Szép napok
Félrehagyott gyerekek
Bakács Tibor Settenkedő
Mundruczó igazi szerzői filmes, áldozatot vár
a nézőjétől - igaz, magát adja cserébe.
|
Katonaruhában állok a tejüveg előtt, látni alig belőle valamit, fekete
sziluett a sápadt fényben. A fénykép Szentendrén készült a laktanyában.
Furcsa, hogy tizenöt évvel később, egy magyar filmben, hasonló összefüggésekben
újra látom azt az üvegfalat. Eszembe jut róla Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára
című filmének véletlen snittje, amikor a folyosón belóg egy világosító,
vagy Antonioni Foglalkozása: riporterében az égő avar. Nincs ezeknek semmi
szemantikai jelentősége, mégis mindig titokként, kimondhatatlan valóságként
éltem meg. Mint ennek a filmnek az üvegfalát. A titokfelelős most Mundruczó
Kornél. És csak jó filmekben van valami felfejthetetlen, személyes titok.
Nem árulok zsákbamacskát. De kezdjük a nézőnél, aki ül, néz, hallgat.
Különösen most. Mindig rémülettel hallgatok el, ha valaki a szegénységről,
a kiszolgáltatottságról, a minden nappal együtt járó nyomorúságról beszél.
Ahhoz, hogy ebből közvetíteni tudjunk bármit is, leginkább nyitott lélek
kell, empatikus létérzés, ami sem fölülről, sem kívülről jön, hanem a belülről
mutatás képességében nyugszik. Az ilyen médium filmes bölcsességgel telve
mesél. Nem a szavai bölcsek, hanem a levonható tanulság. Tudását nem önmagából,
hanem az őt körülvevő lét tapasztalásából nyeri. Néha elég egy pillantás
ehhez, amiből később egy vágás vagy lassú kameramozgatás lesz. Utána ez
a vizuális bölcsesség tanítható, igaz, nem tanulható. Mundruczó idővel
tananyag lesz.
Nincs ebben semmi furcsa. A költő fiatalon érzi s veti meg a halált,
a fiatal filmes meg fogalmak nélkül, de saját bőrén érzi a lét - ami vagy
élet, vagy nem - áramát. Már ha tehetséges. A fiatal Truffaut vagy Ken
Loach fikciós filmjei a kor hiteles dokumentumai a létminőségre vonatkozólag.
A politikai dimenzió e filmtípusból éppúgy hiányzik, mint a deus ex machina
boldogító végkifejlete vagy a betétdal. Abban az életben, amiben mi élünk,
nincsenek zenei effektek. Nincs más, csak amit magunk előtt látunk a saját
szemünkkel. Csak most gyöngyvásznon, s ahogy Mundruczó mondja.
Jól mondja. Ezt onnan lehet tudni, hogy az a világ, az a valóságos
és konkrét tér, amiben a biblikus eredetű sorstragédiák lejátszódnak, azonosak
saját életteremmel. Még akkor is így van, hogy tudom róluk, ezek az emberek
a bűnözői létforma hálóján fennakadtak, s ideiglenes jelleggel a város
peremén vállalkoznak a szép napokra: fehér BMW, esetleg állatkert. Apropó,
állatok kertje. Tekinthetném a filmművészet egyik jellegzetes kliséjének,
Bunueltől Kusturicáig, mely a szereplők közötti viszonyrendszert szimbolizálja,
kommunikációs rendszerüket bénítja, vagy adrenalinnal dúsítva kiélesíti.
Hisz csak az oroszlán szájában tudhatod meg, ki vagy. Gyáva szar vagy bátor
áldozat? Állatkertben fázott az eszkimó asszony is (Méhes Marietta), aki
furcsa tükörképként jut eszembe, főleg, hogy látom ezt a szőke vakarcsot
Mundruczónál. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de a filmben választható
két út közül azon szeretek járni, amelyiken a színész státusa elpárolog.
A szerep alakításának szemlélése mindig okoz örömöt, főleg, ha Latinovitsra
vagy Őzére gondolok, de valószínűleg halálom napjáig emlékezni fogok arra
a kövérkés női arcra, amelyet az Egy csepp mézben láttam. Nem tudtam akkor
sem, most sem a nevét. Az az arc maga volt a film kinyilatkoztatása, abban
teljesedett ki, pedig belőle is indult. Nézem ennek a fiúnak meg lánynak
az arcát, soha nem láttam őket, mindig is csak őket látom, a buszon, a
lépcsőház kapujában, az ő testük gubbaszt a padon, tőlem meg mehet a film,
a büdös valóság engem is izgat. Az autótól az ajtóig mindent viszek típusú
vállalkozó figuráját ezért sem hagyja ki Mundruczó, igaza van, s arról
nem tehet, hogy a tükörkép kétfele igaz. Ha a magyarról szólni akarok,
nem Huszt romváránál állék meg, hanem ennél a sportcipős dúvadnál. Ez még
nem azt jelenti, hogy a magyar rossz lenne matematikából.
Nem csak a virtuális társadalmi tér, hanem a vizuális-geometrikus tér
hitelessége is számít a filmben, így Mundruczónál is igaz/helyénvaló/esztétikus
lesz a parkoló, a patyolat, az autótelep, mint bárhol tetten érhető totalitás,
esetünkben a Semmié. A gyilkosság színhelye meg metafizikus tetthely. Twin
Peaksben éppúgy lehetne, mint Pestszentlőrincen. Nincs is nemzeti jellege,
csak érezhető, hogy Európában bárhol lehetünk; legyen most Magyarország.
A Szép napok nem téved idegen tájra. Mondhatnám azt is, hogy egynemű a
közege, amitől az intim kamaradarab megemelkedik, fel egészen a görög sorstragédiák
nyújtotta katarzisig. Most sem kisebb a tét. Megtisztulunk a fájdalom által
vagy nem? Mundruczó igazi szerzői filmes, áldozatot vár a nézőjétől, igaz,
magát adja cserébe. Nem kertel. Már az első percben érezzük, a gyilkolás
előbb vagy utóbb szükségszerűen bekövetkezik, addig a pillanatig meg kikövezi
azt a keresztutat.
De hiába mondja jól Mundruczó, ha nem talál hozzá arcot, testet, színészt.
Klasszikus filmes színészt, akikből már alig van Magyarországon. Nem a
próféta, hanem a megfigyelő beszél belőlem, ha azt mondom, az „amateur”
(istenem, a franciák mindig elkapják a lényeget) főszereplő, Polgár Tamás
vásznon történő teljesítménye megszorítja a nagyokat, legyen az a csúcsszuper
Iván, Buci vagy Rudi.
Amikor őket, a gyerekeket nézem, nem csak elfelejtem a tévétől gyötört
sztárok amúgy magas szintű filmbeli kliséit, hanem a hőskorra gondolok,
négyszáz csapás arcokra, biciklitolvaj arcokra, egy csepp méztől édesen.
De nézzük csak a sztorit. A sztori, ha jó, mindig összefoglalja magát
egy képben. Jó rá a totál. Ül egy szőke nő a patyolat mosógépei előtt,
gyomrukban hullaként forognak az összemocskolt ruhák. A nőnek akkora hasa
van, mint egy ruhásbálának. Szülni fog, itt, most, némán. Főcím. Még egyszer
indul a film. A gyámság alól, javítóból szabadul a srác, s megy a nővéréhez.
Aki bevállal egy gyereket, másét, a mama inkább tizennyolc, s bármi jobban
hajtja, mint az anyai ösztön. Valuta a kezében, a szemében semmi öröm.
Anyasága félrehajítottságának unalmas következménye, egy darab hús. Az
ösztön aztán olyan, hogy vagy felébred, vagy nem, nem tudjuk, a lány végül
mégis életét áldozza azért, amit eldobott.
Tulajdonképpen a dramaturgia fordulópontjai a helyszínek. Lakásbelsők
a patyolatban, autótelepen, uszodában, majd a gyilkosság szürke hajnalán
a parkoló vizes betonja fölött. Ezekben a semmis tájakban egy poszter,
ugrani készülő tigris szájában az ajtó kémlelője, inkább idézet, mint fokozás.
A halál és a kitaszítottság úgyis szürkével von be mindent. A bűn, halálba
kívánni és erőszakolni valakit, aki éppolyan nyomorult állat, mint a bűnös
maga - benne van a táj megváltatlan semmiségében.
Mundruczó hajnala rettenetes. Egyszerre vége a bűntől terhes éjszakának,
s kezdődik a reményt adó reggel. Nem is igaz. Az éjszaka rettenetére a
reggel bocsátja a fényt. A test véres ruhaként a hajnali párától hideg.
S valóban így van, a lelki szegénység és a fizikai kiszolgáltatottság mindig
maga ellen árt, a saját kárhozatára szövetkezik. A fiú az erőszak után
úgy lohol, mint egy szerencsétlen Nosferatu a saját végzete elől. Holott
a baj megtörtént, ezután élni nem lesz könnyebb, hiába menekül negatív
hősünk az esetleges szabadság felé. A babáról meg nem beszél senki. Minek
is, hisz itt senki nem ura saját sorsának, csak beteljesítője. A sors tükörképe
hamis. A benne tükröződő gyerek semmit nem jelent, különösen nem a reggel
újrakezdését, hisz már a méhben eldöntetett, hogy a tipikus lesz a sorsa
abban a mély magyarban, amibe a mosott ruhák között világra jött.
Mundruczóban mégsincs több kegyetlenség, mint ami az igazmondáshoz
kell. Talán abban van a remény, hogy nézőként átéltük a szerepeket és együtt
éltünk a szereplőkkel. Hisz szebb napokat remélünk mindannyian.
Mundruczó filmje s ebből következtetve ő maga is egyértelműen különbözik
a többiektől (Török Ferenc, Hajdu Szabolcs, Pálfi György). Az a szem, amely
nézi az eseményeket, az az akarat, amely forgatókönyvbe írja a sorsot,
magabiztos, elkötelezett a lényegre (mint például a szenvedésre) vonatkozóan.
Erejéből fakad gyöngesége is, mert képtelen olyan erővel ábrázolni a reményt
és a vigaszt, mint a pusztulást.
A lét szűkösségéből is fakad, hogy vigaszra sincs idő és hely, de az
alkotóerő ott is, akkor is közbelép, ha az élet amúgy szertefoszlik a bűn
monotóniájában. A forma sűrítő ereje kívánná ezt a harmonikus lélegzést,
de Mundruczó annál szomorúbb. Északi típusú fájdalom van benne, nem a déli.
Nem oldódik, hanem keményedik.
Az Édentől keletre mi van? Főleg, ha tovább megyünk egy lépéssel, egészen
a semmi közepéig, ami éppen Magyarországon fekszik.
Szép napok - magyar, 2002. Rendezte: Mundruczó Kornél. Írta: Mundruczó
Kornél, Petrányi Viktória, Zsótér Sándor. Kép: Nagy András. Vágó: Arányi
Vanda, Delphine Boudon. Hang: Balázs Gábor. Látványtervező. Szabó Ágnes.
Jelmez: Breckl János. Szereplők: Polgár Tamás (Péter), Tóth Orsi (Maj a),
Wéber Kata (Marika), Horváth Lajos Ottó (János), Péchelyi András (Ákos),
Kuna Károly (Józsi). Producer: Kende Zsófia, Petrányi Viktória, Sipos Kornél
és Philippe Bober. Gyártó: Laurinfilm. Támogató: MMKA, NKA, NKÖM, MTM-SBS.
Forgalmazó: SPI. 80 perc.
|