Dokumentumfilmek
Ember a vízben
Bori Erzsébet
Három nap, 37 film, 35 óra. A szociofilmesek
a helyükön vannak, celluloidon nézve még megvolna az ország.
|
A dokumentumfilmre mindig számíthatunk. Akkor is, ha a játékfilm lába
alól félig vagy egészen kicsúszik a szőnyeg, akkor is, ha nincs pénz, és
akkor is, ha van (bár erre az esetre most így hirtelenjében nem tudnék
példát mondani). Nem rendíti meg sem rendszer-, sem kormány-, sem paradigmaváltás,
nincs neki jobb meg bal oldala. Bizonyára vannak jobboldali meg baloldali
érzelmű filmesek, de maga a dokumentumfilm mindig az emberek pártján áll.
Akkor is, ha nem a vesztesekről, szegényekről és boldogtalanokról szól.
Ez az egyetlen, szigorú műfajú kritérium, ha ezt megugorja, onnantól szabad
a vásár.
Múltmentés
A történelmi dokumentumfilm néhány éve még húzóágazat volt, mára egyre
kevesebb készül belőle. Nem a témák fogytak el, inkább a lehetőségei szűkültek
be ennek az erősen idő-, pénz- és munkaigényes vállalkozási formának. Itt
van például 1956. Ha valamit, akkor ezt a témát hajlamosak volnánk lerágott
csontnak nevezni, holott az idei szemlén is több figyelemre méltó munka
készült e tárgyban. Pap Ágnes kategórianyertes munkája (Fellebbezésnek
helye nincs) a hátramaradt családtagok, az özvegyek és az árvák nézőpontjából
forgatta újra a régi történetet, meggyőző bizonyítékkal szolgálva arra,
hogy 1956-nak még sok feltáratlan vonatkozása van. Kézdi-Kovács Zsolt is
ezek közül választott magának egyet Az a nap a miénk című filmjéhez. Első
ránézésre felmerülhet a kérdés, hogy érdekel-e minket egy maratoni hosszúságú
film arról, mit csináltak október 23-án a színművészeti főiskolások. Éppen
azon a napon, amelyet első percétől az utolsóig alaposan ismerünk. Számos
megszólaló - ma többé-kevésbé híres emberek - részben igazolja is kételyeinket,
amikor személyes emlékei helyett ezredszer is felmondja azt, amit azóta
- velünk együtt - látott, hallott, olvasott. De csak részben. Mert akkor
jön Elek Judit, és mellőzve a kötelező gyakorlatokat döbbenetes őszinteséggel
beszél az akkori félelmeiről. Vagy jön Makk Károly, aki ugyan csak a szobordöntésre
ért oda, de azt annál szemléletesebben írja le, hogyan pattogtak a szikrák
Sztálin nyaka körül a drótkötelek súrlódásától. Rövidebbre vágva és visszanyesve
a nyilatkozók szereplési kedvét még érdemesebb munka készülhetett volna
az igazoltan jelen volt szemtanúk emlékeiből.
Igazi, fehér foltokat feltáró történelmi film már csak mutatóba készül.
Ide sorolom Siklósi Szilveszter Menedéket adó váram című darabját a pannonhalmi
apátság II. világháborúban játszott élet- és értékmentő szerepéről, bár
ez a film legalább annyi kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
Krizosztom apát rejtélyes személyiségére és politikai-diplomáciai játszmáira
éppúgy nem derült fény, mint az apátságban működtetett gyermekotthon svájci
igazgatójának kilétére, aki a háború után Wallenberg sorsára jutott.
Kisfaludy András döbbenetes esetet dolgozott fel Gyömrői gyilkosságok
című filmjében. A front elvonulása és az új közigazgatás berendezkedése
közötti ex-lex helyzetet kihasználva a szerveződő helyi rendőrség és kommunista
párt egyes tagjai módszeresen kiirtották a gyömrői járás intelligenciáját,
papot, jegyzőt, tanítót, orvost, minden "nadrágos embert"; aki a helyén
maradt, az feltehetően nem sározódott be a nyilas érában, és ártatlannak
tudta magát. Bár a huszonnyolcszoros (!) sorozatgyilkosság helyi túlkapásnak,
lumpen elemek bosszúhadjáratának indult, a kommunista rendszer utóbb legitimálta
azzal, hogy a gyilkosok büntetlenek maradtak, sőt a rendszer az áldozatok
hozzátartozóival fizettette meg sokszorosan az árat.
Varga Ágota a roma holokausztról szóló filmjét (Porrajmos) forgatva
szerzett tudomást a cigány munkaszolgálat intézményéről. A Fekete lista
szereplői az ország különböző részein jobb vagy rosszabb - persze többnyire
szegény - módban élő romák, mindig a peremre szorítva éltek, de amikor
a bajt osztották, akkor a társadalom egyenrangú tagjaiként vehették ki
a részüket belőle. Egy vásárhelyi családban a háború idején éppúgy volt
besorozott, a Don-kanyarba vitt katona, mint kényszermunkára hurcolt férfi
és nő, megerőszakolt lány, a szibériai malenkij robotból 12 év után hazatért
fiú. A történetek nemcsak a hatalom embertelenségére vetnek fényt, hanem
kivételes stupiditására is: eleinte szabályos, fegyveres frontszolgálatra
sorozták be a cigány embereket, de később rájuk is kiterjesztették a fajvédelmi
törvényt. '44-ben, amikor az oroszok már átlépték az országhatárt, és mindenki
tudta, hogy ez a háború elveszett, elrendelték a roma katonák leszerelését,
egyenként visszaszállították őket állandó lakóhelyükre, ott körzetek szerint
munkaszázadokat szerveztek belőlük, és árkokat ásattak velük, amelyek az
oroszokat lettek volna hivatva megállítani. Egy Csongrád környéki cigányszázadot
végighurcoltak a fél országon, és Tolna megyében eresztettek szélnek, amikor
az oroszok már átkeltek a Dunán. A századnak mára egyetlen túlélője maradt.
Kamera a mélyben
Szociofilmben még mindig erős a felhozatal, hiszen bőviben vagyunk
szűkölködőknek, bár a többség a zsöllyéből vagy a nappaliból nézi az emberi
szenvedést. Hál’ Istennek, teszem hozzá, mert rájuk is szüksége van a dokumentumfilmnek.
Képzeljük el a műfajt egy afrikai éhségövezetben. Persze nálunk sem tökéletes
a rendszer: van probléma, van filmes, sőt néző is akad - ha nagyritkán
főműsoridőben látható egy igazán fontos mű, akkor százezrek ülnek a képernyő
előtt -, csak mozi és tévécsatorna van kevés, amely módot adna a találkozásra.
Legalább egyszer érdemes volna kipróbálni, mi történik, ha normális időpontban
bemutat a tévé egy filmet a hajléktalanokról (például Pap Gábor Zsigmondtól
A flaszter népét) vagy az autista gyerekekről (Szekeres Csaba: Mami, blue),
és utána bemondanák a segélyvonal telefonszámát, amelyen akár száz forintjával
is lehet adakozni. Sem a társadalom, sem az intézményi hálózat nincs felkészülve
a betegekkel, fogyatékosokkal, deviánsokkal való együttélésre, sokszor
még az átmenetileg nehéz helyzetbe került emberekkel sem tudunk mit kezdeni.
A másság elutasítása nagyon sokszor félelmet leplez, azt a szédülést és
visszahőkölés, amelyet a szakadékot megpillantva érzünk. Ha van valaki,
aki járható úton odavezet, az sem árt, ha fogja a kezünket - mert a néző
is tapintatra, segítségre szorul, nem csak a szereplők -, és végre le merünk
tekinteni, akkor látni fogjuk, hogy odalent is emberek élnek, éppen vagy
majdnem olyanok, mint mi. A dokumentumfilmezés bizalmi munka. Aki közel
engedi magához a kamerát, hajlandó megmutatni testi-lelki sebeit, szégyenét,
vétkét, annak tudnia kell, hogy nem élnek vissza a titkaival, nem árulják
ki a sorsát. És ha ő nem tudja felmérni őszintesége következményeit, vagy
úgy érzi, hogy neki már nincs vesztenivalója, az csak növeli a filmes felelősségét.
Ha játékfilmet rendező alapján választ az ember, akkor ez fokozottan érvényes
a dokumentumfilmre, mert nem akarhatunk bűnrészességet vállalni mások becsapásában,
kizsákmányolásában, bajba sodrásában, és azt sem szeretnénk, ha minket
csapnának be festett vérzéssel, ha a mi érzelmeinket, rokon- és ellenszenvünket
manipulálnák.
Keskeny útról beszélünk. Surányi Judit olyan helyekre visz minket,
ahol semmi keresnivalónk, olyanokat látunk és hallunk, amik nem tartoznak
ránk. Mindez két ember vak bizalmának köszönhető, és biztosra kell vennünk,
hogy Surányi méltán nyerte el. A Tiszta románc nem lépi át a határt, de
veszélyesen közel megy hozzá, ami majdhogynem kárhozatos, mert tudjuk,
hogy nem (csak) a saját bőrét kockáztatja. Zetor és Balázs, a film szerelmespárja
politoxikomán drogos; a fiún már látszik az előrehaladott leépülés, közel
ugyanannyiszor hozták vissza a halálból, mint ahány éves (29), de a lány
tele van ambíciókkal és még bármi lehet belőle. Félig otthon, az anyjánál,
félig az utcán lakik, rendszeresen él olyan gyilkos szerekkel, mint a hígító,
de közben főiskolára jár, sőt jó tanuló. Meghatóan ragaszkodik Balázshoz,
akiben mi, kívülállók már csak az emberi roncsot látjuk. Az egykor elkényeztetett
fiút az anyja már nem engedi be a lakásba; étellel, visszaváltható üres
üvegekkel segíti, és mos rá. A film legfelkavaróbb pillanata, amikor Balázs
félmeztelenül térdel anyja lakásának küszöbén: tisztát vált.
Hasonlóan kényes vállalkozás börtönlakókról, prostituáltakról forgatni.
Bódis Kriszta már a második részénél tart a Rabszolgavásár sorozatnak,
a következőt szeretné a futtatókról és a kliensekről forgatni; kétlem,
hogy sikerülhet, de amíg élünk, remélünk. A rendező szeretettel és empátiával
közelít interjúalanyaihoz, akik őszinteséggel hálálják meg a figyelmét.
De élettörténetük eltéríti a filmet kitűzött témájától. Bódis annak akart
nyomába eredni, hogy egy téves jogértelmezés miatt, amit nevezhetünk akár
törvénysértésnek is, akár évekre leültetik a lányokat, hogy börtönnel váltsák
ki a felgyűlt szabálysértési bírságokat. Ha folytatja a témát, érdemes
lenne feszesebb dramaturgiával újraszerkeszteni az egész, hosszabb anyagot.
Sós Ágnes a másik végletről, gazdag és sikeres vállalkozókról forgatott
filmet. Nem sok ilyenben volt részünk az elmúlt években, korántsem véletlenül,
és nem is a dokumentaristák figyelmetlensége vagy lustasága miatt. A Tőkések
vagyunk, vagy mi hőseit nem sokkal az egyetem befejezése után érte a rendszerváltás;
gondoltak egy nagyot, és közösen belevágtak egy Magyarországon eladdig
nem létező gazdasági tevékenységbe, a lízingbe. És bejött nekik. Amikor,
még mindig csak harmincvalahány évesen, felidézik a kezdetet, maguk sem
értik egészen, és a tapasztalatlanok, zöldfülűek bátorságának tudják be
a fejesugrást az ismeretlenbe. Most válaszút elé érkeztek: a cég elérte
növekedése határait, lépni kell. Ők felértek a csúcsra, ahol már nem számít
százmillió ide vagy oda (árulja el kissé pironkodva az egyikük). Ezek az
emberek a saját munkájukkal és tehetségükkel, törvényesen szerezték a vagyonukat,
és van bennük társadalmi felelősségérzet, próbálnak jó ügyeket (kórház,
gyereksport) támogatni. Nincs szégyellnivalójuk, emelt fővel állhatnak
a kamera elé. Látjuk őket dolgozni, értekezni, családi körben, szenvedélyeiknek
hódolva, vállalati bulin, sőt még munkahelyi konfliktuskezelés közben is.
Őszintén beszélnek a dilemmáikról. A nézőben mégis motoszkál a gyanú, hiteles
személyiségeket vagy szerepjátszókat lát-e? Talán megszoktuk, hogy a dokuban
többnyire nehéz sorsú szerencsétlenekkel találkozunk, aki kendőzetlenül
önmagukat adják, és az a kis igyekezetük a kozmetikázásra csak még esendőbbeknek
mutatja őket. Sós mindenesetre jelentős fegyvertényt hajtott végre azzal,
hogy mikrofon és kamera elé bírta ültetni ezt a felhőkbe vesző réteget.
Árvák és mostohák
Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy eltűnőben a leleplezős-kijárós
dokumentumfilm. Köszönjük meg a sajtószabadságnak, hogy ez a társadalmilag
hasznos tevékenység ma már a publicisztikában és a szolgáltató jellegű
tévéműsorokban folyik. Többnyire. Mert éppen a legjelentősebb, legkényesebb
ügyek meghaladják az említett feldolgozásmódok lehetőségeit, esetenként
sherlocki nyomozómunkát, biztos jogi támaszt és rengeteg utánajárást igényelnek.
Nagy elszánást, nem kevés bátorságot és egy kopó szívósságát. Csillag Ádám
munkássága bizonyítja, hogy megvannak benne ezek az erények. Éveken át,
visszatérően foglalkozott a dunai vízlépcső szerteágazó ügyeivel (Dunatorzó,
Dunasaurus), megérdemelte volna, hogy egyszer az életben módja legyen egy
folyami örömünnep, a párkányi híd megépülésének méltó filmre vitelére.
De közben már a keleti végeken forgatta Mostohák című díjnyertes filmjét,
amelynek azóta elkészült a folytatása is. Mert Csillag megint megmakacsolta
magát, nem engedte el a témát, hanem két év után visszatért a tetthelyre.
Azt tapasztalta, hogy nincsenek változások, a szabolcsi gyermekvédelmet
ugyanazok irányítják, ugyanazzal a mentalitással. A megye árvái tele van
drámákkal: a nevelőszülőknél elhelyezett, otthonba, vér szerinti szülőhöz,
javítóba átirányított, külföldre örökbe adott, az állami gondoskodásból
kikerült, kiebrudalt gyerekek és a sorsukért felelősséget érző-viselő felnőttek
drámáival. A feszültség - és a film - csak akkor lanyhul, amikor politikusok
szólalnak meg a megyeházán vagy a nevelőszülők egyesületi ülésén. Simára
koptatott közhelyeik, semmire nem kötelező ígéreteik nincsenek beszélő
viszonyban a családokat gyötrő, orvoslásra váró gondokkal.
A valóságfilmezéshez ugyanolyan hosszú előkészítés és még több forgatási
idő kell, mint a játékfilmhez. Egy-két hetes turistaútból nem lehet dokumentumfilmet
csinálni. Vagy mégis? Gyanakodva ültem be Ferenczi Gábor Magyar buletinjére,
amelyet saját bevallása szerint két székelyföldi villámlátogatáson készített.
Ráadásul egy olyan roppant kényes, hisztérikusan átpolitizált témáról,
mint a magyarigazolvány. Nem akarta mélységében, de még széltében-hosszában
sem feltárni a tárgyat, csak néhány pillanatfelvételt készített róla, amihez
nem kellett különösebb szervezkedés vagy kiterjedt kapcsolatrendszer. Szándékosan
olyan helyszíneket választott, ahol nem is lehet kérdés (hinnénk), hogy
ki a magyar. Mindenki. És a velük, köztük élő románok is játszva átjutnának
a koronavizit előtti szűrőn, hiszen úgy beszélnek magyarul, mint te vagy
én. De az igazolvány elnyeréséhez ennél meggyőzőbb teljesítményre van szükség,
igazolni kell az egyházközséghez tartozást vagy a szervezeti tagságot,
beleértve az egyéves tagdíj illetve egyházi adó megfizetését. A cigánynak
ezen kívül számlákkal kell majd bizonyítania, hogy mire költötte a magyar
iskolába járó gyerekek utáni támogatást. Az egykor ortodox hitben született,
mára románságával együtt vallását is elhagyó férfi, akit a közös (magyar)
gyerekkel otthagyott magára a (magyar) feleség, most gondban van: áttérne
ő reformátusnak, de a lelkész előbb meg akar győződni igaz hitéről, valamint
a heidelbergi kátéban való jártasságáról.
Pásztor áll a Hargitán, két gyermekes szolgacsalád őrzi a juhokat,
tavasztól őszig, éjjel és nappal, ott hálnak a legelő szélén egy kutricában,
ők még a Duna tévét sem nézik, nemigen tudják, miről van szó, meg idejük
se volna az ügyintézésre (róluk, a szolgaság Tamási Áron Ábeléből ismert
és Erdélyben máig létező intézményéről szól Moharos Attila szép filmje,
a Mikor a szolgának telik esztendeje). A gyönyörű Farkaslakán - színmagyar,
kálvinista falu - mindent megszerveznek, kikiabálja a kisbíró, hogy lehet
menni fényképezkedni (mert egy eldugott kis helyen még az igazolványkép
is gondot okozhat), és találtak vállalkozót, aki az egész falunak elhozza
az okmányt Pestről. A Magyar buletinból kiderül, amit már eddig is gyanítottunk:
nem könnyű magyarnak lenni. Ferenczi filmjében az a jó, hogy nincs benne
politika vagy ideológia, csak ember. Aki még nálunk is nehezebben él, többet
iparkodik, mélyebben éli át azt, hogy hová és kinek született. De esze
ágában sincs rezervátumnak tekinteni a szülőföldjét, ahol az elkorcsosult,
a globalizáció karjaiban fetrengő anyaországtól húzott védelem és támogatás
fejében helyettünk is őrzi archaikus életformáját. Farkaslakán egy pillanatra
bevillan az internet kávézó, a helyi fiatalság kedvelt találkahelye, szemben
a templommal és Tamási Áron sírjával.
A státusztörvényhez hasonlóan aktuális, sokat vitatott témát választott
Szobolits Béla, amikor nyomába eredt a zámolyi romáknak. A "Sírsz Magyarországért?
Sírjál!" első része a családok magyarországi kálváriáját dokumentálja,
míg a második rész a strassbourgi menedékkérelem és a kinti berendezkedés
távolról sem felhőtlen története. Annak idején, nem oly régen tele volt
a sajtó a zámolyi romák ügyével, de szinte senki nem vette a fáradtságot,
hogy tisztességesen utánajárjon és korrekt tájékoztatást adjon róla. Ezek
a legrosszabb fajta fehér foltok: amikor az emberek jól informáltnak hiszik
magukat, holott az esetnek csak a szenzációként tálalható, botrányos elemeiről
tudnak. Szobolits jó érzékkel fedezte fel a hajcihő mögött a drámát, és
a zámolyi romák történetében az egész magyarországi cigányság vert helyzetbe,
kényszerpályákra szorítottságát.
Forgács Péter a kísérleti mezőnyben mutatta be A püspök és a filozófus
második részét. A püspök Ravasz László, a filozófus Bibó István, aki az
ő Boriska lányát vette feleségül. De volt köztük még egy, a rendező számára
alapvető fontosságú kapocs, ifj. Ravasz László kamerája, amely a harmincas
évektől kezdődően filmezte a családot. A püspök kertje - Forgácsnak a Privát
Magyarország sorozatban kikísérletezett elbeszélésmódjával és Szemző Tibor
zenéjével együtt is - dokumentumfilm. Megismerteti Ravasz meredeken felívelő,
majd megtörő pályáját, ellentmondásos személyiségét és szerepét a két háború
közti nagypolitikában, különös tekintettel a zsidótörvényekre; az elsőt
pártolta, de az úgynevezett fajvédelmi törvényeket már keményen elítélte,
és más egyházi vezetőkkel együtt nemmel szavazott a parlamentben. Ravasz
nemcsak a felsőház és a Koronatanács tagja volt, hanem a Horthy-család
lelki vezetője is, ő eskette, keresztelte, temette őket. A kommunista érában
úgy Rákosi, mint '56 után Kádár száműzte helyéről, mert nem csatlakozott
a hatalommal kiegyező "békepapokhoz". A háború előtti nyarak családi, baráti
együttléteinek, majd a belső emigrációnak kitüntetett helyszíne volt a
leányfalusi villa kertje, amelyet szép felvételeken örökített meg ifj.
Ravasz László.
Forgács tudhatott valamit, amiért A püspök kertjét nem a dokumentumfilmek
között indította, melynek zsűrije, bár dicsérte nagyon, nem tudta hova
tenni Gyarmathy Lívia Táncrendjét. Valóban határeset. Nem a szociális,
egészségügyi és magánéleti problémák mellőzése teszi azzá, hanem a filmnyelv.
Az a szöveg és dialógusok nélküli, csak a képekre és montázsra, zenére
épülő ábrázolásmód, amelyet az idehaza és külföldön, a szakma és a közönség
körében egyaránt sikeres előző munkájában, A mi gólyánkban dolgozott ki
a rendező. Ott találkoztunk először az életnek azzal a bölcs, derűs, ironikus
és tiszteletteljes szemléletével is, amely szinte egyedülálló a magyar
dokumentumfilmezésben. Ugyancsak invenciózus megvalósításával, kimunkált
látványvilágával emelkedett ki a mezőnyből Janisch Attila Bozsik Yvette-ről
készített látványfilmje és a tehetségét nem először bizonyító Oláh Lehel
Dixije. Én el tudom fogadni a beszélő fejes filmeket is, ha érdekes dolgokról
beszélnek, beérem minimalista eszközökkel is, ha olyan embereket mutatnak,
akiknek megérint a sorsa, a személyisége. De az nem tagadható, hogy a játékfilmes
indíttatású alkotók - Gyarmathy és Janisch mellett ide számíthatjuk Csillag
Ádámot, Kamondi Zoltánt - kezén átváltozik a műfaj, új lehetőségei tárulnak
fel. És fordítva: a dokumentumfilmes tapasztalat, iskolázottság és valóságismeret
jelentős többlettel járulhat hozzá a játékfilm értékéhez. Ezért is gondolom
sajnálatosnak, hogy a játékfilmezésben ezerrel nyomuló új generáció nem
érdeklődik a doku iránt.
Almási Tamás, aki ma a legmagasabban jegyzett alkotó a pályán, szintén
a játékfilmtől érkezett. Előző filmjét, a lombikbébi programon résztvevő
párokról szóló Sejtjeinket ezrek nézték meg a moziban, százezrek a televízióban,
Az út végének pótvetítést kellett szervezni az érdeklődők nagy száma miatt.
Almási klasszikus dokumentumfilmeket készít, amelyekben hol az érzelmes-lírai
(Szerelem első hallásra, Sejtjeink), hol a drámai (ózdi sorozat) megközelítés
dominál. Az út vége két kelet-magyarországi, kétgyermekes fiatal házaspár
párhuzamos története. Az otthoni lehetőségek igencsak korlátozottak, legfeljebb
kényszerválasztásról beszélhetünk. Az egyik pár a család egybentartását
tekinti a legfontosabbnak: marad, és helyben próbálkozik, sok év után is
olyan türelemmel és mosolygós derűvel, amihez igazán nem tudni, honnan
veszik az erőt. A másik pár, Ilona és Tibor gondol egy merészet, és a gyerekeket
a nagyszülőkre hagyva az ország másik végében vállal munkát, az IBM székesfehérvári
gyárában. Amerikában igen, nálunk egyáltalán nem bevett dolog családostul
elvándorolni a munka után. Igen, a magyar röghözkötött, de szerintem nem
a vállalkozókedve, hanem a lakáshoz jutás emberfeletti nehézsége miatt.
Az átkosban tömegek ingáztak a keresetért - ezzel a jelenséggel is a dokumentumfilm
szembesített minket -, amelyből viszonylag rendesen kijött a család, de
arra esély sem volt, hogy új egzisztenciát teremtsenek belőle a nagyvárosban.
A mai átlagfizetésből nemhogy egy másik otthon megteremtését, de az ingázás
útiköltségét sem lehet kigazdálkodni. Amibe Ilona és Tibor belevágott,
azt bátran tekinthetjük korszakváltásnak. A fiatalasszony egy tanyáról
indult, ahol nem volt se víz, se villany, helyi kényszervállalkozóknak
pucolta a hagymát fillérekért, míg a multicégnél steril, hófehér munkaruhában,
futurista filmet idéző szerelőcsarnokban állít össze mikroszkóp alatt miniatűr
számítógép alkatrészeket. Lelkesedését csak az árnyékolja be, hogy bánkódik
a gyerekei után. Végül albérleti támogatással lakást bérelnek, ahol újra
együtt lehet a család, de nem érzik jól magukat a panellakásban, hiányzik
a tevés-vevés a kertben. És megint csak az derül ki, hogy nincs átjárás
a két világ között: a hazai, pláne tanyasi viszonyokhoz képest jónak mondható
fizetésből nem lehet lakáshoz jutni Nyugat-Magyarországon. Amikor az IBM-ben
megkezdődnek a leépítések, még jóval a végleges bezárás előtt, a család
visszatér oda, ahonnét elindult, munkába állnak a baromfifeldolgozóban,
viszont csinos, új házba költöznek. Úgy néz ki, hogy akkor itt van az út
vége - mondja Ilona, némiképp fanyarul.
A játékfilmére emlékeztető dramaturgiával felépített film 58 percében
éles, drámai helyzetekben, emberi sorsokban exponálódik az Európai Unió
küszöbén álló Magyarország számos problémája és dilemmája, a mélyülő szakadék
kelet és nyugat között. A rendszerváltás hozta korlátlan lehetőségek, amelyek
a többség számára inkább a lehetőségek korlátjaiban mutatkoznak meg.
Csillag Ádám vetítést szervezett A megye árváiból, és meghívta rá a
gyermekvédelem szakembereit és felelős vezetőit. Hogy volt-e értelme, azt
majd a következő filmjéből tudjuk meg: ha megoldódtak a gondok, akkor új
téma után veti magát, ellenkező esetben nekilát a Mostohák harmadik részének.
Az út végét is meg kellene ismerniük azoknak, akik az ország jövőjéről
döntenek, de még inkább azoknak, akik saját boldogulásukat keresve építik
ezt a jövőt. Néha úgy érezzük, hogy többet tudunk róla az elégnél, de Magyarország
elodázhatatlan felfedezése, más vágányra állítása vagy pályamódosítása,
a vízbe esett és kőként elmerült, kétségbeesetten hadonászó vagy háton,
mellen, pillangóban, kutyában úszó emberek partra húzása nem valósulhat
meg a magyar dokumentumfilm nélkül.
|