Isten városa
Golyó a kézbe
Ágfalvi Attila
Fernando Meirelles filmjében az erkölcsi értékrend
hiánya olyan természetességgel jelenik meg, amely ritka a mozivásznon.
|
Isten városa egy riói gettó neve, amit a sehová sem tartozó, senkinek
sem kellő polgárok számára tákolt össze a hatalom - ennek poros utcáin
élnek a történet szereplői, kiknek sorsát a hatvanas évektől a hetvenes
évek végéig követhetjük, a gyerekkorukban elkövetett első fegyveres rablásoktól
és céltalan gyilkosságoktól kezdve a totális gettóháborúba torkolló, rendőrségi
támogatással űzött, kamaszkori drogkereskedelemig és a halálig.
A neorealizmus óta erős, tiszteletreméltó hagyománya van a külváros-filmeknek,
a szegénység és a bűnözés határmezsgyéjéről keltezett tudósítások biztosan
számíthatnak az erkölcsi felsőbbrendűség és a művészi erő kitüntető címkéire.
Mindig voltak persze olyanok, akik ennél továbbmerészkedtek - Bunuel (talán
nem véletlenül szintén latin-amerikai tárgyú) Az elhagyottakjában már igazán
nehéz lenne határozottan elválasztani okot és okozatot, bűnöst és ártatlant.
S hogy ez nem valamiféle erkölcsi relativizmus viszolyogtató megnyilvánulása,
annak logikáját pontosan jellemzi az Isten városának világa, ahol a gyilkosságok,
az embertelenség, az erkölcsi értékrend tökéletes hiánya olyan fokú természetességgel
jelenik meg, ami ritka a mozivásznon. Ebben nem kis szerepe van egy látszólagos
ellentmondásnak: az alkotók gördülékeny, élvezetes, helyenként már-már
klipesített stílusban tárják elénk a gyalázatot. Ugyanakkor a drámaiatlanság,
a szenvtelenség hatására sem játszanak rá (nem "művészfilmet" forgatnak).
A tempó kifejezetten gyors, néha csak úgy kapkodhatjuk e fejünket: valóban
jól láttuk, hogy a tízéves forma gyerek épp az imént lőtte szitává egy
hányaveti mozdulattal, jóformán ok nélkül bátyjának barátját? A szereplők
szinte növényi determináltságát teremti meg az a tény is, hogy az alkotók
nemigen bíbelődnek a "jellemfejlődés" lélektani megalapozásával, így motiválatlan
marad a film talán legdurvább, legundorítóbb (legmegrázóbb, írnám, de itt
nincs helye együttérzésnek, csak a dühnek és haragnak) jelenete is: a tinédzser
gengsztereket idegesítik a gyerekbandák, mert kicsiben játsszák, mintegy
bújócska helyett, ugyanazt, amit a "nagyok". Rajtuk ütnek hát, de többségük
meglóg, csak két szerencsétlent sikerül elkapni, öt-hatéves forma gyerekeket.
Miután megkapták büntetésüket (golyót a kezükbe), a bandavezér magához
inti az egyik, az áldozatoknál alig idősebb követőjét: válasszon, hogy
afféle beavatásként melyiket lövi le a kettő közül…
Egy ilyen jelenet után talán érthető, hogy ezt a világot nem lehet
lélektani alapon megmagyarázni, a film azonban tud állítani valami mást
a pszichológia helyébe. Maga a történet egy nagyszabású flashback formáját
ölti, és sokszor megszakad, hogy a kulcsjelenetek előzményeit további rövid
visszatekintésekben ismerjük meg. Így aztán az az érzésünk támad, hogy
semmire nincs ugyan magyarázat, de mindennek van előzménye - oka, ha úgy
tetszik, csakhogy nyilván az előzménynek is van előzménye, s így a megmagyarázhatatlanért
végső soron senkit nem lehet konkrétan felelőssé tenni. Ebből következően
az Isten városában élőknek a mozgástere is meglehetősen szűkre szabott:
ahol ontológiai oka van a rossznak, ott nem lehet "jónak" lenni. Van persze,
aki megpróbálja, de hiába: a film egyik legbravúrosabb teljesítménye annak
az ősi közhelynek az érzékletes és elegáns, cseppet sem szájbarágós ábrázolása,
miszerint "aki fegyvert fog, fegyver által vész el".
Az egyetlen, akinek sikerül kimaradnia a háborúból, az a narrátor,
noha ő is megpróbálkozik a fegyveres rablással, az utolsó pillanatban azonban
mindig visszakozik, mert a leendő áldozat szimpatikusnak bizonyul - ez
bizony dicséretes, de pozitív tanulságnak mégiscsak kevés. Ha azt is hozzávesszük,
hogy a bandaháborútól végül a velejéig korrupt, gyilkosságoktól szintén
vissza nem riadó rendőrség szabadítja meg Isten városát - no nem kötelességtudatból,
hanem saját, jól felfogott üzleti érdekéből -, akkor nyugodtan kijelenthetjük,
az utóbbi évek legvigasztalanabb, legszomorúbb filmjét készítették el a
vidám, laza brazilok. Nekünk meg nem marad más, minthogy reménykedünk a
reménytelenben - vagy legalábbis abban, hogy a döntő pillanatban majd mi
is rokonszenvesnek bizonyulunk.
Isten városa (Cidade de Deus) - brazil-francia-amerikai, 2002. Rendezte:
Fernando Meirelles. Írta: Bráulio Mantovani. Kép: César Charlone. Zene:
Antonio Pinto és Ines Cortes. Szereplők: Matheus Nachtergaele (Sandro Cenoura),
Seu Jorge (Mane Galinha), Alexandre Rodrigues (Buscape). Gyártó: 02 Filmes
/ VideoFilmes / Studio Canal. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 135
perc.
|