Baran
Baran – iráni, 2001. Írta és rendezte: Majid
Majidi. Kép: Mohammad Davudi. Zene: Ahmad Pezham. Szereplõk:
Hossein Abedini (Lateef), Zahra Bahrami (Rahmat/Baran), Mohammad Amir Naji
(Memar), Abbas Rahimi (Soltan). Gyártó: Fouad Nahas. Forgalmazó:
Budapest Film. Feliratos. 94 perc.
Az 1980-as évek végétõl rendkívül
felerõsödõ iráni filmhullám egyik meghatározó
vonása a felejthetetlen gyermekszereplõk sora. Ezekhez a
tiszta és megragadó kis figurákhoz szinte szükségszerûen
tartoztak letisztult és egyszerû alaptörténetek:
kutatás a lakásban egy ajtókulcs után (Ebrahim
Foruzesh: A kulcs), kalandos utazás egyedül az iskolából
hazafelé (Jafar Panahi: Tükör), a házi feladat
eljuttatása a beteg osztálytársnak (Abbas Kiarostami:
Hol a barátom háza?). Majid Majidi rendezõi munkásságának
erõsségei is ezen a terepen mozognak: az Oscar-jelölt
A mennyország gyermekei, valamint A mennyország színe
címû filmjeiben egyaránt emlékezetes gyerekszereplõket
találunk. Ennek egyenes folytatása a Baran, melyben a gyerekekbõl
kamaszok/fiatal felnõttek váltak, akik ugyanolyan tiszta
és egyszerû ártatlansággal élik meg az
elsõ szerelmet, mint a korábbi filmekben szereplõ
kis társaik egy elveszett pár cipõ okozta galibát.
Ahhoz, hogy itt egy valóban archetipikus szerelmi történet
kerekedjen, minden adva van: a teheráni építkezésen
dolgozó iráni Montague-k és afgán menekült
Capuletek gyermekei között a szakadék még áthidalhatatlanabb,
mint Shakespeare-nél volt a boldog reneszánsz „békeidõben”,
és ebben a kiszolgáltatott nincstelenségben ráadásul
minden apró gesztusnak óriási a tétje: emberélet,
családok fennmaradása múlhat minden elejtett cementes
zsákon. Nem csodáljuk hát, hogy a boldogulásért
folytatott küzdelem során vegytiszta harag gyúl az ifjú
(iráni) Lateef szívében, midõn a sérült
apja helyett az építkezésre érkezõ fiatalabb
és gyengébb (afgán) Rahmat kapja meg a munkáját,
míg neki nehezebb, férfiasabb feladat jut. Haragja akkor
alakul bátortalan szerelemmé, amikor véletlenül
rájön, hogy Rahmat turbánja alatt szépséges
afgán leány rejtõzik. Lateefbõl gáláns
védelmezõ és segítõtárs válik,
miközben a film során végig egyetlen szót sem
váltanak egymással. Zseniális telitalálat,
valódi filmköltõi gesztus ez a némaság,
s Majidi költõi erényekben amúgy sem szûkölködik:
amihez hozzáér, szépséges metaforává
válik. A helyszínül választott Kõmûves
Kelemen-szerûen (nem) épülõ háztól
– ahol állandóan bontják a már felhúzott
falakat – a folyóparti vándorcipészig, és a
filmtörténet leggyönyörûbb esõ mosta
lábnyomáig, amire a film végéig kell várnunk.
De bátran mondhatom: nagyon megéri.
Vincze Teréz
| vissza az elejére |
Fausto 5.0
Fausto 5.0 – spanyol, 2002. Írta és rendezte: Isidro
Ortiz, Álex Ollé és Carlos Padrissa. Kép: Pedro
del Rey. Zene: Joseph Sanou. Szereplõk: Miguel Angel Solá
(Dr. Fausto) Eduard Fernández (Santos Vella), Raquel González
(Margarita), Najwa Nimri (Julia). Juan Fernández. Gyártó:
Cartel / FPC / TV3. Forgalmazó: Cirkogejzír-Másképp
Alapítvány. Feliratos. 93 perc.
Ha idõrendbe állítanánk valamennyi neves
irodalmi alakot, akik rémfilmekben születtek újjá,
a sort az igen imponáló 1896-os évszámmal Faust
doktor indítaná, aki a trükkfilm õsatyjaként
számon tartott Mélies jóvoltából a filmtörténet
legelsõ horror-hõseként öregbíthette tovább
hírnevét. Az ördög kastélya óta legalább
félszáz félelmetes mozidarabban felbukkanó
tudós és ördögi fele az ezredfordulóra épp
olyan divatjamúlt õskövületnek számított,
mint Marchen-cimborái prágai diáktól az álomdémon
homokemberig (ennek legárulkodóbb bizonyítékát
a 2000-es Tizenéves Faust voltam címû tévékomédia
jelentette), mígnem az új század váratlanul
ismét felfedezte a megkísértett doktor figuráját
– igaz csupán Spanyolország határain belül. Míg
a spanyol-amerikai koprodukciós Faustban (2001) Brian Yuzna gore-specialista
a képregényadaptáció, kebelplasztika és
digitális látványeffektek modern Bermuda-háromszögébe
vezette istentagadó doktorát, addig a katalán Fausto
5.0 rendezõhármasa az ellenkezõ véglet felõl
próbált új színt lopni a palettára.
A névtelen, idõntúli nagyvárosban rendezett
orvos-konferenciára érkezõ specialista és semmibõl
felbukkanó volt páciense különös Faust-Mefisztó
kapcsolatát végigkövetõ mû olcsó
tömegcikk helyett komoly szerzõi érdemek látványos
szemléltetésére készült – a három
bába között azonban sajnos elveszett a gyermek. Miközben
a trendi reklámfilmes Ortiz kizárólag azt a célt
tartotta szem elõtt, hogy minél hívebben reprodukálja
a Fincher-vonal lecsupaszított gótikus látványvilágát,
a La Fura dels Baus Európa-hírû (tánc)színházi
csoportjából elkalandozó Ollé–Padrissa páros
kreatív energiáját fõként a látványos
drámai konfliktusok halmozása emésztette fel. Sorra
robbannak a jelenetek, a két színész hihetetlen teljesítményt
nyújtva próbál lépést tartani a fordulatokkal,
összecsapásaik erõteljesen megkomponált érzelem-koreográfiák
– de arra sajnos együttvéve sem képes a sok ötletpetárda,
hogy elfeledtesse a figyelmesebb nézõkkel a minden eredetiséget
és önálló gondolatot nélkülözõ
történetet. Aki ebben a filmben eladta a lelkét, az
elsõsorban nem a fõhõs volt: habár az kétségkívül
vigasztaló, hogy szemmel láthatóan nem aprópénzért
köttetett az alku.
Varró Attila
| vissza az elejére |
Schmidt története
About Schmidt – amerikai, 2002. Rendezte: Alexander Payne. Írta:
Louis Begley regényébõl Jim Taylor és Alexander
Payne. Kép: James Glennon. Zene: Rolfe Kent. Szereplõk: Jack
Nicholson (Schmidt), Hope Davis (Jeannie), Dermot Mulroney (Randall), Len
Cariou (Nichols), Kathy Bates (Roberta). Gyártó: New Line
Cinema. Forgalmazó: Intercom. Feliratos. 125 perc.
Schmidt története akkor kezdõdik, amikor nyugdíjba
megy. Ami életében ez elõtt történt, az
szigorúan nézve nem nevezhetõ történetnek:
tucatsors, látszatélet. Pedig szép karriert tudhat
maga mögött, mint az ország egyik nagy biztosítótársaságának
kockázatbecslõ szakembere, ám távozása
után nem úgy tûnik, hogy munkássága egy
cseppet is maradandó volna. Négy évtizedet élt
le békés házasságban feleségével,
akivel azonban lelkük mélyén soha nem ismerték
meg egymást. Minderre Schmidt azután jön rá,
hogy a napi munka után a váratlanul elhalálozó
asszony is cserben hagyja, és így életét újra
kell definiálnia az alapoktól. A nyugdíjas évekre
vásárolt luxus-lakóautóba vágja magát,
és útra kel felkeresni néhány életrajzilag
fontos helyet, végcélja pedig egyetlen lányának
esküvõje, amely újabb katasztrófával fenyeget.
Az úti élmények során életének
minden hamissága leleplezõdik, és kész csoda,
hogy Schmidt igazi hõsként végül mit hoz ki velejéig
szürke önmagából.
Louis Begley regényének adaptációja egy
élete alkonyán járó figurát indít
fejlõdéstúrára. Az elõképeket
tekintve a lélektani dráma itt nem olyan mély, mint
Bergman A nap vége címû filmjében, és
a konfliktus nem olyan tragikusan kiélezett, mint Tolsztoj Ivan
Iljics halála címû kisregényében, de
ezzel épp többet is mond a mindnyájunk életét
fenyegetõ felszínességrõl. Közép-Nyugat
szatirikus moralistája, Alexander Payne rendezõ (Gimiboszi)
a helyzet érzékletes és maró humorú
ábrázolásában jeleskedik. Nem kíván
kiutat sugallni: szereplõi csúnyák és buták,
amilyennek a jólétbe beszûkült átlagamerikait
elképzeljük, felvarrt mosollyal leplezik valódi érzéseiket,
és mereven elutasítanak minden közeledést, ami
kívül van a megszokott kereteken. Jack Nicholson érzékenyen
megformált címszereplõje mellett különösen
emlékezetes Dermot Mulroney bunkó lúzere és
Kathy Bates misztikus óriásnõsténye, akik minden
karikatúraszerûségük mellett is hihetetlenül
életszagú alakok. Kedves játékként pedig
szarvasmarhák feltûnõen gyakori szerepeltetésével
teszi teljessé állatkertjét a rendezõ.
Nevelõs Zoltán
| vissza az elejére |
Madame Sata
Madame Sata – brazil-francia, 2001. Írta és rendezte:
Karim Ainouz. Kép: Walter Calvalho. Zene: Bruno Bertoli. Szereplõk:
Lázaro Ramos (Joao), Marcelia Cartaxo (Laurita), Flavio Bauraqui
(Taboo), Felipe Marques (Renatinho). Gyártó: Dominant 7 /
Lumiére / Wild Bunch. Forgalmazó: Cirkogejzír-Másképp
Alapítvány. Feliratos. 105 perc.
Ha sok kivetnivalót találunk is a Madame Satában,
tagadhatatlan, hogy izgalmas próbálkozással van dolgunk.
Érdekes már önmagában az is, hogy a magyar mozikba
egy elsõ filmes brazil rendezõ alkotása került.
Jóllehet, Karim Ainouz forgatókönyvíróból
avanzsált rendezõvé, épp a forgatókönyv
lesz gerendányi szálka a nézõ szemében.
Joao Francisco dos Santos története a valóságon
alapul. De hogy mi is a történet, sehogy sem akar kiderülni.
A markáns fõhõs fekete bõrû csínytevõ
a harmincas évek Rio de Janeirójában: az alvilági
kerület igazságosztó harcosa, megalázott mindenes
a varietében, ám valóságos rabszolgahajcsár
a saját szemétdombján, mégis példás
családapa, ugyanakkor becsvágyó transzvesztita elõadómûvész
és a magára nem ismerésben vergõdõ individuum,
igazságtalanul bebörtönzött Kohlhaas Mihály,
kisstílû tolvaj és gyilkos egy személyben és
egy személyiségben. Pont ez a túlhajtott sokrétûség
tükrözõdik a dramaturgiában is. Nem derül
ki, hogy egy különlegesnek induló, ám elvetélt
homoerotikus szerelem, esetleg egy vérverejtékkel vágyott
karrier, a „nõ vagyok vagy férfi vagyok” meghasonulás,
vagy a diszkriminált és megalázott „nigger” lázadásának
történetét futtatja-e ki a rendezõ. A Madame
Sata (hogy a cím utalás Cecil B. DeMille Madam Satan címû
filmjére, szinte a vége fõcím után derül
ki) pont az az eset, amikor a sok kicsi nem megy sokra. Számtalan
motiváció indul, hogy aztán mihamarabb feledésbe
merüljön, egészen kiváló jeleneteket látunk
szemet gyönyörködtetõ képi világgal
a fõhõs felejthetetlen testközelijeivel extatikus szeretkezések,
illetve tengeri fürdõzések közepette, izgalmasak
a szereplõk és a végén… néma csend.
A Madame Sata figyelemreméltó epizódok füzére,
amelyekbõl egy tévedés folytán mégsem
lett film.
Kis Anna
| vissza az elejére |
félelem.com
FearDotCom – amerikai-német-luxemburgi, 2002. Rendezte: William
Malone. Írta: Josephine Coyle. Kép: Christian Sebaldt. Zene:
Nicholas Pike. Szereplõk: Stephen Dorff (Mike Reilly), Natascha
McElhone (Terry Huston), Stephen Rea (Alistiar Prattel), Jeffrey Combs
(Styles). Gyártó: ApolloMedia / Carousel / Franchise Pictures
/ Milargo Films / Luxembourg Film Fund. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
101 perc.
Már várható volt, hogy a filmiparban, s azon belül
is a thriller vagy a horror mûfajában is megszületik
az internet világát behálózó, monitorfüggõ
és reggel véreres szemekkel ébredõ felhasználókat
érintõ kultuszfilm-gyanús produkció. A félelem.com
a “death sales” – mondjuk: a halál jó üzlet – alapigazságára
(?) épül: egy sorozatgyilkos élõben, egy honlapon
keresztül kínálja portékáját; kamerák
elõtt kínozza halálra áldozatait. A show alatt
az “ennyien látogatták eddig honlapunkat” alatti számláló
ekkor gyorsan pörög, a valóságtól már
régen elszakadt (l)userek érdeklõdve dõlnek
hátra foteljukban a monitorra szegezett vörös szemû
nyuszis tekintettel.
A filmet jegyzõ William Malone hamar közel került
a horror mûfajához: tizenkilenc évesen horror-maszkokat
készített, majd Scared of Death címû munkájával
nem zsebelt be Oscarokat, három évvel késõbb
pedig már Klaus Kinskit rendezhette Creature címû filmjében.
Az elkövetkezõ években számos népszerû
tévéfilmet, illetve sorozatot forgatott, Hollywoodba William
Castle klasszikusának feldolgozásával, a Ház
a Kísértet-hegyen címû horrorral tért
vissza 1999-ben. A félelem.com-mal sem hazudtolja meg önmagát:
van itt vér, verejték, könnyek. Nemcsak a sorozatgyilkos
áldozatai, hanem a honlapját megtekintõk is veszélybe
kerülnek: negyvennyolc órán belül halál
vár rájuk, mialatt legbensõbb félelmeik kísértik
õket. A történetben itt-ott akadnak logikai bukfencek,
a helyszínek a lelkileg kiürült internet-függõk
belsõ világát mutatják. A film vizuális
effektjei, egyes részei egy-egy jobban sikerült flash-animációra
emlékeztethetnek, de a Marilyn Manson zenéjéhez készült,
Sigismondi-klipek is eszünkbe juthatnak. Ezekért érdemes
megnézni a filmet. A biztonság kedvéért azonban
senki ne látogassa meg azt a bizonyos honlapot. Az óra ketyeg…
Nedbál Miklós
| vissza az elejére |
A szellemhajó
The Ghost Ship – amerikai, 2002. Rendezte: Steve Beck. Írta:
John Pogue és Mark Hanlon. Kép: Gale Tattersall. Zene: John
Frizzell. Szereplõk: Julianna Marguiles (Maureen), Ron Eldard (Dodge),
Desmond Harrington (Jack), Isaiah Washington (Greer), Gabriel Byrne (Murphy).
Gyártó: Warner Bros / Dark Castle. Forgalmazó: InterCom.
Feliratos. 91 perc.
A nyolcadik utas: a hal áll. Elnézést a kissé
idétlen poénért, de muszáj volt megejtenem
Steve Beck „óceános” filmjével kapcsolatban, mivel
annyira gátlástalanul merít motívumokat több
neves, „(ûr)hajót, magányos bolygót, tenger
mélyét felfedezõ” horrorfilmbõl, köztük
a Ridley Scott klasszikusból is.
A címszereplõ az Antonio Graza nevû hatalmas óceánjáró
luxushajó, amelyen 1962-ben egy rejtélyes gyilkos rendkívül
látványos és kegyetlen módon (némileg
a Kockára és a Kaptárra emlékeztetõ
„testdarabolós” módszerrel) lemészárolja az
utasokat és a legénységet. A Graza ezután teljesen
eltûnik, csak évekkel késõbb ered nyomába
egy fiatal kanadai pilóta, Jack Ferriman (Desmond Harrington), aki
az esetleges zsákmány reményében megbíz
egy elhagyatott hajók mentésével foglalkozó
kapitányt, Sean Murphy-t (Gabriel Byrne) és legénységét,
hogy kutassák fel az óceánjárót. Murphy-ék
Ferrimannal együtt fel is kerekednek és rá is lelnek
a Grazára, a címben szereplõ összes szellemmel
egyetemben.
A film innentõl a jól bejáratott sablonok útját
járja, úgyhogy a mûfajban járatos nézõ
maximum azzal fogja magát szórakoztatni, hogy jó elõre
kitalálja, ki lesz a következõ áldozat és
ki a hunyó ebben a kiszámítható kísértethistóriában.
Sajnos ezen felül a Szellemhajó még csak képileg
sem olyan eredeti, mint például az amúgy szintén
elég közepes 13 szellem: ott legalább tényleg
a frász tört ránk a jól kidolgozott élõhalott
lelkektõl, itt viszont pár szellemvasút-szintû
aszott hullán túl nem kap többet a nézõ
a pénzéért. Úgy tûnik, az utóbbi
évek kísértetfilmjeit mind átok kísérti:
Az átok, a Ház a kísértethegyen és a
13 szellem után a Szellemhajó is beállt az elpuskázott
lehetõségek sorába.
Herpai Gergely
| vissza az elejére |
Még egy kis pánik
Analyze That – amerikai, 2002. Rendezte: Harold Ramis. Írta:
Peter Steinfeld, Harold Ramis, Peter Tolan. Kép: Ellen Kuras. Zene:
David Holmes. Szereplõk: Robert De Niro (Paul Vitti), Billy Crystal
(Ben Sobel), Lisa Kudrow (Laura MacNamara), Joe Viterelli (Jelly), Cathy
Moriarty-Gentile (Patty LoPresti). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó:
InterCom. Feliratos. 95 perc.
Az altáji-alpári vígjátékok dömpingjének
korában igazán örvendetes, hogy akad néhány
régi vágású szakember, aki megpróbál
szemben úszni az árral, és fittyet hányva az
ízlésterroristákra, kizárólag klasszicizáló
stílû produkciókban gondolkozik. A két évtizede
precíz hollywoodi kismesterként számon tartott Harold
Ramis a kilencvenes évek elsõ felében kelt munkáival
(Idétlen idõkig; Közös többszörös)
bebizonyította, hogy a komédiák frontján nem
csupán a gusztustalankodásnak van piaca, és szép
eredmények érhetõek el a hagyományosabb vonalvezetésû
mûvekkel is. Hogy mennyire jelentõs eredmények, azt
a három éve készült Csak egy kis pánik
igazolta a legegyértelmûbben: a pánikbetegségben
szenvedõ maffiózó és az õt kúráló
pszichiáter közötti kapcsolatról fanyar humorú
jelenetek sorában beszámoló film a gyártó
cég, továbbá a rendezõ és színészek
– köztük De Niro – pályafutásának legnagyobb
anyagi sikerét jelentette.
Sajnálatos, hogy Ramis mostanra mintha kezdene kifogyni az ötletekbõl,
legalábbis ezt jelzi, hogy remake-et készít (A bájkeverõ),
illetve folytatásba fog (Még egy kis pánik). Pedig
az elmegyenge gengszter és a finomkodó pszichiáter
újabb kalandjait terítõ mese az expozícióban
igen sokat ígér: a meglehetõst kimódolt konfliktus
– miszerint a hatóság az orvos lakásában helyezi
el a beteget – ellenére a film az elsõ félórában
nemhogy tartja a korábbi epizód színvonalát,
de némiképp felül is üti azt. A parádés
kezdés után azonban a Még egy kis pánikot is
eléri a sorozatfilmek örök nyavalyája, az önismétlés
kényszere, és a produkció innentõl szimpla
sitcommá satnyul. Az alkotók kifogynak a szuszból,
a hároméves rákészülés a projektre
csupán félórára elegendõ ötletet
szült – mindezzel együtt azonban nem kétséges,
hogy a film még ebben a formájában is több invenciót
tartalmaz, mint a kortárs fõsodorbeli komédiák
java.
Pápai Zsolt
| vissza az elejére |
Két hét múlva
örökké
Two Weeks Notice – amerikai, 2002. Írta és rendezte:
Marc Lawrence. Kép: Kovács László. Zene: John
Powell. Szereplõk: Sandra Bullock (Lucy), Hugh Grant (George), David
Haig (Howard), Alicia Witt (June), Dana Ivey (Ruth). Gyártó:
Castle Rock / Fortis Film / Village Roadshow. Forgalmazó: InterCom.
Feliratos. 101 perc.
Sandra Bullock legújabb mozijában folytatja azt a rajongói
számára nem éppen üdvözítõ
átalakulását, amit utóbbi filmjeiben elkezdett:
a Beépített szépség fésületlen,
nagyokat böffentõ rendõrlánya és a Kísérleti
gyilkosság elmacsósodó detektívje után
most itt a legújabb csapás, a Két hét múlva
örökké ügyvédnõje. Sajnos a Bullock-mûhelybõl
kikerülõ legfrissebb romkom sem kerülhette a rettegett
tinivígjátékok hatását: míg az
elõzõ filmekben kisebb arányban volt jelen az alpári
humor, ebben a moziban Bullock kisasszony, Hollywood legvágyottabb
szinglije közel tíz perces jelenetben adózik egy chilli
által okozott hasmenésnek, kezdve az elsõ görcsöktõl
egészen a megkönnyebbülésig.
A romantikus komédia, mely egy munkakapcsolatból átforduló
barátság, majd egy barátságból átforduló
szerelem történetét hivatott elmesélni ilyen
fordulatos eseménysorokból, mondhatnók életképekbõl
épül fel. Bullock egy harcos-karcos ügyvédnõ
szerepében védi a természetet, a lebontás elõtt
álló házakat, kiáll az elnyomottak jogaiért,
életét a tiltakozások és demonstrációk
töltik ki, míg egy szép napon megismerkedik a város
legmenõbb telekspekulánsával (Hugh Grant), aki – hogy
ne érje szó a ház elejét – alkalmazza a Greenpeace-aktivistát;
kettõjük alakuló kapcsolatát meséli el
a film több évet átfogva.
A „milyen házat építsünk és hova”
kérdése mellett, a konfliktus forrásaként a
„lebontsuk-e kultúrotthont Long Islanden” problémája
is felmerül, sõt idõvel még egy konkurens (ügyvéd)nõ
is betoppan a párocska életébe, arra ösztökélve
Bullockot, hogy egy jelenet erejéig megváljon elõnytelen
ruhatára darabjaitól, végre megfésülködjön,
és megmutassa, milyen szép is tud lenni, ha akar. Csakhogy
valamilyen rejtélyes okból kifolyólag újabban
nem akar. Nem akarásnak, meg mint tudjuk, nyögés a vége.
Hungler Tímea
| vissza az elejére |
Beavatás
The Recruit – amerikai, 2003. Rendezte: Roger Donaldson. Forgatókönyvíró:
Kurt Wimmer, Mitch Glazer, Roger Towne. Kép: Stuart Dryburgh. Zene:
Klaus Badelt. Szereplõk: Al Pacino (Walter Burke), Colin Farrell
(James Clayton), Bridget Moynahan (Layla Moore), Gabriel Macht (Zach).
Gyártó: Disney. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 115
perc.
Alaposan be vagyunk avatva. Hogy hogyan fest egy bírósági
tárgyalóterem Kansasben, egy rendõrõrs Friscóban
vagy egy nonstop „deli” New Yorkban, nevetségesen könnyû
feladványnak tûnik. Elvégre nem ma kezdtük a moziba
járást. Hasonlóképpen vagyunk a nemzet biztonságát
szolgáló és szavatoló intézményekkel.
FBI? Büfé a lépcsõfordulóban jobbra. CIA?
Adminisztráció az alagsorban balra, harmadik ajtó.
Tele van a fejünk hollywoodi alaprajzokkal és szabásmintákkal.
Hogyan fest egy hús-vér kém? – semmi perc alatt vágjuk
azt is: természetesen, mint egy cipõ nagykereskedõ
Denverbõl. Magabiztos, gyûrötten is elegáns, tekintete
átható, mint a röntgensugár. Pofára pedig
kiköpött Pacino. Folyik a beszervezési hajcihõ,
az Ügynökségnek friss húsra fáj a foga.
A vén csataló csalhatatlan érzékkel szúrja
ki a tökéletes alapanyagot: fiatal, borostás, apahiányos
és öntörvényû. Kiköpött Colin Farrell.
Az öreg atyáskodva csábít, a halacska ráharap
a csalira. Indulhat a drill és a kiképzés. Mire szerencsétlen
Colin rájön, hogy valójában nem kémmé
képezték, hanem balekká fokozták le, természetesen
már rég késõ. Mire rájössz, hogy
már megint a kelleténél egy kicsit hülyébbnek
nézett a Herr Direktor és az õ szcenaristája,
már ugyancsak késõ. De makacsul élvezünk,
csak azért is! Van mit: hangsúlyozottan autentikus környezetben
(érdekes) alaposan instruált színészek (kellemes)
járják az unásig ismert táncot (tûrhetõ).
Van, aki rutinból (Pacino) csinálja, van, aki meggyõzõdésbõl
és erõbedobással (Farrell). Átlagolva kielégítõ
az eredmény. Tudod jól, egy ponton túl mindenki gyanús
lesz, és az sem újdonság, hogy ez az egész
egy leheletnyit sem számít. Szórakozol és felejtesz
– nincs ebben az égvilágon semmi rossz.
Köves Gábor
| vissza az elejére |
Kiskakukk
Kukushka – orosz-finn, 2002. Írta és rendezte: Alexander
Rogozskin. Kép: Andrej Zsegalov. Zene: Dmitrij Pavlov. Szereplõk:
Anni-Christina Juuso (Anni), Ville Haapasalo (Ville), Viktor Bicskov (Kartuzov).
Gyártó: CTB Film. Forgalmazó: Mokép. Feliratos.
99 perc.
A háború borzasztó dolog, és az benne a
legszörnyûbb, hogy minduntalan belekeverednek rendes, egyszerû
emberek is. Mint például az a derék finn orvlövész,
akit a cudar németek odaláncolnak egy sziklához. Õszintén
szólva hõsünk csak annyiban tér el Prométheusztól,
hogy ráadtak egy SS egyenruhát, illetve senki se marcangolja
a máját, aminek az lehet az oka, hogy a világ tele
van elõítéletekkel, miszerint a finnek isznak, mint
az állat, s egy részeges disznónak pedig még
a keselyû sem kér a bizonnyal puffadt májából.
Szerintem egyébként nagyon helyes, ha egy film harcol
az elõítéletek ellen, mint ez, melyben az aktuális
finn nagyon is rendes, sõt egyetemista: fejbõl idéz
Dosztojevszkijt (a zenét is szereti, de ez nincs a filmben, a rádiója
mindig az FM Dosztojevszkijre van állítva).
Olyan rendes csávó ez a finn orvlövész, hogy
nála már csak egy lapp buckalakó asszonyka meg egy
ruszki katonatiszt a rendesebb, mi meg reménykedhetünk: majd
csak átaranyoskodják a nehéz napokat édeshármasban.
Szó, ami szó intenzíven dolgoznak ezen a nekik rendelt
bukolikában, de vajon sikerül-e?
Fesztiválfogyasztásra készült dolgozatunk
eredetinek csak némi elfogultsággal nevezhetõ befejezése
egy népszerû viccet idéz, amit én speciel egy
német filmben hallottam. Doktor úr, valami van a heréimmel!
Nem tudom, mi, de érzem, olyan nagyon ott vannak. Lézeres
vizsgálat, manuális vizsgálat, átvilágítás.
Nézze, ilyennel én még nem találkoztam a prakszisomban!
Minden vizsgálat azt mutatja, hogy az egyik heréje fából,
a másik fémbõl van, de ez lehetetlen, ilyet nem ismer
az orvostudomány. Mondja, van magának gyereke? Hogyne, doktor
úr! Két fiam: Pinocchio és Terminátor.
Turcsányi Sándor
| vissza az elejére |
|