Kisjátékfilmek
Kicsi, de erős
Bakács Tibor Settenkedő
A kisjátékfilm, hátrányos helyzete ellenére,
hihetetlen szabadságban lélegzik.
|
A kisfilm - amely éppen olyan rossz szó, mint a "rövid" vagy a "kísérő"
- ugyanúgy védelemre és ápolásra szorul, mint az egyre fogyatkozó gólyaállomány
vagy a mocsári liliom. Gondoltuk ezt (is) ’89 hajnalán, annyira komolyan,
hogy megszületett a Mediawave Győrben, ami a kisfilmek világfesztiválja
volt és maradt. Tisztában voltunk vele, hogy az egyre elektronizálódó képkészítésben
- mutasd a tévéd, s megmondom mi vagy - a film arisztokratizálódik. Hollywood
technológia minősége s a homevideózás radikálisan csökkenteni fogja a kézműipari
film szerepét, drága lesz, még a kicsi formákat is (lásd: kisjátékfilm,
kísérleti film, etűd) csak gazdag stúdiók, állami intézmények, alapítványi
műhelyek vállalnak majd be, s nemcsak itthon, hanem a kerek világon. Az
"itthonról" csak annyit, éppen szétverték az összes stúdiót és ellopták
belőle mindent az utolsó szögig. Ebből sejtettük, hogy momentán a magyar
kisfilmek nem fognak beleszólni semmilyen esztétikai kérdésbe, de jó apaként
mindig kiírtuk a nevezést. Öt éven keresztül rettenetes dolgokat láttam
az én magyar testvéreimtől. 1995 táján jelentek meg az alternatív műhelyekből
(Duna Film, KVB, MAFSZ, Inforg, Varga Stúdió) azok a kisfilmesek, akik,
hogy poénos legyek, ezen a 2003-as filmszemlén több nagyjátékfilmet mutattak
be. Ekkor indult be Dyga Zsombor, Szilágyi Kornél, Kotnyek István, Káldy
László, Pölcz Róbert és kedves neje, de az iparművész Groó Dianáról vagy
a szigorúan a saját útját járó Forgács Péter privátmagyarországáról is
tudhatott az, akit kevéssé érdekelt a Honfoglalás vagy Brad Pitt.
A rövidfilm, hátrányos helyzete ellenére, hihetetlen szabadságban lélegzik.
Ha leküzdötte a financiális problémákat, megteremtette a saját forgalmazását,
promócióját, s képes a világ elé is kilépni - tudtuk, mi élvetegek -, hihetetlen
csodákat lehet látni. Amikor a gondolat hosszúságát nem befolyásolja semmi,
amikor a forgatás hosszúsága azonos az alkotói folyamattal, tehát akkor,
amikor a lélek és a hozzá rendelt anyag szabad - mű és alkotás születik.
Ráadásul olyan, amely a kifejezés intenzitása miatt sokkal inkább él a
film nyelvi tömörítő eszközeivel, mint a szélesvásznú nagy testvér. Vagyis
pont a kisfilm a filmesztétika terepe, hol nincs piacgazdálkodás és Bill
Gates.
Érzem én, hosszú e bevezetés, de e nélkül nem érti az olvasó majd az
indulatot, amelyet e filmszemle kisfilmes előzsűrijeként éreztem a válogatás
során. Nem vehettem fel más szemüveget az esztétikain kívül (zsűritársaimmal
egyetemben), pedig ott volt a pedagógia, a szánalom, a vak hit vagy a rózsaszín
szemüveg, amivel jobb lett volna nézni az elém kerülő dolgokat. Nem előítéletes
az ember, hanem a kanti ítélő erő rabja, ha esztétikáról van szó. S hogy
arról, nem másról, épp a világ kisfilm művészete győzött meg, amiről még
akkor sem mond le az ember, ha magyar.
Jeremiás siralmai
Kezdjük a végénél. Pápai Zsolt, Fésős András és én úgy döntöttünk,
hogy a lehetséges huszonöt helyre csak huszonegy filmet küldünk be. Szívünk
szerint ez a szám tizenhat lett volna, de találtunk olyan eseteket, amikor
helyesebb a bemutatás, mint annak elzárása. Közel száz film megrostálásáról
volt szó. Miért haraptam bele kőfogakkal a saját kezembe? Miért tettem
ilyet? Tudva azt, hogy e műfajnál vesztesebb szituáció nem létezik, s most
mégis, a filmbemutatás pártos és politikára jellemző indexét alkalmazom
én is.
Románia. Ezt mondogattam magamban. Románia. Sajnos, ez a jelző egy
korábbi állapotra utal, azóta a román film kimászott a gödörből. Minden
évben láttam a román rövidfilmeket, s különös archeológiai élményt nyújtottak.
Olyan volt, mint mikor egy csoport megtanul egy nyelvet, s azon szabályosan,
vagyis rettenetesen beszél. A film korai állapotára utalt, Lévi-Straussnak
hihette magát az ember, amint éppen utazik a szomorú trópusokon. Aztán
szép lassan elkezdték mondani a saját történeteiket, a saját képeikkel.
Tele vannak érzésekkel és katartikus nyomorúsággal, ami ettől fogva engem
is érint.
Nézem a Balázs Béla Stúdió filmjeit, s halkan suttogom magamban, Románia.
Szinte elviselhetetlen az érzés, hogy annak a stúdiónak a hordalékát nézem,
ahol Bódy Gábor, Jeles András, Tóth János, Erdély Miklós vagy Szabó István
dolgozott. Ahol született az Amerikai anzix.
Ha létezik a hagyomány lábbal tiprás, az a BBS elmúlt öt-hat éve. Munkáik
tökéletesen megfelelnek az erkölcstelenség érzetét keltő l’art pour l’art-nak.
A művészet helyett önkifejezési kényszer. A legbosszantóbb az a nyelvi
és vizuális slamposság, amit leginkább épp a BBS-től nem várna a néző.
Nem tudnak sem történetet beszélni, sem allegóriát vagy szimbólumot képezni,
nincs eredetiségük és kulturáltságuk. Aránylag több a tudatmódosítás, mint
az invenció vagy a társadalmi felelősség érzet.
Akkora volt fölháborodásunk zsűritársaimmal, hogy nyílt levél fogalmazásán
törtük a fejünket. Persze, a végén csak legyintés lett belőle, ráadásul
éppen pénzt ígért a kormány a magyar filmeseknek, amitől a magyar filmes
megnyugszik, így az esztétikai kérdés is fölöslegessé válik.
Szó nélkül hagyhatta volna az ember, de tény, hogy ezen a szemlén nem
vetítettek sem BBS, sem főiskolai filmeket. Rossz hírnek legyen elég ennyi.
Lássuk a medvét
Ami most -- Káldy László szerint -- kísérleti- és filmnyúl. Természetesen,
nem látjuk azt a nyulat, forgatja Káldy azt a kamera-fejét, keresi a filmnyulat,
nem leli. Káldy a fejére rögzíti a kamerát, úgy mászkál. Majd a kocsmában
megmutatja az embereknek. Nem a nézőknek, tisztelt publikum, hanem az embereknek.
Káldy klasszikus avantgardista, aki provokálja a nézőjét, mindig előtte
jár és puritán. A kísérleti nyúlnál láttunk már jobbat, de nincs szívem
semmit mondani, mert ott voltam a szemlevetítésen, és alig lehetett hallani.
Bekiabáltam, hogy hang. Pisszegtek a birkák. Vagyis a politikailag nem
egészen helyesen hívott "Románia jelenség" beállt. A nézőknek nem volt
státusuk, az alkotóknak tisztelet, iszonyú ergya hangon leadták Káldy közepesen
sikerült filmjét. Mielőtt a magyar ugar szaga elterjedne e szövegen, elmesélek
valamit Káldyról és az alkotóerőről. Ebben az évben három filmet csinált,
de úgy gondolta, és helyesen, hogy nem lenne szerencsés mindet bemutatni,
kioltanák egymást. Így egyet eltett jövőre. Nem is tudom, mióta nem hallottam
ilyen szépet. Káldy, a gondos magyar parasztember és avantgardista, eltett
a befőttbe egy filmet. Érik.
Ezen a szemlén kétségtelenül az Inforg Stúdió terített. Remek kisjátékfilmjeik
közül kiemelkedik A pofon, amit Dési András György és Móray Gábor követett
el. Színészi padödö, amiben egy homeless és egy bróker vitatkozik, az öltönyös
manipulál, a kockás inges meg egy kődarabbal végül fejbe nyomja. Halál.
Az egyik a Mucsi Zoltán. De nem érdekes, a másik is olyan jó, a film tömör,
mindent magába kebelez, a végén katarzis. A párbeszédek is jók, nem írottak
a poénok, hanem csattanósak, az ember végig feszülten figyel. Úgy tudom,
nem kapott semmiféle komoly díjat. De evvel ne foglalkozzunk, mert akkor
nem tudom megkerülni Kollányi Rita Ön dönt! című filmjének az esetét, amelyet
személyes ügynek érzek. Annyira jellemző, hogy tovább utaznék a Balkánon
délre, Bulgária, Albánia, de hát…, nézem ezt a harmincötmilliméterre forgatott
agitkát. Arról szól, hogy gondoljuk meg jól az abortuszt, mert az élet
komoly lehetőségeitől fosztjuk meg magunkat. Aminek arca van, és aminek
semmi. Erősen és szépen világított képek. Manierista, de hozzám beszél.
Ne törődjünk semmivel, nézzék meg az emberek, s döntsék el ők, hogy kell-e
nekik az agitka ezen modern formája. A film mindig is igényelte a harci
üzenetet. Azt is tudom, hogy volt itt politikailag független Alba Kör,
meg bulvár sajtó tinifotóval, nem érdekes, legyünk felnőttek a moziban.
Erre taccs, pricc, placcs, a tisztelt nagy zsűri egészen kategória díjig
látta jónak a filmet. Az ember meg fogja a koponyáján a bőrt, szorítja,
mert nem hiszi, hogy normálisak kollégái egy emelettel feljebb. Hülyén
érzem magam utólag, mert emlékszem, hogy mekkora elánnal érveltem politikai
korrektségből kifolyólag a film egyszeri bemutatása mellett, ami minden
bellisztrikája ellenére rettenetes. Hazug. Mit csináljunk, a film szeret
hazudni, s ha jól hazudik, bevesszük hazugságaink közé. De ki merte mondani
és miért, hogy ez érték, mit egy hivatalos testület okmánnyal is ellát?
Ilyen szellemi közegben olyan komoly értékek, mint Forgács A püspök
kertje, eltűntek. Forgács Ravasz László református püspök szellemi épüléséről
készített dokumentumfilmet. A "holland módszert" használja, archívumokat
tör föl, egymáshoz rendel képeket és narratív szöveges információkat. A
képen mindig az akkori jelen, a szövegben meg a mi nézői jelentudatunk
van "jelen", ha cizelláltan csinálják, égkövek készülnek belőle Angliában,
Hollandiában, Franciaországban. Nálunk Forgács dolgozik szinte teljesen
egyedül így, színvonalát nem is esztétikai érzékének, hanem a történelemhez
való érzékenységének köszönheti. Most is, úgy tudja megmutatni a második
zsidótörvényt aláíró püspök kálváriáját, hogy az a szemünk előtt jön létre.
Ehhez a szemünknek való dokumentumokból szívesen használ Forgács, amitől
mindig van a személyes és heroikus sorsnak közege. Az utca a járókelőkkel,
egy kendős néni, a híd, a kert, labda, a front, egy gyermek arca. Forgács
még arra is képes, hogy a püspök szellemi radikalizálódását a náci hatalommal
szemben mozzanatosan mutassa meg. Ettől a néző tudata azonos a film tudatidejével,
egyszerre fejlődik, a levélrészletekkel vagy monológokkal együtt. Végig
tétje van a film nézésének, hisz egy ember lelki üdvösségéről van szó,
attól függően, hogy mit csinál itt a földön, pechére pont akkor, amikor
nyilasok randalíroznak az utcán. Itt van Groó Dianá, nő, fiatal, tehetséges
és finom technikájú, olyanokat tud, amiket nem is tudhat. A Tarka képzelet
- Renoir álmaiban példátlan a színészvezetési magabiztossága. Nem elég,
hogy a festmények megelevenednek, az élő, mozgó kép legalább olyan izgalmas,
mint a mázolt, ide-oda mászkálunk a korban is, végül még Renoirból is többet
érzünk meg. Groó intelligenciája lenyűgöző, a szó eredeti értelmében átvilágítja
a felületeket, ezáltal kibomlik egy rejtett jelentés, leginkább szerelmes
zsebkendők fodraiból. Nőkről-férfiakról mesél, és sapphói empatikussággal
sajnálkozik felettük.
Groó Diana egy normális ország normális zsűrijétől még egy nagy díjat
is simán bekaszálhatott volna. Mondom ezt úgy, hogy tudom, Pannon földön
a rajzfilmnek nincs még akkora becsülete sem, mint a legutolsó reklám spotnak.
Groó majd külföldön megkapja, amit ér, csak mi érünk egyre kevesebbet a
kiegyensúlyozott és kompromisszumokat kereső döntéseinkkel.
Ha azt kérdezitek, kedves olvasók, amúgy mi történik abban a pár percben
a filmek szerint, amikor élünk? Hát, kevés eredetit mondtak nekem. Ujj
Mészáros Károly Gumiembere legalább a homo ludens avítt modorában szórakozik
korunkkal, amikor a lét a labdázáson túl egyben a halál elérése is. Segítünk
magunkon, ahogy tudunk, újra és újra felfújjuk magunkat, szerelemből, sporttársi
bajtársiasságból. Farkas Csaba A táskája, amiben hasábfákat hoznak luxusterepjárón
a homelessek tüzéhez, már nem oly eredeti, sajnos, rajta van a Guy Richie-féle
piszkos mozi patinás mocska. A fény, amit sokszor csak a tengeren túlról
látunk, nem mindig áll jól a témának, ezt a táska nem tudja, amúgy nevetünk.
S így tovább a teljes érdektelenségbe tévedve.
Mondhatnám azt, hogy lám meg íme, de nincs igazán miről beszélni. Azt
látom, és annak örülök is, hogy a fiatal fiúk és lányok érdeklődnek egymás
iránt, van aki poénra veszi, s nem is rossz, ha nem gondolja komolyan,
a másik filmben öregeket mutatnak, odahajlón, lassan, szürkében, ahogy
most ezt nem öregen képzelni lehet azokról. Hatházi András Tetemre hívása
legalább őszinte népi baromkodás egy hulla felett a némafilm és a burleszk
elemeivel, az ember tapsol, hogy ha sikerül, cicceg, ha nem. De legalább
baromkodik, mert a filmezés is lehet élvezet és öröm, még ha ez innen és
most nem is látszik. Vécsei Márton Vége című "Zabriskie Point"-jában inkább
ennek a nyűge és nehézsége érződik.
Pókok
Clairveaux-i Szent Bernát szerint a kis dolgokban megmutatkozó hűségünk
a nagy dolgokban is segíteni fog minket. Van egy rossz hírem a magán kívül
semmiről sem tudni akaró nagyfilmnek. Nincs néki akkora hátországa, hogy
oda visszavonuljon, onnan erőt merítsen, vagy benne szabad legyen. Nincs
kisjátékfilmes és kísérleti filmes kultúránk. Ahogy nézem a marakodást
a pénz felett, nem is lesz. Persze, az is lehet, hogy csak ezen a szemlén
nem látszik semmi. A történet nem róluk szól.
Mondok erre egy történetet. Találkoztam Kotnyek István kísérleti és
anyám tudja milyen nyúl filmessel, ítélő képességem szerint világszínvonalú,
aki már nem akar filmet csinálni, "minek, ezeknek?" alapon. Persze, nem
hiszem, hogy tévézik, bevallja, hogy most négy-öt pókkal dolgozik együtt.
Fotókat csinál filmek helyett, de egy kép fél évig tart. Amíg a pók kollegája
az ablakban be nem fonja a nyálával azokat a tárgyakat, amiket Kotnyek
már jó előre odatett, nem érdemes exponálni. Mindig szorong, hogyha exponál,
miért e mai napon, miért nem holnap? Van már négy-öt képe, nem lehet sietni,
télen nem dolgoznak rendesen a pókok.
|