Játékfilmek
Temetetlen hülyeségeink
Bikácsy Gergely
Temetetlen történelmünk helyett végre magánőrületeinkkel
birkózhatunk. Filmszemle sok bravúrral, kevés bátorsággal.
|
Nemcsak Jancsó Miklós Kelj fel, komám, ne aludjál! című versenyen
kívüli filmjét szeretném és próbálom értelmezni Lovasi András kitűnő és
csontig ható dalszöveg-részletének címbe emelésével, hanem az egész idei,
inkább kudarcos mint sikeres magyar filmszemlét (amelynek csak játékfilmjeit
láthattam).
Szemlebolondok
Füst Milán látomásos esztétikájában nagyon örül az élet, a valóság
áradó és csillapíthatatlan hülyeségeinek. Miként a gonoszságnak is örült,
ha ábrázolhatta. Mindenfajta különösségnek, a nyitott, a magyarázhatatlan
jelenségeknek, a nyugtalanításnak. Ilyennek látom Jancsó filmjében a háborús
dupla-tandem suhanását, rajta a magyar történelem jelenbe áthúzódó őrület-terhével.
Háborútól felhős időkben a történelmi hülyeségre jobban kinyílik talán
a szemünk - históriai tragédiákra akkor is jó volt a magyar és kelet-európai
film, amikor a Pax Sovietica elhúzódón ideiglenes rendje ült és marsolt
e tájon. Napjaink hülyeségét nehezebb felismernünk, mert a jelenben mi
is nyakig ülünk, békaperspektívában süllyedünk; saját szemhatárunk nemhogy
fölényes, de még objektív horizontot sem mutat. Ennek az alkotói vívódásnak
példája Gothár Péter Magyar szépsége. Két előző filmszemle nyertes remeklése,
A részleg és a Haggyállógva Vászka úgy tudott a jelenhez szólni, megszólítani
a jelent, hogy egyik sem volt "kronológiailag" jelenidejű. A Magyar szépség
talán túlzottan az - de elemzésére önálló dolgozat szükségeltetik. Első
látásra csak azt tudom mondani, amit II. József súgott Mozartnak egyik
premierje után: "Kicsit sok benne a hangjegy." Békében sem kevésbé tragikus
magántörténeteink háborús szünetekben, történelmi szélcsendben válnak fontossá.
Sas Tamást erősen érdekli a mindennapi emberek magánszemhatára. Izgalmas,
új vállalkozása, A szerelemtől sújtva hű maradt a Presszó egyetlen formára
épülő ötletességéhez. Itt is a forma történet-ábrázolást megszabó leleménye
vinné: azon siklik ki, hogy erőltetetté válik, a masinéria dolgozik benne,
külsődleges marad, az ötlet irányítja a rendezőt és nem ő uralkodik saját
ötletén. Már a Presszó forgatókönyvi lezárása vitatható-poénszerű, önkényes
volt számomra; itt most az addigi lélektani ábrázolásmód erősen kimódolt
horrorba fordulása mintha jobban megerőszakolná a filmet, mint nevelt kamaszlányát
az atya.
Jelenidejű hősök: a Boldog születésnapot - melyben ugyan az indító
"Einstein reinkarnációja" motívum olyan teljes érthetetlenséggel elvész,
mintha nem is ezzel indulna a szövevény - mindvégig nagyon kellemes időtöltés.
A gyakran lebecsülő "kellemes" kifejezésnek most eredeti, ártatlanul hibátlan
értelmére gondolok. Szellemesség, váratlanság, fogyaszthatóság. Engem eddig
ingerelt a "közönségbarát" kifejezés, jól fejlett igénytelenségvágyat érezve
ki a szóból (nem tudom, Beckett közönségbarát volt-e a Godot-ra várva megjelenésekor,
épp ötven éve), de az elsőfilmes Fazekas Csaba munkáját látva megbocsátok
e kifejezésnek. Fazekas Csaba első filmje ízlésesen halad, sőt lebeg a
feltételezett közönség kegyeinek megragadása meg az igényesebb elbeszélésmód
és jobb humor mezsgyéjén.
Az én humorérzékemhez persze közelebb áll a Libiomfi bájos hülyesége.
Ez valószínűleg nem annyira "közönségbarát" mozi, bár meg fogja találni
saját közönségét, nem kevés barátját. Érdekes gyakorlati-alkotói kérdés,
hogyan lehet a "legkisebb film a legnagyobb magyarról" petárda-szellemességét
nagyobb ívű történetekre méretezett nagyjátékfilmbe ültetni. A Libiomfi
számomra az amatőr-színjátszás legjobb, legszabadabb hagyományait támasztotta
fel. Olyan naiv, mint a táncház némely hőse Szomjas Vagabond című filmjében
(a Vagabond Joszelianis bolond-ízeit a szemleközönség egy része és a zsűri
szintén nem "vette", vette viszont szerencsére a Berlini Filmfesztivál).
Úgy érzem, átsiklott néző, zsűri is azon a kulcsjeleneten, amikor színészdiktátor
Libi bácsi a Bunkócskát énekelve tűri, hogy a régi rendszerben prominens
papája feltámadva elfenekelje. "Holott a sírt, hol nyugszik apja, kellene
megbotoznia" - rémlett fel bennem a verssor; és Libi bácsi őrülete, népmegváltó
szenvedélye mögött belső vásznamon feltűnik a történelmi háttér. Ez a Mucsi
Zoltán-féle Libi bácsi sokkal érdekesebb, mint a rábízott amatőr színészlányok
közül egyet-kettőt megfojtogató valódi (sokkal fiatalabb) "eredeti" modell.
A Micimackó előadástól idegen is lenne bármilyen halott. "Kis lépés ez
az emberiségnek, de nagy lépés nekünk" - ugrándoznak micimackósan Végh
Zsolt és Kálmánczhey Zoltán hús-vér bábjátékosai (kik közül ilyen bájos
Malackát eddig még elképzelni sem tudtam volna, az ember szívesen válna
miatta nagymalaccá). Emberiség? Jobb, ha egy-egy emberrel van dolgom. Nekem
szól ez a kifordított mondás, sokkal inkább, mint a Holdra lépéskor reklámrikkantott
szlogen. A Micimackó tele van - ha nem is hülye, de - szeretetreméltóan
buta figurákkal, ilyen főleg maga a mérsékelt képességű medvebocs. Micimackóék
Libiomfija azonban nem mérsékelt képességű, hanem butácskaságukat elvedlő
okos játékra hívja nézőit.
A rendszer őrülete
Nem is hülyék, hanem hivatásos őrültek gyülekeznek Bereczki Csaba filmjében
(Bolondok éneke) - köztük persze épeszűen közéjük zárt (közéjük menekülő)
áldozatokkal. A patetikus-komolyra tálalt, elviselhetetlen horror-ízű giccsbe
forduló megoldás az őrült magyar anya dalával, kimódoltan agyonrejtélyeskedő
rejtvényes bolondériájával, amelyet katarzisként akar tálalni. Történelmi
példázatra kényszerített magánbolondok sokaságát látjuk, kiugorva a történelmi
házi feladatból (ezzel függetlenedve a történelem-órák kényszeréből). De
nem tudnak kiugrani, mert két lábbal beleragadnak a bújtatott, de kikandikáló
"mondanivaló" ravasz dágványába.
A kiváló operatőr, Kardos Sándor első játékfilmjének feltűnően kezdetleges
és félresikerült a forgatókönyve. A Telitalálat: a történelmi hülyeség
bőgése helyett a magánhülyeség átvilágítása lenne groteszkre vett történelmi
háttérrel. A kettőnek csak egyensúlya, finom, váratlan libikókája volna
sikeres, értékes, itt viszont durván billeg a hinta, ilyen idiótákat semmilyen
diliház nem fogadna be, legfeljebb a tyúkketrecbe.
Nagyobb, felelősebb vállalkozásnak ígérkezett Szilágyi Andor saját
forgatókönyvéből adaptált opusza, A rózsa énekei. Az író-rendező jól érezte,
hogy csattanós pofont érdemel a történelem. E pofonhoz azonban előbb a
realitás képi valóságának betonkeményen és kikezdhetetlen hitellel meg
kellene állnia alapzatul, hogy rá abszurd komédia épülhessen. Abszurdum
helyett elrontott kabaréhumorba fordul a film, ahol 1944 koraőszén a bujkáló
zsidók egy szintén bujkáló (vagy annak hitt) operaénekes hét határba zengő,
fölerősített áriáit hallgatják éjszakánként nyitott ablaknál, nyilván az
őket elhurcolni kész őrjárat szórakoztatására is. Bazin valaha a filmkép
eredendő és parancsoló realitásáról beszél, B. Nagy később a "látvány logikájáról".
Számomra mind a képi realitás, mind a látvány logikája hiányzott az első
negyedórájában még feszült és mély hitelességet ígérő fikcióból. Azután
sok és indokolatlan forgatókönyvi ugrás következik, balul sikerült jelzésekkel,
információ-visszatartással, a stilizáció félreértésével. Fellép egy részeg
német meg egy jóságos orosz katona is, valahonnan Kabaréland tájékáról
futtatva. Derekasan hülye mind a kettő - de amikor a hülyeség üdvözlendő
kiröhögéséről beszélek, nem a bármineműt s legfőképp nem a pőre butaságot
igénylem-hiánylom az új magyar filmből, hanem a valódi abszurdot. Mondjuk
a Gombrowicz- vagy a Mrozek-regények és drámák hülyeségre ráröhögő írói-nyelvi
gesztusait egy elképzelt filmvásznon; az abszurdum történelmi vagy magán
érzékelését, az abszurdum minősége előtti bámulatot, (ahogy a gyerek megbámul
bármit, és rácsodálkozik arra, mit eltunyult, fáradt felnőtt-képzelet már
megszokottnak lát).
Oroszlánkörmök lyukas zokniban
Ha autóbuszra szállunk, s jön az ellenőr, erősödik bennünk a butaság.
A nagy várakozással fogadott epizódfilm - Jött egy busz - egyik epizódjában
sem emlékszem ellenőrre. Etűd, vizsgamunka vagy önálló játékfilm? A szemlevitán
többen is elmondták: az epizódfilm jó esetben valami szerves egységbe forr,
a koncepció tesz öt szkeccset-rövidfilmet "műegésszé" - és itt bizony alig
lehetett felfedezni ilyesmit. Vizsga, munka, folyamatosság, erőpróba, "a
lyukas zokniból kikandikálnak az oroszlánkörmök" - ha idézhetem Szőts Istvánt
az 1988-as Szemle nyilvános zsűri-vitájából. Mindenesetre Mundruczó záró-epizódja
teljesen elüt a film többi elegyes színvonalú, széttartó epizódjától. Önálló
és hasonlíthatatlan világlátásról árulkodik: a fekete könyörtelenséget
a rémvalóság és rémvízió vegykonyhájában keveri ki; pokol és mennyország
- történetének illúziótlan naturalizmusát csak a stilizáció ilyen magas
fokú, vállaltan "megemelt" zenei-operai megoldásával lehet szétsugározni.
Hamar, egy-két perc alatt eldől bármilyen filmben, hogy alkotójának van-e
súlyos, eredeti, helyettesíthetetlen mondandója. Az autóbuszfilm Szent
Johannája ilyen.
A teljes hosszúságú játékfilmek közül engem Fliegauf Benedek teljesen
váratlan és előzménytelen filmje, a Rengeteg sodort el. Már a cím is van
olyan érdekes, mint a rendező - gondolom - ritka neve. Magam nagyon becsülöm,
hogy ebbe a rengetegbe belemerészkedett. A Rengeteg ugyanis csalóka, félhomályos
zóna, holott a bemerészkedő alkotó és néző eleinte könnyű sétának hiheti.
Ismeretlen járókelők, egyszer látott alakok, minden nap tucatjaival haladnak
el mellettünk az utcán, villamosan, akárhol. Itt közéjük merészkedünk.
Mondhatnám: beléjük, bele a koponyájukba. Nem nagyon szeretem a premier
plán világot, a dokumentumfilm nagyszerű beszélő fejek szisztémáját a tereket
igénylő fikciókban. A nagyközeli mindig a térélménytől foszt meg. E félhomályos,
különös zónában azonban nagyszerű lett az eredmény. Abszurd epizódok épülnek
titkos értelmű ezüstvárrá, és ha forgatókönyvdíjnak van értelme, e filmnek
azt is meg kellett volna kapnia: Örkény, Ionesco, itt-ott Beckett filozofikusabb
abszurduma, jól benne a magyar valóságban - ritka bravúr, mert a bravúr-ötlet
csak kiindulása volt.
Szépen belebotlottam ebbe a csapda-szóba. "Bravúrok" - de hisz sok
szemlefilmben, a kudarcosabbakban is számos bravúrszépség, bravúr-szellemesség,
bravúr kép-attak mutatkozott. Nagyon sok például a megérdemelt tetszéssel
fogadott Dyga Zsombor-opuszban (Tesó), mely aztán villámgyorsan kiürült,
és a Casablanca-vetítés bravúrja sem segített rajta.
Táncol a század
Grunwalsky Táncalakja a rendező-operatőr pályájának egyik legnagyobb
erejű filmje. Az esztéticizmus, a legelvontabb, a lefordíthatatlan művészet,
a zene, a tánc ellenpontozódik itt a XX. század véres-kegyetlen nyers dokumentumainak
fekete reccsenésével. Egy erőd. Ivókút, melynek kereszt az árnyéka - vagy
csak bennünk vált kereszt-formára. A dokumentumkép ereje majd’ mindig szétzúzza
a fikciót, számtalan történelmi filmben elhalványult a bevágott nyersdokumentum
mellett fikció meg annak "művészi" formája. A Táncalak alig látott egységet
teremt, példátlanul pontos a ritmusa és feszültsége.
Nem hiszek a "Gesamtkunst" lehetőségében a filmvásznon: sok nagy alkotót
megkísértett már, sok tehetség belebukott. A Táncalak, e míves és fegyelmezett,
szigorú önkorlátozott alkotás mégis megvillant valamit: hogy művészeti
ágak mit tudnak, de csak ötvözve, új minőséggé ötvöződve - filmképpé válva.
E "táncalak" a történelem arca, nemcsak a táncé. A hullahegyeké, gödröké,
nemcsak a zenéé. Romalak, roncsalak, szoboralak, szinte fikció, de kitalálhatatlan.
Zubogó vér és hideg szobor. Amikor Ladányi Andrea a komáromi erődítmény
düledékes, elhagyott termeit és a steril múzeumi teret összekötve táncol,
amikor mai és tegnapi háborúk képei zuhannak rá, s amikor még az is sikerül,
hogy a Niagara furcsán fekete fénytörésű hullámzása egy kislány hosszú
hajának hullámzásával kopírozódik egybe - az általában soha nem szervülő,
nagyon különböző filmképi elemek válnak ötvöződve új minőséggé.
Temetetlen holtak helyett végre nem a múlt csontvázaival, hanem a mai
magyar valóság temetetlen hülyeségeivel birkózhat a tehetséges alkotó.
Magyarországon lassan elfogynak a temetetlen holtak - és csak diktatúrák
lapító hóhérsegédei búsonganak e fejleményen. Mindez azonban csupán a művészetek,
a film fényében rendeződhet el számunkra, hozhat megfogalmazatlan, de mégis
éltető tanulságokat vagy a tanulság erkölcsi érzetét. Szeretnénk már szembesülni
magán-őrületeinkkel. Csak a film vagy színház, regény vagy vers fénytörésében
láthatjuk, mérhetjük fel igazán dühünket, kétségbeesésünket, magán-rosszkedvünket
kicsit feloldva, röhögve vagy sírva. Ez a szemle sajnos nem tudott a jó
röhögés szemléje lenni. Amikor mégis, azért a pár pillanatért megérte,
és ez viszi majd át az új magyar filmet a következő évekre, reméljük, jobb
művészi csillagzatok alá. A temetetlen hülyeségek hideglelősen komikus
ábrázolásához nem elegendőek a bravúrok.
|