánozhatatlan, egy
dramaturgiai disznóság, mert nem derül ki, hogy miként lehetséges. Az utánozhatatlan
agresszió pedig rendkívüli mértékben növeli az agressziós szintet, mert
a játékban nem vezethető le igazán, és marad az, hogy tombolni, ütni, eltaposni,
felrobbantani.
- Mit gondol, a hamarosan bevezetendő médiaoktatás vajon tud-e egyfajta
pozitív lazító szerepet betölteni az iskolák életében?
- Ha jó színvonalú, akkor igen. Ha például megtanítja a gyereket arra,
hogy miképpen szelektáljon a műsorok között. A kisgyereknek például a szülőjével
együtt kellene választania, s a kiválasztott műsort együtt kellene megnézniük.
De a szülő számára ez rémes, mert mit ér akkor az egész, ha nem lökhetem
csak úgy az elektromos baby sitter elé a gyereket.
- És mit gondol, milyen az ideális médiaoktatás?
- Fontos kérdés például, hogy mikor kezdődik? Szerintem kamaszkorban.
Addig is vannak film- és média-élményei a gyereknek, de mindezek tudatosítását
csak a tinédzser kortól lenne jó elkezdeni. És persze jó filmeket kellene
mutatni nekik. Egy Fanny és Alexander vagy nagyobb gyerekeknél akár egy
Suttogások és sikolyok, de említhetném természetesen Fellini vagy Buster
Keaton filmjeit is, mindez nagy élmény lehet. A gyerekekre ömlik a kommersz,
miközben rá kellene jönniük, hogy miben is áll a nagysága azoknak, akiket
említettem.
- Szerintem legalább ilyen fontos megérteni a kommersz működését is,
amivel - tegyük hozzá - a hagyományos iskola egyáltalán nem foglalkozik.
- Így van. Én botcsinálta pedagógusként a pszichológiai rendelőben
bizonyos gyerekekkel P. Howardot olvastam. Fölolvastam egy fejezetet, s
aztán a gyerek annyira kíváncsi lett a folytatásra, hogy hazavitte, és
életében először olvasott. Nem véletlen a Harry Potter sikere. Gyerekek
milliói kezdtek olvasni, akikről állították, hogy soha nem vesznek a kezükbe
könyvet. És miért? Mert a szerző megszólítja a gyereket, eltalálja a mezsgyét
a fantázia és a valóság között, s ez hihetetlenül vonzó.
- A Harry Potter egyébként szerintem valójában egy nagyon kemény iskolakritika.
A Roxfort egy olyan elleniskola, ahol a világmegismerés nem kínszenvedés,
ellenkezőleg, a lehető legélményszerűbb.
- Iskolakritika és polgárpukkasztás. Hiszen a mugli a tipikus kispolgár
vagy nyárspolgár. Én ugyan öntudatos polgárnak vallom magam, mégis azt
gondolom, hogy a polgár rémes képződménye a történelemnek, s mára egy gondolattalan
osztállyá lett. Tulajdonképpen ilyenekké akarnak tenni bennünket ma az
iskolában. Nyárspolgárrá, tömegemberré.
- Nem lehet nem észrevenni, hogy a hagyományos intézményesített tudásátadás
recseg-ropog, összeomlófélben van. De ma még nemigen látszik, hogy meg
tudja-e szelídíteni az iskola a médiát, fel tudja-e használni a maga céljaira,
vagy a hagyományos iskola egész intézménye széthullik, radikálisan átalakul.
- Valószínű, hogy előbb a káosz jön el. Régen a társadalmakban működött
egy biztos külső vezérlés, törvények, faluközösség stb. Mindez mára hál’
istennek eltűnt, s ez magával hozott bizonyos szabadságot. De hogy ezzel
a szabadsággal élni tudjunk, ahhoz stabil belső vezérlésre volna szükségünk,
mert különben ki vagyunk szolgáltatva a szuggesztív, karizmatikus egyéniségeknek.
Ez pedig a XX. században mindig nagy tragédiákba torkollott. Egyetlen járható
út van, nekünk magunknak kell személyiségekké válnunk. Ehhez viszont olyan
szülőkre, tanárokra volna szükségünk, akik önmagukkal azonosak, azt mondják,
amit gondolnak, azt teszik, amit éreznek. Én nem hiszek a "szép, szép új
világban", ahol csak benyomom a gombot, és árad a tudás a fejembe. Nem
hiszem, hogy kiiktathatjuk például a tanárt. És jaj nekünk, ha ez bekövetkezik
- pedig részben már bekövetkezett -, mert a személyiség nélkülözhetetlen.
Az egész európai fejlődés értelme az autonóm, belülről vezérelt individualitás
létrehozása. De ma a nagy ellenhatások korát éljük, amikor a különböző
fundamentalizmusok, vallási, nemzeti, nacionális szélsőségek megint nem
akarják a személyiség szabadságát. Pedig Szókratész óta, Jézus Krisztus
óta, a reneszánsz óta minden erről szól. "A te véleményed a fontos" - mondja
Szókratész. "Isten nem itt van, és nem ott van, hanem tibennetek van" -
mondja Jézus. "A legfőbb jó a személyiség" - mondja Goethe. És erre támad
rá a XX. század összes bolsevizmusa, fasizmusa, nemzeti szocializmusa.
Én nem hiszem, hogy a jövő iskolájában nélkülözni lehetne a személyiséget.
Hogy a gyerekek gombokat fognak nyomogatni, s úgy szerzik be az információt.
A túl sok információ ráadásul dezinformál, dezorientál. Nem az információk
tömege fog minket eligazítani a világban, hanem egyedül az információkat
feldolgozni képes személyiség. És nem igaz, hogy a tárgyi világgal való
kapcsolatban fog kibontakozni az autonóm, kompetens és a világot a pusztulástól
megmenteni tudó új ember. Mint egy csillagos égbolt, úgy orientálnak a
belülről vezérelt szabad személyiségek, és azok az erők, amelyek e személyiségekkel
való találkozás nyomán bennünk kibontakoznak.
- És mi a véleménye a médiában tapasztalható személyiséggyártásról?
Hiszen pl. a Big Brother típusú műsornak is a személyiség a jelszava, futószalagon
gyártja a mintaadó egyéniségeket, akiknek határozott életprogramjuk, divatos
szenvedélyeik, sőt jelmondataik vannak.
- Az a kérdés, igaz-e, amit ott a képernyőn látunk, mert szerintem
nem. A dolog meg van csinálva. Ugyanakkor esetleg a néző nem tudja róla
levenni a szemét. Én igen, mert én nagyon gyorsan elkezdem unni a való
világ típusú műsorokat, de aki belenézte magát a dologba, azt hiszi, hogy
most megtud valamit, mint a leselkedő kamasz a női napozóban. Ezek a műsorok
az ősi leselkedő ösztönre, a pubertás ösztönre építenek. Milyen az élet?
Hogy csinálják mások? Látszólag ezt szolgálja ki a Big Brother is. De szerintem
csak látszólag, mert nagyon fontos, amit annak idején Karácsony Sándor
mondott, hogy a technika mindig csak illúzió. Ugyanis nem igazán történik
meg a dolog, csak olyan, mintha megtörténne, olyan, mintha megtudnám, olyan,
mintha fejlődnék.
|