A gyógyító animáció
Pindur pandúrok egész este
Kozma György
A rajzfilmek polipszörnyei nem behálózni akarnak,
hanem talán éppen enyhíteni próbálják a bennünk élő feszültségeket.
|
A gyerekeim nem néznek válogatás nélkül tévét, de ha valamit megszeretnek,
akkor azt mindig megnézik. Ilyen a tv2-n hétvégi reggeleken menő Pindur
pandúr. Három kislányról van szó benne, akit Professzor "apukájuk" véletlenül
hozott létre, egy ismeretlen vegyszert öntve a "cukor, só és minden, ami
jó" tartalmú folyadékba. Különleges képességeik, felső erőik vannak. A
városukat, Townsville-t rendszeresen fenyegető szörnyek ellen hatékony
eszközökkel tudnak harcolni: repülnek, ultrahangot adnak ki és szemükből
égető lézersugár árad. A város mellett az erdőben lakó falusi Fuzzy Bunkó,
s a várost terrorizáló huligáncsapat (a Gangrene Gang) is megtanulja erejüket.
Ha kell, Ms. Keane, a tanítónéni az iskolából is elengedi őket, harcolni
a szörny ellen. A legnagyobb ellenségük Mojo Jojo (Mohó Dzsodzsó), egy
kismajom, aki egykor a Professzor segítője volt, de egy baleset során a
robbanástól leesett a koponyacsontja, kitüremkedett az agya, amit csak
turbánnal lehet eltakarni. Csillagvizsgálószerű radarállomást épített a
városban lévő vulkán tetejére, s onnan csap le időnként az emberekre. Majdnem
minden epizódban rátámad a városra egy-két ijesztő, pikkelyes, egyszemű
vagy hatkarú polipszerű szörny, s a Pindur Pandúrok nem mindig találják
meg azonnal az ellenszert: valami hasznos üzenetet is elrejtenek az alkotók
a harc ábrázolása közben.
Jönnek a szörnyek
Nem azért írok erről a sorozatról, mert jobb vagy más, mint a többi
rajzfilm, hanem mert ez az első sikeres sorozat, amit a szeptember 11-i
terrortámadás után fogadtak el az amerikai rajzfilmgyárban, ahová már ’98
óta többször is beadta alkotója (Craig McCracken).
Miért olyan sikeres ez a rajzfilm - mi teszi alkalmassá, hogy a gyerekek
általa (is) feldolgozzák a New York-i terrortámadás sokkját? Három kisgyerek
- kislányok - legyőzi a turbános gonosz által irányított felhőkarcoló-romboló
szörnyeket. És még egy érdekes elem: a kislányok nem természetes úton jöttek
létre, nincs mamájuk, a Professzor kísérletezésének eredményei.
A mamafigura négy (vagy öt) részre szakadt: egyrészt a kedves és ártalmatlan
tanítónéni, Ms. Keane a pótmamájuk. Másrészt a város polgármesterének mindenese.
Harmadrészt Sedusa, a kígyóhajú csábító, aki álruhában a Professzort akarja
bántani. Egyes magyarázók szerint a mindenkori támadó Szörny maga is tekinthető
mamafigurának.
Kérdés, miért fontos ez. Legyinthetnénk, hogy csak valami freudista
humbugról van szó már megint. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy
ennek fontosságát megértsük, egy neo-freudiánus elméletet, a Lloyd DeMause
által kifejlesztett pszichohistóriát kell röviden bemutatnom.
DeMause azt írja (The Emotional Life of the Nations, Karnac-Other Books,
New York, 2002), hogy statisztikai vizsgálatokkal kimutatható: fokozott
háborús vagy polgárháborús (választási) konfliktusok idején több az olyan
karikatúra a lapokban, amelyben a férfiakat eltaposó domináns, kasztráló
nőfigurák (meg polipok, vulkánok, szörnyek) jelennek meg.
Azt állítja, hogy az emberi társadalmakat megosztó polgárháborúk és
háborúk idején az emberekben születésük ijesztő körülményei élednek újra:
a majdnem-fulladás a szűk anyaméhben, a születés után az anyákat 75%-ban
ledöntő depresszió emléknyomai. DeMause szerint a zsidók elleni ösztönös
ellenérzés abból ered, hogy a zsidók jobban bánnak gyerekeikkel, mint más
népek. DeMause-hoz hasonlóan más történészek, Th. W. Adorno, Shoshanna
Volkov és Gavin Langmuir különböző módokon kimutatják, hogy a legextrémebb
politikai vélemények többnyire lelki kibillenéseket takarnak. Az autoriter
(fundamentalista) személyiség Adorno szerint nem szórakozásból tekintélyelvű,
többnyire gyerekkorában ilyen légkörben nevelték, vagyis többnyire terrorizálták
(esetleg merő jószándékból rendszeresen megverték). Az "antiszemita kód"
(Volkov) használói - akinek elég egy utalás a "mocsokra" (mely mindig szexuális
veszélyt kódol) - sokféle szorongásukat a fejlődés és a siker láttán rávetítik
az idegenszerű "zsidókra" (mit sem sejtve azok valódi történelméről, mely
éppen nem az agresszivitás és a kegyetlenség történelme, hanem a behódolásé
és alkalmazkodásé). Gavin Langmuir "kimérának" nevezi azt a valóságtól
elrugaszkodott fantáziát, amely "jogos önvédelemnek" állítja be a zsidók
elleni uszítást. Ez a rémkép persze gyerekkori visszaélések, erőszak és
depresszió nélkül nem tud hatni.
Tény, teszi hozzá mindehhez Lloyd deMause, hogy a zsidóság bizonyos
újításai alapvető forradalmat hoztak egy-egy korban. A rabszolgaság korlátozása
(hét évre) Egyiptomot, a gyermekáldozat betiltása Babilont haragította
ellenük. Az egyistenhittel a különben oly csodás - azóta sajnos kihalt
- antik görögök nem tudtak mit kezdeni. Felelős szexuális elveik nem tetszhettek
a narcisztikus-pederaszta módon gyerek-bántalmazó Rómában.
Azért sorolom a tényeket - vagy azok ezen értelmezési sorát -, hogy
arra utaljak ezzel, mennyire nem a valóságos "zsidókról" van szó ezekben
a vitákban. Hanem - ahogy Derrida, Lyotard és Foucault, sőt már Nietzsche,
majd Rorty óta tudjuk - értelmezési keretek, metaforák hadseregei állnak
szemben egymással. A freudi (Adorno, Volkov, Langmuir) irányzat ehhez még
hozzáteszi, hogy a vitázó értelmezések mögött általában gyerekkori, fiatalkori
erőszakhoz való viszony fedezhető fel. (Önmagában az erőszak s a visszaélés
nem tesz senkit komcsivá vagy nácivá, esetleg terroristává, vagyis szélső
álláspontok képviselőjévé - csak az, amit kezd vele, hogy a gyógyulás,
vagy az önsorsrontás felé veszi-e az irányt.)
Lloyd DeMause-t nem az adornói autoriterségi paradigma felé vezeti
a bécsi mester, hanem inkább az oedipális konfliktusok és születés-közbeni
fulladásos rémületek ösztönösen gyógyító célú újraélése rejlik a kollektív
kegyetlenségek fel-felbukkanásában. Ebben a gondolati keretben a Gyilkos
Anya és a Rosszkisfiú "archetípusa" küzd a politika közterén. A Rosszfiút
rávetítjük az Ellenségre, s őt megbüntetjük, hogy a Rém-Anya - a Haza,
a Motherland - végre szerethessen minket. DeMause statisztikákkal bizonyítja
a szülés utáni depresszió gyakoriságát és összefüggését a gyermekek későbbi
öngyilkosságával, avagy önsorsrontó (neurotikus, addikt) viselkedéseivel,
sőt, a terhesség alatti anya-bántalmazás miatti szerotonin-hiány (derű-hormon)
a gyermeket esetleg egy életre paranoiddá, örömtelenné és önleértékelővé
teheti. Kimutatja, hogy a gyerekekkel való jellegzetes bánásmód egy nemzedékkel
később hogyan jelenik meg a politikai harcokban vagy háborúkban.
A feláldozott gyermek
A demausiánus tanításokat megmosolyogják a "komoly" tudósok, mivel
elmélete egyszerre túl sok közhelyet robbant szét. Számokkal bizonyítja,
hogy a törzsi sámánista időkben minden második gyereket felfaltak vagy
a többi gyerek szemláttára megöltek. A gyermekáldozat évezredekig minden
sikeres vállalkozást megelőzött Babilon vidékein, a Kőmíves Kelemen legenda
soká fenntartotta azt az érzést, hogy csak halállal lehet a Világ Anyjának
jóindulatát kicsikarni. A keresztényeknél említi ugyan a forradalmi újítást,
hogy a gyereknek is van lelke - de persze a műveltebbek tudhatják, hogy
ez a visszhangzók (jehudim - a későbbi zsidók) találmánya. A gyermekbántalmazás
az elmúlt századokban fokozatosan csökkent, de csak az ötvenes évek óta,
Amerikában kezdtek verés nélkül nevelni, s mindig vannak múltba néző lelki-osztályok
(psychoclass), akiknek ma is természetes a verés. Különös sarkpontja DeMaus
elméletének, hogy az anya-uralmat elterjedtebbnek mutatja - szerinte a
vallásos anyákat nem elnyomják, hanem ők uralkodnak a házon, túlzó machóságba,
harciasságba hajtva a fiúgyerekeket. Mintha csak halmozni akarná a provokatív
téziseket - amiből egy is elég, hogy ne közöljék a tudományos lapok -,
a dicső görög-római antikvitást narcizmussal és pederasztiával "vádolja".
S amit eddig harmóniának tudtunk - meztelen olimpiák, szobrok, rabszolgaság
-, az nála gyermekbántalomként jelenik meg, évszázadokra megakasztva a
technikai fejlődést is. A férfiak egymás karjaiba menekülése (akár katonaként
egymást leszúrva, akár császári poétasztár-prostiként hatolva egymásba)
az ősi anyai túlhatalom tünete DeMause-nál - ezzel a tézissel lerombolja
a lehetőségét is annak, hogy egyébként fejlődéspárti és a szeretet diadalmenetét
bemutató könyve a liberális dogmákat (joggal) fontosnak tartó világban
elfogadó szakmai közönségre találjon.
Példátlan a történelemben, hogy ennyi sokmillió ember ilyen soká ilyen
kényelemben és békében élt volna. Hisz egy koldus is gazdagabb, mint Salamon
király vagy a Sárga császár valaha volt. Az ősi ösztönök a vészfékhez nyúlnának.
A siker ijesztő. Korunk a rémisztő születést, a férfi-nő határsértő reneszánszt
és Weimart idézi. Apokaliptikus látomások támadnak, és oly rövid ideje
kezdenek csak közkézen forogni a mélyebb megértést is lehetővé tévő lélekelemző
elméletek, hogy nincsenek annak felismerésére, mi az, amiben érdemes küzdenünk,
s mi az, amiben érdemes engednünk. Nehéz harag és bűnbak nélkül átélni
azt az intenzív váltást, amiben e mai világ sürög-forog: fél évszázada
még aggastyánok voltak a negyvenévesek, és minden második gyerek meghalt.
A Pindur pandúrokban a leggonoszabb lény az Ördög: piros patás hímnős
lény, balett-szoknyában, magassarkú cipőben, de kis göndör szakállal és
eltorzított férfi-női hangon. Bele tud bújni akár a gyerekek játékaiba
és onnan hipnotizálva "üzen" nekik - pont úgy, ahogy deMause szerint a
szülői alteregó a csoport-transzok szimbólumaiba (turbán, zsidócsilag,
kereszt) belebújva uszítja egymásra a csoportokat.
Lehet, hogy tényleg sérültek a történelmet alakító harcra hívó politikusok:
a jobboldalon személyes támadásnak látnak minden férfi-nő határt elmosó
gesztust vagy viselkedést. A weimari Kabaré-szindróma, a szexualitás túl-engedékeny
(?) megközelítése olyan "bűn", amire "jogos büntetés" a vért lecsapoló
háború.
Az a kérdés is felmerül, hogy amikor valaki mindenáron ésszerű újításokat
vezet be, vajon ez az ész-vezérelt irány milyen lelki alkat (sérülés vagy
gyógyító erő) eredményeként jön létre? Mitől van az, hogy a nevelésben
egyes forradalmi újítások elfogadottá válnak, s egyszer csak nem magától
értetődő többé, hogy - feláldozva, rabszolgának adva, apróságokért folyton
verve őket - erőszakot lehet alkalmazni a gyerekkel szemben.
Fogadjuk el egy pillanatra a freudiánus ihletésű demause-i logikát:
a születési sérülések, a túl-rámenős anyák elől menekülő, a Rosszfiúságát
elpusztítani akaró "belső gyermek" diktálja a konfliktuskereső tömeg-hisztériákat,
a sikert, a kényelmet - elnőiesedést, anyába-visszacsúszást - jelképező
"kapitalista-zsidó" haladás és fejlődés ellen. De milyen gyerekkori hatások
vezetik azokat, akik évezredek óta éppen a kevésbé kegyetlen megoldásokért
harcolnak, akár az életük kockáztatásával is - mint Mózes, Jézus vagy Rousseau,
és sok baloldali harcos, Táncsicstól Trockijig? Mitől merik egyesek legyőzni
a pusztító Szörnyanyát vagy a Hímnős Ördögöt és a majomszerű Mohóságot?
Hogyan segíti őket (a szóbanforgó rajzfilmben a Professzort) a tudományos
apa-archetípus?
DeMause azt válaszolná, hogy mindenkiben egyszerre él többfajta korszak:
lehet valaki elvben engedékeny, toleráns baloldali, de bizonyos helyzetek
annyira kibillenthetik, hogy ő is csak autoriter gesztusokra tud támaszkodni.
A Pindur pandúr megunhatatlan a gyerekek számára, és azt veszem észre,
hogy én is szívesen nézem. Valami alapvető kérdésre ad - persze nem tudatos
szinten - választ.
|