Werner Herzog és Klaus Kinski jóformán semmiben sem hasonlított egymásra, amikor 1972-ben, az Aguirre, Isten haragja forgatásán elõször együtt dolgoztak. A huszonnyolc éves kora ellenére az Új Német Film egyik vezéregyéniségének ígérkezõ rendezõ öt ezoterikus szerzõi filmmel a háta mögött és a negyvenhat éves színpadi fenegyerek, aki ekkorra túl volt kétszáz, csupán a gázsi kedvéért elvállalt filmszerepen (fõként olcsó spagetti-westernekben, krimikben és rémfilmekben játszott) csupán egyetlen jelentõs vonáson osztozott: saját zsenialitásuk biztos tudatában egyszerûen képtelenek voltak alkalmazkodni környezetükhöz. Noha a közös munkák legendásan rossz légkörben zajlottak, állandó szakmai és magánéleti nézeteltéréseik folytán egymást követték az életveszélyes fenyegetések és testi sértések, a páros öt jelentõs filmet készített az elkövetkezõ húsz év során, egészen Kinski 1991-ben bekövetkezett haláláig. Az Aguirre, a Nosferatu, a Woyczek, a Fitzcarraldo és a Cobra Verde legalább annyira épül Kinski mûvészi egyéniségére, mint Herzog elvitathatatlan rendezõi adottságaira. Az 1996-ban kiadott Kinski Uncut címû önéletrajzban mindenesetre a szerzõ lenyûgözõ elszántsággal tesz kísérletet az utóbbi cáfolatára, a rendezõi érdemek tekintélyes részét kisajátítva. A majdnem négyszáz oldalas mûben Herzog alig több, mint húsz lapon kap szerepet (ezzel is jócskán lekörözve olyan rendezõ-kollégáit, mint David Lean, Leone, Visconti vagy Billy Wilder, akiknek legfeljebb pár mondatnyi sommás ítélet jutott), ezek azonban a kötet legizgalmasabb és legjelentõsebb lapjai, amelyek nemcsak Kinski ellentmondásos személyiségét tárják fel, de Herzog rendezõi életmûvét is megvilágítják néhány elgondolkodtató nézõpontból. A leírt eseményeken kívül, legalább olyan árulkodó az a lista is, ami az említés nélkül hagyott incidenseket tartalmazza: elsõ találkozásukat 1955-ben, amikor a félszeg kiskamasz rettegéssel vegyes csodálattal szemlélte a müncheni házukba költözött õrült színészt, a rendezõt ért életveszélyes baleseteket, Herzog köztudott tervét Kinski otthonának felgyújtására, végül a kamerák elõtt történt kibékülésüket a Telluride Filmfesztiválon, majd a Cobra Verde forgatását Dél-Afrikában. Werner Herzog tíz esztendõvel Kinski távozása után tárta a világ elé saját verzióját ellentmondásos viszonyukról – a portréfilm címe: Legkedvesebb ellenségem.