Cyber-memória
Vírus az emlékezetben
Hungler Tímea
A cyberfilmben emlékezetünk a számítógép mintájára
működik: elmenthető, törölhető, átprogramozható.
|
„Nem akarok emlékezni
arra, hogy ki vagyok.
Én én vagyok, itt és most.
Ha emlékeznék,
Másvalakivé válnék.”
Denis Johnson: Fiskadoro
Emlékezetünk önazonosságunk alapja - összekötve a múltat a jelennel
és a jövővel folytonosságot biztosít, naponta emlékeztet rá mindannyiunkat,
hogy kik voltunk, vagyunk és lehetünk; amennyiben a memória sérül vagy
teljességgel elvész, identitástudatunk is oda.
Az emlékezés és annak zavara, az amnézia régóta visszatérő motívum
a film történetében - a memóriája által cserbenhagyott szereplő önazonosságára
keresve a választ, igazi én-krimi részese: önmaga után nyomoz, és ha sikerrel
követi a múltjából felvillanó emlékképeket (flashback), önmagát érheti
tetten. Vagy mégsem?
A nyolcvanas évek elejétől, a cyberkorszak beköszöntével sorra bukkantak
fel a vásznon a tudományos-fantasztikus film új-generációjának, a cyberfilmnek
azon darabjai, melyekben hőseink memóriáját, és ezzel együtt identitástudatát
hamis emléknyomok (Dark City, Nyisd ki a szemed!, Vanília égbolt), rosszul
sikerült bevésések (Johnny Mnemonic, Az emlékmás), mások tudatába tett
utazások (A halál napja, A sejt) zavarják össze. Azzal, hogy a memória
a cyberfilmek szerint manipulálhatóvá vált, az erős kontúrral megrajzolható
határok végképp elmosódtak gép és ember, test és tudat, valóság és illúzió
között.
Donna Haraway 1985-ben publikált kiborg-kiáltványa látszik megelevenedni
a vásznon - a dualizmus égisze alatt, a mindig a másikhoz viszonyított,
emlékei által meghatározott identitás megszűnt létezni -, a választóvonalak
elhalványultak, összekavarodtak, felbomlottak, átrendeződtek. Talán már
nem is emlékszünk rájuk.
Gépemberek, embergépek
A halál napja című Kathryn Bigelow rendezte utópiában jóllehet a főszerepeket
színészek alakítják, a valódi főhős mégis egy illegális ketyere: a transzháló.
A fejre erősíthető masina segítségével mind saját, mind pedig mások emlékeit
újra átélhetjük, egy videókazettához hasonlatosan lejátszhatjuk, azzal
a különbséggel, hogy ennek az emlékképnek a felidézésében az összes érzékszervünk
részt vehet - az egykori élményt, látjuk, halljuk, tapintjuk, ízleljük,
szagoljuk.
A transzháló a drog metafórájaként a gépek és az ember kapcsolatának
újabb fejezetéről mesél. Az ember, aki valamikor irányította a technikát,
mára a rabjává vált, összeforrt vele - a főszerepet alakító karakter, Lenny
Nero (Ralph Fiennes) olyan nepper, aki emlékekkel üzletel, tisztában van
azzal, hogy tevékenysége illegális, a rendőrség kemény büntetést mérhet
rá, hiszen a ketyerére rá lehet szokni, sőt az emlékképeket túl is lehet
adagolni (ezt nevezik a filmben „kiégésnek”). A gépeknek, a technikának
kiszolgáltatott ember önmaga is kiborggá vált, vagyis kibernetikus organizmussá
- a számítógépekkel egyesülve lassan már maga is úgy működik és viselkedik,
akár egy kompjúter.
Robert Longo Johnny Mnemonic című filmjének főhőse (Keanu Reeves) is
ilyen, két lábon járó számítógép. Memóriája - sok más cyberhőshöz hasonlatosan
- a kompjúter analógiájára működik: elmenthető, törölhető, átprogramozható,
túlterhelhető, másolható. 2021-ben abból él, hogy az információt az agyában
szállítja, vagyis mnemonikus futárként működik. Hogy tevékenységét minél
sikeresebben végezhesse, vagyis hogy elegendő helyet nyerjen a memóriájában,
feláldozza azt, ami leginkább emberré teszi, az emlékeit, a hosszú távú
memóriáját.
A határvonalat a gépek és az ember között elvileg az emlékek húznák
meg - Johnny Mnemonic attól embertelenedik el, él gépies életet, hogy elveszti
ezeket (még a családnevére sem emlékszik). A szárnyas fejvadász humanoidjai,
a replikánsok viszont azért érzik magukat emberinek, mert az agyukba beépített
implantátumnak köszönhetően hamis emlékeik vannak hamis múltjukról, vagyis
van mire emlékezniük az alatt a négy év alatt, amíg a szavatossági idejük
le nem jár.
A megtestesült emlékezet
Az önazonossághoz a testtudatunk is hozzátartozik - a test a tudathoz
hasonlóan felidézi a megélt múltat, csak míg az elme az idővel egyre halványuló
emlékképeken mereng el, a test a betegségekről, a sebesülésekről vagy egyszerűen
csak az idő múlásáról emlékszik meg azzal, hogy magán viselve az idő nyomait,
(meg)változik. Emlékezésének azonban gátat szab a múlandósága.
Nem így Cybériában, ahol a tudat test nélkül is képes emlékezni, a
halál már nem lehet akadály - a Johnny Mnemonicban a multivállalat, a Pharmacom
a cég központi számítógépére menti el a cég alapítójának személyiségét
azt követően, hogy a főnök az örök vadászmezőkre távozott, mondván a társaság
„élő emlékezetének” tapasztalatait, vagyis a szellemet a gépben egyszerűen
nem nélkülözhetik. A 6. napon klónjai haláluk után visszakapják régi személyiségüket,
az újraprogramozás során a nem kívánatos emlékek törölhetők, így új életüket
elkezdhetik anélkül, hogy egykori halálukra emlékeznének.
A cyberteret a tudat, a szellemiség uralja, a test jelentőségét vesztette
- a filmek hősei az újraírható memóriának köszönhetően ugyanabban a porhüvelyben
többféle személyiséggel is bírhatnak. Alex Proyas filmjében a Dark Cityben
az „idegenek” minden éjjel átprogramozzák a város lakóit, hogy reggelre
másfajta személyiséggel, másfajta emlékekkel és múlttal, de ugyanabban
a testben ébredjenek fel. Az emlékmás hőse, Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger)
a Memória nevű cégnél hamis emlékeket rendelhet, extra szolgáltatásként
pedig igénybe veheti az „ego-túrát” is, vagyis eldöntheti, hogy milyen
személyiségként tegyen szert új tapasztalatokra régi porhüvelyében.
(Ir)reális világok
A cyberfilmekben a memória manipulálhatóságának következményeként nem
csupán gép és ember, test és tudat, de illúzió és realitás között is elmosódnak
a határok. Hogy hol ér véget az illúzió és hol kezdődik a valóság, nem
minden esetben egyértelmű, gyakorta azonos súllyal és terjedelemben jelenik
meg mindkettő a filmekben, teljesen elbizonytalanítva ezzel nézőt és hőst
egyaránt.
A szereplők amint megtapasztalják a két világ közötti különbséget,
és ráébrednek arra, hogy a realitás az elviselhetetlen, szeretnék rögtön
elfelejteni azt, rossz álomként emlékezni rá. A lehetőséget mind Alejandro
Amenábar Nyisd ki a szemed! című filmjének (ennek a mozinak az amerikai
változata a Cameron Crowe rendezte Vanília égbolt), mind pedig a Wachowski-testvérek
Mátrixának főhőse megkapja. Az előbbiben César (Eduardo Noriega) élete
utolsó pillanatait, elmagányosodását, öngyilkosságát, és a megrázó felismerést,
hogy elcsúfult arca operálhatatlan, törölteti a céggel, mellyel arra szerződött,
hogy halála után lefagyasztott teste egy szebb álmot hihessen valóságnak;
az utóbbi filmben pedig Neo (Keanu Reeves) előtt áll nyitva a lehetőség,
hogy ágyában ébredve rémálomnak higgye, hogy néhány fura figura elrabolva
őt, a való világgal akarta megismertetni.
Realitás és illúzió között a határok átjárhatóvá váltak - a filmek
hősei hol a valóságban, hol egy virtuális világ különféle megjelenési formáiban
(álom, fantázia, cybertér) találják magukat, test nélküli tudatok, gépemberek
között, mely tűnjön bármennyire is fikciónak, egyre inkább maga a valóság.
A cyberfilmek nem csupán egy elkövetkezendő, határok nélküli jövőt
festenek elénk, de a jelenünkre is emlékeztetnek. Amikor testetlenül bóklászunk
a világhálón, implantátumok beültetését fontolgatjuk vagy egy virtuális
világra csodálkozunk rá a számítógép képernyője előtt, Haraway kiborg-mítoszát
keltjük életre.
Mindannyian cyberhősök vagyunk, csak könnyen megfeledkezünk róla.
Cyber emlékezet
1982 Ridley Scott: A szárnyas fejvadász
1990 Paul Verhoeven: Az emlékmás
1995 Robert Longo: Johnny Mnemonic
1995 Kathryn Bigelow: A halál napja
1997 Gabriele Salvatores: Nirvana
1997 Alejandro Amenábar: Nyisd ki a szemed!
1998 Alex Proyas: Dark City
1999 Josef Rusnak: 13. emelet
1999 Andy és Larry Wachowski: Mátrix
2000 Roger Spottiswoode: A 6. napon
2001 Mamoru Oshii: Avalon
2001 Cameron Crowe: Vanília égbolt
|