28 nappal később
Vérfrissítés
Varró Attila
A feltámadt brit horrorfilm rég várt lökést adhat
a végelgyengülő műfajnak. Danny Boyle digitális zombifilmje.
|
Míg néhány esztendővel ezelőtt magára valamit is adó brit elsőfilmes
rendszerint a gengszterfilmet választotta csiszolatlan, ám ifjonti energiáktól
duzzadó tehetsége szemléltetéséhez a millennium óta egyre több törekvő
pályakezdő kísérletezik a szigetországban évtizedek óta csúnyán elhanyagolt
horror műfajával. A fakószőke East End-i bérgyilkosok helyébe vérbő machetés
sorozatgyilkos lép (Világítótorony), a bandaháborúk vagány katonáit világháborús
kísértetektől rettegő frontharcosok váltják fel (Bunker, Deathwatch) –
a nagyhangú Tarantino-fiókákat lassanként kiszorítják Romero, Craven és
Raimi önjelölt hívei (28 nappal később, Halálnak halála, Dog Soldiers).
Mint az első tucatból is világosan kiderül, az ezredfordulós bűnfilmekkel
szemben a rémfilm sokkal tágabb teret kínál a különféle alkotói attitűdöknek:
míg a Gengszterek gengsztere, a Szexi dög vagy a listavezető A ravasz,
az agy… tartalmi, dramaturgiai eltéréseik ellenére egyformán formacentrikus
filmkészítők erősen verbalizált, látványos stílgyakorlatainak tekinthetők,
a zsánerváltó utódok alkotásai között egyaránt találhatunk pergő ritmusú
slashert (Világítótorony), minimalista lélektani drámát (Bunker), vagy
a brit szocreál iskolát természetfeletti elemekkel felszínesítő dokumentarista
darabot (Urban Ghost Story). Bár az angol low-budget rémfilmnek egyelőre
nem született meg a maga Guy Ritchie-je, az ígéretes aspiránsok között
újabban a generáció olyan befutott alkotói is helyet kérnek, mint Lynne
Ramsey, Jonathan Glazer vagy a Trainspottingjával nyolc éve trendet vágó
Danny Boyle.
Hogy a Boyle ötödik mozifilmjét (egyben félresikerült hollywoodi kitérője
utáni hazatérését) jelentő 28 nappal később ez idáig a brit horror új hullám
talán legerősebb darabjának bizonyult, nem kizárólag a film vitathatatlan
– bár kisszámú – érdemeinek köszönhető. Az eddigi felhozatal egyelőre igen
egyenetlen színvonalat képvisel, darabjai gyakran nemcsak a műfaji elődök
utánérzései, de egymást is erősen lenyúlják. Noha a horror száz eseménydús
esztendeje talán a leggazdagabb sztori-készletet kínálja írónak-rendezőnek,
az új alkotók szinte monomániás módon vonzódnak bizonyos alapszituációkhoz,
amelyek közös jegye a szigorúan izolált mikrokörnyezet és a homogén szereplőgárda.
A Bunker és a Deathwatch hősei második világháborús kiskatonák földalatti
bunkerbe, illetve körülzárt lövészárokba szorulva, a Dog Soldiers (kb.
Korcs-katonák) túlélő gyakorlatra ledobott katonai különítménye kicsiny
tanyaházban reked a támadó farkasemberek elől menekülve. A Gödör és a My
Little Eye néhány fős szereplőgárdája önjelölt házi fogságot vállaló fiatalokból
áll, a Halálnak halála pedig a hollywoodi tinihorrorok szolgai másolata
néhány kikötői raktárépületbe szorítva. Úgy tűnik, mintha a brit birodalom
hajdani fényes elszigeteltsége az ezredfordulóra a nemzet legerősebb félelemforrásává
változott volna, köröket verve a xenofóbiára vagy a londoni ködre – a valódi
ok azonban inkább a gyártási körülményekben keresendő. Mint azt a low budget/independent
filmesek képzeletbeli tankönyvének első törvénye kimondja: „Ha nincs pénzed
a filmhez, végy egy helységet és hat embert, aztán találd ki, milyen történettel
teheted mindezt izgalmassá.” A mai elsőfilmes-generáció pontosan tudja,
hogy ehhez az alapképlethez legegyszerűbben rémtörténet illik, és noha
erre a világ más táján is rájöttek (lásd a kanadai Kockát vagy a japán
gimihorrorokat), láthatóan az angolok bíznak leginkább sikerében. Nem véletlen,
hogy a modern médiatífuszt jelentő Big Brother-show is először Nagy-Britanniában
talált horror-ekvivalensre: míg az amerikai Játék életre-halálra csupán
a porosodó sci-fi regények elavult túlélőjátékait helyezte valóságshow
környezetbe, a My Little Eye helyszíne gótikus hangulatú Való Villa a 24
órás manipulációt hiperagresszív módon kiszolgáló villalakókkal. Noha a
klausztrofób rémtörténetekre szavazó alkotók rendszerint igen jó érzékkel
választják meg az érdekfeszítő helyszínt (bunker, világítótorony, lövészárok),
és karakter-készletük is megfelel egy igényesebb Tarantino-rajongó elvárásainak,
a filmek rendre elbuknak az idézett törvény első kiegészítő pontjánál:
„Ezután írj olyan forgatókönyvet, amely másfél óráig fokozza, de legalábbis
fenntarta az alapheléyzetből fakadó feszültséget.”
Hasonlóan a Dog Soldiers szerkezetéhez, a 28 nappal később is a történet
utolsó harmadára tartogatja a főhősök elszigetelését, ezáltal nagyobb mozgásteret
enged mind nekik, mind a forgatókönyv szerzőjének. Bár a Parttal elhíresült
Alex Garland a szüzsét tekintve nem tesz többet a Romero zombi-trilógia
két utolsó darabja, a Holtak hajnala és a Holtak napja összeillesztésénél
(utóbbi vágott verziója Kannibál holocaust 2 címen a honi videótékákban),
megfejelve a Triffidek napja legendás nyitójelenetével, a párfős szereplőgárda
miniodüsszeiája a vírusfertőzéstől elzombisodott Londonból a túlélőket
befogadó észak-angliai katonai támaszpontig legalább elegendő állomást,
változatos helyszínt biztosít a történet számára. Kétségtelen, hogy a neves
trilógiát nyitó Eleven holtak éjszakája egyetlen ostromlott tanyaépületével
sokkal nagyobb kihívást jelentett volna a Boyle–Garland párosnak, akik
látható igyekezetük ellenére sem képesek feszültséget csiholni hőseik között
– szerencsére mindig a legjobbkor siet néhány villámgyors élőhalott valamelyik
lépcsőházból, templomkertből vagy gyorsétteremből a jelenet megmentésére.
A Gödör vagy a Halálnak halála egyre fogyatkozó gárdájának még ennyi segítség
sem állt rendelkezésre.
A másik narratív fogás, amely könnyített a 28 nappal később alkotóinak
terhén, ugyancsak felfedezhető a zsánertársak többségében, de ez esetben
is Boyle-ék tudták leginkább hasznosítani. Rendezője szerint a Bunker háborús
dráma és horror keveréke („A Vaskereszt találkozik a Hauntinggal”), a Gödör
és a My Little Eye pedig a rémfilm és krimi mesgyéjén állomásozó pszichothriller
képviselői: több komoly hagyományokkal rendelkező műfaj – több kínálkozó
lehetőség a film számára. A 28 nappal később sem vegytiszta zsánerdarab.
Virulens szörnyetegei elütnek a tradicionális zombiopuszok jellegzetes
emberevő alvajáróitól, előképeik inkább Romero fertőzött kisvárosi megszállottjai
(Crazies) és Cronenberg szexmániás parazitahordozói (Parasite Murders)
közt keresendők. Ezeket a hiperaktív élőhalottakat a brit poszt-apokaliptikus
sci-fi regényekből (a Triffidek napjától Ballard életművén át James Herbert
48-áig) ismerős környezetbe helyezni több mint szerencsés ötlet: nemcsak
az ezredfordulós látványéhség igényéhez igazítja a régi kliséket, de sikerrel
céloz meg a hagyományos zombihíveknél jóval szélesebb közönséget. Hasonlóan
jól megválasztott hibriddel állt elő Neil Marshall a Dog Soldiersben, amikor
a szokott farkasember-sztorivonalat elvetve (magányos hős rejtélyes támadás
után fokozatosan fenevaddá fajul) az akcióhorror mellett döntött: adrenalindús
filmje a Bolygó neve halál karcos átirata vérszomjas werewolfokkal és egyenként
zsákmányállattá váló nagydumás brit kommandósokkal a ködös Highland rengetegében.
A jólfésült hollywoodi tinihorrorok után igazi vérfrissítést jelent Boyle
és Marshall punk-hangulatú munkája, amelyek nemcsak direkt („no bullshit”)
történetvezetésükben, de üzenetükben is a fényes hetvenes éveket idézik:
minden farkasembernél rémisztőbb a felismerés, hogy leginkább az ember
az embernek farkasa.
A 28 nappal később igazi ütőkártyája azonban nem a tartalmi elemek
paklijában rejtőzik: Boyle – nyugodt lelkiismerettel műfajtörténeti jelentőségűnek
nevezhető – fogása a filmhez választott médiumhoz kapcsolódik. Nem mintha
a hipermodern DV-kamera és a horror most először talált volna egymásra,
elég a félresikerült Szállóra gondolni, ahol emberevő rémek szőttek értelmetlen
és kihasználatlan zsánerszálat a Time Code-ban megismert Figgis-stílbe
– Boyle azonban az első alkotó, aki képes volt méltó szerepet adni a DV-technológiának
egy alapvetően fantasztikumból táplálkozó műfaj keretei közt. A digitális
kézikamerával felvett 28 nappal később hanyag nemtörödömséggel kerüli ki
a két véglet csapdáját: nem Ideglelés-féle dogma-horror, ahol maga a médium
az egyetlen sztár, minden más (dialógusok, színészek, cselekményvezetés)
statisztaszerepbe szorul mögötte – ugyanakkor nem is marketingfogásként
bevetett kuriózum, aminek valódi előnyeivel nem igazán próbálnak élni az
alkotók (My Little Eye). Boyle és operatőre, Anthony Doy Mantle többnyire
dokumentarista keresetlenséggel rögzíti a főhősök viszontagságait, csupán
a közelharcok esetében alkalmaz rövidke stilizált tempóváltást, éreztetve
a vírusfertőzött emberszörnyek nézőpontját: mintha csak újra az eleven
holtak és texasi láncfűrészes mészárosok korában járnánk, ahol a legszürkébb
hétköznapi valóság vásznát szakítja át egy-egy sokkoló pillanatra a megmagyarázhatatlan
borzalom. A DV diadala legtisztábban a film nyitó harmadában mutatkozik
meg: a kihalt londoni főtereken bolyongó magányos hős főként totálokban
felvett homevideós képsorai egy valódi nagyváros valódi apokalipszisét
sugallják (a stáb a kora hajnali órákban dolgozott, pár perces forgalomlezárásokkal,
amelyeket a hagyományos filmforgatás nem tett volna lehetővé), százszor
hatásosabb módon, mint amire kompjúter technika valaha képes lesz – a támadó
vírushordozókat megfékező belvárosi benzinkút-robbantás híradóbejátszást
idéző képsorai minden bizonnyal a 21. századi horrorfilm első emblematikus
pillanatát jelentik.
A friss brit horror kis költségvetésű filmjei – minden hibájuk ellenére
– épp a legjobbkor jött felmentő seregnek számítanak: a megkopott műfaji
irónia helyett többnyire erőteljes, őszinte gesztusokkal élnek, Kaptár-típusú
kompjúterjátékok helyett hisznek a puritán képek hatalmában, dehibernált
ősszörnyek helyett az emberarcú démonról mesélnek. Danny Boyle kísérlete
elsősorban azért könyvelhető el sikernek, mert az új hullám éllovasaként
új eszközt is ad a rémfilmesek kezébe megmutatva nekik, miképp használhatják
azt természetes egyszerűséggel, mégis hatékonyan. A többit meglátjuk a
legközelebbi teliholdkor.
28 nappal később (28 Days later) – angol, 2002. Rendezte: Danny Boyle.
Írta: Alex Garland. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: John Murphy. Szereplők:
Naomi Harris (Selena), Cillian Murphy (Jim), Megan Burns (Hannah), Brendan
Gleeson (Frank), Chrsitopher Eccleston (Henry West). Gyártó: BFC / DNA
/ Figment / Fox / Meespierson / Canal+. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
112 perc.
|