Rinaldo
Aszfaltpréri
Muhi Klára
Hét mesterlövész a nyolckerületben. Tóth Tamás
proliwesternjében a naturalizmus küzd a poézissel.
|
Kegyelmi állapotban van a magyar film, talán a hatvanas évek elején
volt utoljára ilyen pillanat: egyik bemutatóról a másikra bármi megtörténhet.
Egyre-másra robbannak a bombák a játékfilmes „senkiföldjén”, mert úgy látszik,
ezek azok az évek, amikor bárki, bármivel megpróbálkozhat. Miután a kilencvenes
években szinte a nullára dolgozta le magát a műfaj - elvesztette közönségét,
kénytelen-kelletlen lemondott természetes kötődéseiről, megvált, megfosztódott
hagyományaitól -, most valamennyi rendezőnk kísérletezik. Pálfi, Jancsó,
Grunwalsky, Kálmánczhelyi és Végh, Fekete Ibolya, Kamondi, Mundruczó, Fliegauf
- pályakezdők és idősebbek, de az elszánt közönségfilmesek is - valamennyien
azt keresik, vajon milyen konvenciók mentén köthető meg egy új szövetség
az új helyzetben a régi/új közönséggel. És minden váratlan mozisiker -
a Hukkléé, az uristen@ menny.hu-é, a Jancsó trilógiáé vagy a Valami Amerikáé
- egy-egy konkrét javaslat, válasz.
Mindez Tóth Tamás legfrissebb filmjéről, a Rinaldóról valószínűleg
annak is eszébe jut, aki egyébként nem sok könnyet hullajtott a rendszerváltás
előtti magyar film lejárt konvencióiért. Aki nem bánja, hogy eltűntek játékfilmjeinkből
a jól ismert, mára már elkopott toposzok - például a sárga villamos, a
Gozsdu udvar -, vagy az a könnyes, komolykodó poézis, amivel megérinthetők
voltak a politikai és morális tabuk, sem azt, hogy elenyésztek rendezőink
szimbolizáló, allegorizáló késztetései. Pedig mindezzel együtt jóidőre
eltűntek filmjeinkből a „tanárok”, a „pártemberek” meg a „vasöntők”, szinte
az egész magyar társadalom.
Nos, Tóth Tamás Rinaldója azzal képeszti el a közönségét, hogy miközben
sok mindent visszahoz az unt toposzokból - vasöntőt, lepusztult pesti bérházat,
könnyes, komolykodó poézist, sőt az újabbkori magyar történelem egyik legfájóbb
sebét érinti (mi lett a rendszerváltás lecsúszottjaival?) -, az egyébként
komor cselekményt a klasszikus amerikai western hagyományok öntőformájába
löttyinti. Sápszedő hordák és magányos rossz emberek portyáznak a pesti
aszfalton; lakásmaffia ostromol egy védtelen házközösséget. A ház - alkoholizáló
kisnyugdíjasok, viruló romalányok, fonnyadó katonatiszt-özvegyek televénye
- nem látva más kiutat a szorongattatásból, elhatározza, hogy megvédi magát.
Zsoldosokat szerződtet, élükön az idegenajkú Rinaldóval, a professzionális
késdobálóval, aki kiképzi a harcra képes férfiakat. A nyílt küzdelem a
lakásmaffiás brigantik és a profi segéderőkkel felerősített ház között
elkerülhetetlen. Habár rengeteg az áldozat, a felemelő happy end szerint
megérte a küzdelem, mert a hajdan kiszolgáltatott, nyúlszívű lakókban magasra
csap az öntudat, Rinaldóra többé már nincs szükség.
Semmi kétség, Tóth Tamás A hét mesterlövészt szcenírozza a nyolcadik
kerületben. A mutatvány annál is életveszélyesebb, mert a szerzők nem vették
tréfára ötletüket. Szó sincs holmi westernparódiáról, a lakókra utazó horda
kíméletlen, a veszély valós, a rendezés itt-ott szinte naturalista. (Utalhatnánk
tán a Sam Peckinpah-filmekre is?) Fiatal hősünket, az állását vesztett
öntőmunkást (az aszfaltpréri Horst Bucholzra emlékeztető kovboját) félholtra
verik. A gyáva főtörzs (seriff) szívbéli babáját megerőszakolják. Az áruló
házmestert (a közösség „tekintélyes férfiját”) megalázzák. A fő maffiózó,
„Horst Bucholz” sorstársa - egy másik kiszuperált öntőmunkás - , miközben
saját régi munkástársát üti, valójában a kapitalizmus igazságtalanságain
akar elégtételt venni. Vasbotokkal, pisztolyokkal felfegyverzett bandája
legalább annyira a magyar mindennapok, mint a megidézett műfaj „találmánya”.
A különféle műfajok, stílusok, hagyományok összeépítésével Tóth Tamás
tulajdonképpen első filmje óta kitartóan kísérletezik. Titánokká növelt
munkások a Sztalkert idéző világvégi öntödében, a Vasisten gyermekeinek
ipari meséjében; a nevelődésregények motívumaival és egy titokzatos bűnüggyel
kevert melodramatikus háromszögtörténet a Moszkvában játszódó kavalkádos
Natasában; Bonnie és Clyde allúziók az Anarchistákban: Tóth Tamás minden
munkájában olyan szertelen, mint egy örök elsőfilmes. Kísérletei pedig
hol sikerülnek, hol nem. Filmjeinek minősége, úgy tűnik, nem független
a közegtől, ahol forgat. Amikor a Vasisten gyermekeiben az ukrán mezők
világvégi kohójának két óriása megmérkőzik egymással, mitikus mélységek
nyílnak. Új filmjében a rendező mintegy önmagától idéz: Rinaldo, a magyar
kohó-bár „titánja”, hasonló küzdelemben bizonyítja zsoldos kvalitásait,
de a jelenet - talán a közegellenállás miatt -, itthon nem tud megnőni.
Ami működik a keleti sztyeppén, az Csepel-szigeten befullad? Pedig az orosz
filmiskolát végzett rendező valójában ezzel a filmmel érkezett haza. És
fontos dolgokról szeretne beszélni: a kiszolgáltatottságról, a szegénységről,
a lecsúszottságról, s leginkább: a mindennapjainkat átható erőszakról,
melynek megjelenítésére láthatóan komoly erőket fordít. Tóth Tamás azonban
lírai alkat, és inkább az archetípusok vonzzák, a tiszta filmmese. A Natasában
is jobban érdekelte a moszkvai kollégium tarka emberforgataga, a főhősnő
mágikus lénye, mint az orosz átalakulás. A Rinaldóban westernbe öltöztet
egy akut szociális drámát, mert valószínűleg képtelen lett volna dokumentarista
mód pontos játékfilmet rendezni a lakásmaffiáról - például a valamikori
Családi tűzfészek modorában -, s aprólékosan felderíteni (amit egyébként
az elmúlt tíz évben a játékfilmesek közül senki meg sem próbált), hogyan
marginalizálódtak munkások milliói, hogyan lett a szocialista brigádokból
- legalábbis a Rinaldó története szerint - vasdorongokkal felszerelt maffiahorda.
Hogy mindjárt a végét mondjuk, Tóth Tamás új filmje nem sikerült. Nem
biztos, hogy a fura formanyelvi házasításon csúszik el, hiszen a műfajokkal
való játék nagyon is termékeny lehet - gondoljunk Szomjas „easternjeire”,
(Talpuk alatt fütyül a szél; Rosszemberek) vagy Bódy Amerikai anzixára,
amelyet Erdély Miklós annak idején „megtagadott” westernfilmként elemzett.
Az Erdély által használt kifejezés azonban sokatmondó: a Rinaldóhoz képest
ezek a filmek épp fordítva működnek: műfaji parafrázisok inkább, s épp
az a tanulságos bennük, ahogyan a jellegzetesen magyar történetek levetik
magukról a zsáner ruháját.
Tóth filmjében ellenben épp az az újdonság, hogy ő végigviszi A hét
mesterlövészt. A műfajálca mögül azonban kitetszik a rendező hiányos valóságismerete,
gondolkodásának kissé avíttas filmessége. Mert bár a fellobbanó harcok
a banda és a ház között olykor naturálisan pontosak, professzionálisan
lebonyolítottak, és igazi a gyár, a ház, a lepuság - a figurák egytől egyig
hiteltelenek. A kitűnő színészgárda és Tar Sándor írói közreműködése ellenére
sem hisszük el a katonaözvegyet (Varga Mária), a házmestert, az alkoholista
vezérlakót (Andorai Péter), s főként nem a munka nélkül maradt, marginalizálódott
vasöntőket (Bán János, Scherer Péter, Kovács Lajos). A nagyszerű színészek
üresben futnak, mert a film alakjainak többsége irodalmias, közhelyszerű.
Ráadásul az érzékeny, ideges alkatú Bán Jánosra bízni a nekivadult vasöntő
figuráját szereposztási tévedés. Becsúszik néhány kínosan otromba jelenet
is, amikor például a házbéli cigányasszony (Molnár Piroska) beavatja az
ifjú vasöntőt - leendőbeli vejét - a házasélet gyönyöreibe. De kísértenek
a régi magyar film elunt közhelyei is: hány filmben láttuk már például
a szabad ég alatt összehozott nagy közös ebédelést, mint a kisközösségek
poétikus-szimbolikus egymásra találását?
A Rinaldo egyébként ennek ellenére egyszer csak beindul, működni kezd,
az anyag nehezen bár, de megadja magát. Ám ez pusztán a műfajnak köszönhető,
a működőképes dramaturgiai patenteknek, a western, a mozihagyomány erejének,
a ráismerés, a bizarr déja vu örömének. Tóth Tamás a westernt komolyan
vette, a magyar valóságot ellenben elsimlizte, elpoétizálta. Nagyszerű
film lehetett volna a Rinaldóból, ha mindez fordítva történik. Ha a rendező
egy fölényes valóságismerettel megírt nyomorult házközösség alakjait egyetlen
játékos, ironikus mozdulattal besöpri az idegen hagyomány dramatikus szabályrendszerébe.
Engedve ezzel a frivol moziszellemnek - miszerint a néző egyre kevésbé
viseli, ha súlyos és valóságos konfliktusokkal szembesítik -, de kétségtelenné
téve, hogy alkotóként nagyon is tudja, miről beszél.
Rinaldo - magyar, 2003. Rendezte és írta: Tóth Tamás. Kép: Szatmári
Péter. Zene: Selmeczi György. Hang: Balázs Gábor. Vágó: Csákány Zsuzsa.
Díszlet: Hujber Balázs. Jelmez: Breckl János. Szereplők: Molnár Zoltán
(hangja: Rajhona Ádám) (Rinaldo), Bán János (Rezső), Scherer Péter (Mazsola),
Andorai Péter (Lajos), Molnár Piroska (Klári), Kovács Lajos (Garincsa),
Kun Vilmos (Laci bá), Csuja Imre (A rendőr). Producer: Rózsa János. Gyártó
és a Budapest Film közreműködésével forgalmazó: Objektív Filmstúdió. Támogató:
MMKA, NKA, NKÖM, ORTT, Sundance: 83 perc.
|