Drakula és Frankenstein
Szörnyek keringői
Kovács Marcell
Boris Karloff és Lugosi Béla párviadala a horror-történet
nyeresége. DVD válogatás a Universal klasszikus rémfilmjeiből.
|
A gazdasági válság sanyarú éveiben Lugosi Béla és Boris Karloff szörnyetegei
feledtették Amerikával a mindennapok gondjait. Amikor az ország a legnehezebb
helyzetben volt, belőlük akkor lett ünnepelt sztár. Számtalan filmet forgattak,
és nyolc alkalommal együtt szerepelt a nevük a stáblistán.
De ne szaladjunk annyira vissza, pihenjünk meg félúton. A hatvanas
évek sem voltak híján a problémáknak. Az értelmetlen háborúskodástól és
megrázó politikai merényletektől szorongásos amerikai mozi visszatérő figurájává
lett a korszak végén a deformált lelkű lőfegyveres ámokfutó: Larry Cohen
Démonjában egy földönkívüli szekta parancsára tizedeli a manhattani járókelőket,
Scorsesénél önjelölt polgárőrként kezd véres rendcsinálásba, Altman Nashville-jében
az a küldetése, hogy megszabadítsa az országot egy veszedelmes elnökjelölttől.
Peter Bogdanovich 1968-as első filmjében, a Céltáblákban lehetünk tanúi
a karakter nagyhatású színrelépésének. A közönyös vietnámi veterán először
lemészárolja a családját, egy olajsiló tetejéről gyanútlan autósokat küld
a halálba, majd egy autósmozi döbbent közönségéből szedi találomra áldozatait.
A vetítés díszvendége, a főszerepet játszó idős horrorsztár fékezi meg
végül, sétapálcájával fegyverezi le a megelevenedett filmalak látványától
zavarodott tömeggyilkost. Az esztelen erőszaknak megálljt parancsoló hajlott
hátú szuperhős szerepében Boris Karloff önmagát alakítja.
Lugosi Béla ekkor már több mint tíz éve halott. Ugyan a neve olyan
szorosan kötődik Karlofféhoz, hogy szinte felcserélhetők a Universal-rémfilmek
aranykorát megidéző emlékezésekben, kevéssé valószínű, hogy Lugosi ezt
a hősies és humánus szerepet, ha életben van is, eljátszhatta volna. A
gonosz figuráit olyan utánozhatatlan, fenyegető idegenséggel felruházó,
és ezzel őt a horror trónjára emelő pocsék angolsága súlyos béklyó is volt,
ami mindörökre a B-filmek snájdig vérszopóihoz, démoni varázslóihoz és
őrült tudósaihoz láncolta. Elegáns, arisztokratikus alakja mintha a Drakula
egy egész életre szóló, monstre változatában alakítaná a címszerepet, mindig
baljós gőgöt sugárzott, és amikor csillaga leszállóágba került, a büszke
fölényesség sértett ellenségességbe fordult. Ezt a magányos és keserű,
szeretethiányát morfiummal csillapító „Bélát” rehabilitálja bájos derűvel
Tim Burton és Martin Landau az Ed Woodban.
Karloff sohasem veszítette el vonzerejét a szórakoztatóipar szemében.
Neki sem sikerült első nagy alakítását, Frankenstein szörnyét túlszárnyalnia,
de számtalan rangos produkcióban bizonyította tehetségét, és Lugosival
ellentétben hallgatott az idők szavára: filmszerepei mellett később rádiós
horrorshow-k házigazdájaként és éjszakai tévésorozatok vendégeként is rendre
találkozhatott vele a publikum.
Horrorköltészet
1934-ben persze mindez még a tudományos fantasztikum világa. Lugosi
a Drakula horror-divatot teremtő kasszasikere után egyebek mellett főszerepet
játszik a Dr. Caligari ihlette Morgue utcai kettős gyilkosságban, és gyakorlatilag
megismétli Dracula-alakítását a Fehér zombiban, mégis egy mellékszerepben,
a Dr. Moreau szigete egyik korai feldolgozása, az Elveszett lelkek szigete
félig ember–félig állat szőrmókjaként a legemlékezetesebb. Karloff nem
kevésbé elfoglalt ezekben az években. Több műfajban is dolgozik: a Sebhelyesarcú
Howard Hawks nagyhatású gengszterfilmje, az Ódon sötét ház fergeteges horrorkomédia
a Frankenstein rendezőzsenijétől, James Whale-től, a Fu Manchu maszkja
egy Karloff felbukkanásával sötétebb árnyalatba váltó egzotikus krimisorozat
harmadik epizódja, míg az Elveszett helyőrség háborús dráma John Ford rendezésében.
De mindenekelőtt újra vastag smink alatt életre kelti a Universal harmadik
klasszikus szörnyét, a Múmiát.
Ekkor érezte úgy Carl Laemmle Jr., a horrordömpingért felelős producer,
mellesleg a Universal-főnök Carl Laemmle fia, hogy megérett a pillanat
két legjövedelmezőbb sztárját közös filmben szerepeltetni.
A Fekete macska követi a Morgue utcai kettős gyilkosság példáját, és
a horrorfilm-történet megannyi tiszteletlen Poe-feldolgozásához hasonlóan
igen szabadosan kezeli az eredeti novellát, szinte csak a címét tartja
meg. Az osztrák emigráns Edgar G. Ulmer filmjében Lugosi egy magyar pszichiátert
alakít, aki tizenöt év orosz hadifogság után felkeresi osztrák bajtársát,
hogy bosszút álljon, amiért az elárulta hadosztályukat. Visegrádon járunk,
egy borongós, rideg vidéken, ahol mindig vihar van és éjszaka, valahol
Magyarországon, ami ugyebár már majdnem Erdély; még egy-két furcsa hangzású
magyar mondat is elhangzik a megfelelő hatás kedvéért. A hazatérő Lugosi
először elcsodálkozik az ellenség kezére játszott erőd helyén magasodó
futurisztikus várkastély láttán, meglepetése aztán eszelős döbbenetbe vált,
amikor rég nem látott kedvesével a vár fekete miséknek otthont adó katakombáiban
bebalzsamozva találkozik, lányukról pedig kiderül, hogy az áruló barát
felesége volt, mindhalálig. Karloff a Múmiából ismerős éjsötét titokzatossággal
játssza a zseniális építészből lett sátánista főpapot, és Lugosi, kivételesen
a jó szerepében, egyenrangú partnere. A harmadik főszerep a csupa üveg–csupa
fém bauhaus épületóriásé, amely Karloff avantgarde ruházatával és frizurájával
kiegészülve pikáns sci-fi ízzel gazdagítja a nekrofiliával és vérfertőzéssel
egyaránt kacérkodó kegyetlen féltékenységi dráma bizarr műfajkoktélját.
A Fekete macska után Karloff és Lugosi civilben felbukkannak a Múmiát
rendező Karl Freund Beszélőke című rádiós környezetben játszódó komédiájában,
majd Karloff újra történelmet ír. Egy még emberibb, immár beszélni tanuló
szörnyet alakít Whale az eredetit is felülmúló Frankenstein-folytatásában,
a horrort a románc, a mese és a komédia jegyeivel gazdagítva a költészet
rangjára emelő Frankenstein menyasszonyában. Közben Lugosinak csak egy
újabb vámpírszerep jut, egy ál-vámpír ezúttal, a Vámpír jelében. A törlesztést
ismét egy közös Poe-film, a Holló hozza meg a számára.
Lugosi, mint minden közös filmjükben, most is csak második Karloff
után a stáblistán, holott egyértelműen az övé a főszerep. Egy Poe-rajongó
plasztikai sebészt alakít lehengerlő erővel, akit szerelmi életének szervezésében
az a rögeszme vezérel, hogy mindenáron elkerülje bálványa tévedését, óvakodjon
a viszonzatlan szerelemtől, mert az őrülethez vezet, és így a tehetség
kiteljesedésének gátjává válik. De épp eléggé őrült már, semmitől sem riad
hát vissza, hogy tönkre tegye szerelme, a szépséges balerina és annak vőlegénye
boldogságát. Ördögi mesterkedésének színhelye a pincében berendezett, gyilkos
ingával és présfülkével felszerelt rettenetes Poe emlékszoba, a megvalósításban
pedig Karloff szökött fegyence segíti, persze nem önszántából. Új külsőt
ígér neki a doktor, ám szándékosan elcsúfítja a műtéttel, és ezzel feltétlen
szolgájává teszi. Lugosi lubickol a többnyire fennhangon Poe-t szavaló,
vagy hisztérikusan hahotázó megszállott szerepében, paródiába hajló alakítása
az utolsó nagy horror ikon, Vincent Price direkt ripacs stílusát vetíti
előre. Karloff a teremtője ellen végül fellázadó szörnyeteget a Frankenstein
filmekből ismerős érzékenységgel hozza, különösen megrendítő a Sanghaji
asszonyt megelőlegező jelenetben, amikor dühében egymás után lövi szét
a műtét szörnyű eredményével szembesítő tükörtáblákat.
1936-ban, Carl Laemmle Jr. utolsó hivatali évében készítik el a Universalnak
a Láthatatlan sugárt, ami viszont Karloff filmje. A főcímzene ugyanazt
a magyaros motívumot használja, mint a Fekete macskában, naná, hogy Erdélyben
kémleli a csillagokat Karloff kackiás bajusszal. A csak munkájának élő,
megszállott tudós felfedez egy egyszerre gyógyító és gyilkos hatású sugárzást,
és utóbbi minőségében hasznosítja azt hűtlen felesége és a találmányt elorozó
konkurencia ellen. A halálos sugártól tompán foszforeszkáló bosszúálló
Price majd negyven évvel későbbi Fertelmes Dr. Phibes-filmjeinek modorában,
nyugodt egymásutánban vesz elégtételt elárulóin, egészen addig, amíg az
egyik áldozat retináján a halál időpontjában rögzült kép segítségével a
Lugosi alakította vetélytársnak sikerül azonosítani a gyilkost. A forradalmi
eljárás megegyezik azzal, amit Dario Argento Négy légy szürke bársonyon
című thrillerében használ majd szintén valamikor a hetvenes évek elején.
Semmi kétség, minden nagy ötletet a Universal boszorkánykonyhájában főzte
ki.
Ahol bizony az új vezetés nemigen rajongott a rémfilmekért. A mozisok
aktuális marketingtrükkje, a Drakula–Frankenstein duplavetítések hatására
feléledt horrordivat késztette csak őket új beruházásokra. Biztosra akartak
menni, és egy harmadik Frankenstein-epizód Karloffal és Lugosival garantálta
a sikert.
1939-ben a Frankenstein fia egy új korszak kezdete, ugyanakkor fényes
búcsú is a múlttól. Miközben a ponyvaízű, a karakterek helyett a mozgalmas
jelenetekre koncentráló történet a slendrián negyvenes éveket köszönti,
az álomszerű képi világ diadalmas ünneplése a német expresszionista hagyománynak,
annak a roppant körültekintéssel megtervezett, a fény és árnyék játékából
kibomló látványnak, ami az Európából érkezett operatőrök és rendezők közvetítésével
megadta a hollywoodi horrorfilm jellegzetes formáját.
Rowland V. Lee az előzmények stílusában téren és időn túli mesevilágot
teremt, ahol Whale katolicizmussal incselkedő gótikája, a Dr. Caligari
baljós árnyakat vető, girbegurba színfalai és a divatlapokból kiollózott
art deco szobabelsők remekül megférnek nem csak egymással, de Brueghel
Bábel tornyával is, ami a rendező különös képzeletében a báró laboratóriumának
romjaivá lényegül át. A díszletet benépesítő szereplőgárda méltó a festői
környezethez. Az ifjú Frankenstein tarzani képzeteket keltő alakja, a német
egyenruhákban feszítő kafkai hivatalnokok és a szörny elleni harcban a
karja után műkarját is elveszítő szigorú rendőrnyomozó mintha máris a film
paródiáját játszanák. Lugosi remekel a lelkes vásári komédiásokra emlékeztető
társaságban; nem kell visszafognia magát, kedvére vicsoroghat és meresztheti
fenyegetően a szemét. Igort, a néhai báró bitófáról szabadult szolgáját
alakítja, aki fondorlattal eléri a szörny újbóli feltámasztását, hogy vele
ölesse meg a halálos ítéletét kimondó bírákat. Lee-nek ugyan nem sikerül
magas művészetet varázsolni kétes értékű anyagából, miként azt Whale tette,
megmarad B-filmes rendezőnek, de nem kisebb mágia, amit művel. Sajnos Karloffnak
a kavalkádban csak statisztaszerep jut: mint egy öreg bohóc, botladozik
elnagyolt maszkjával a sorozatgyilkos zombivá egyszerűsített szerepben.
A megváltó halál
Nem meglepő, hogy a Frankenstein fiával mindörökre búcsút int a számára
világsikert hozó figurának. A jó szándékkal rossz eredményt elérő orvost
alakítja ebben az időben több alkalommal, így a következő Lugosival közös
Universal produkcióban, a Fekete péntekben is. Egy gengszter agyának átültetésével
ment meg egy haldoklót, aki a bűnözővé átváltozva bosszúhadjáratot indít
egykori társai ellen. Lugosinak az egyik áldozat szerepe jut csak, nincs
is Karloffal közös jelenetük.
A Kiderül a végén című zenés horrorkomédia Karloffot Lugosi mellett
egy másik ijesztő magyarral, Peter Lorre-ral is összehozza, ám a rémes
hármasban rejlő lehetőségek a kritikák szerint sajnos kiaknázatlanul maradnak.
Lugosi csillagának ekkor már egyre tompább a fénye. Főszerepet csak
kis stúdiók ócskaságaiban kap, drága produkciókban a legjobb esetben is
csak néhány mondat jár neki. Az Universal rémfilmrészlegének új sztárja
a negyvenes évek elején Lon Chaney Jr., egy inkább mókás, mint félelmetes
féltehetség, akit főként a horroriparban igen jól csengő neve segít az
érvényesülésben. Talán jobb is, hogy édesapja, a némafilmkorszak „ezerarcú”
szörnyetege ezt már nem érhette meg. A bumfordi Chaney első sikere a Farkasember,
amiben Lugosinak, bár a főszerepre jelölik, be kell érnie Béla, a jövendőmondó
cigány kérészéletű figurájával. Chaney játsza ezután a szörnyeket a klasszikus
történetek egyre gyatrább folytatásaiban. A Frankenstein szellemének végén
Lugosi Igorának agyát teszik a koponyájába, hogy az azt követő Frankenstein
találkozik a Farkasemberrel során Lugosi alakítsa fáradtan és kedvetlenül
a teremtményt, egy szánalmasan gyenge változatát annak a szerepnek, amit
annak idején olyan felháborodva dobott vissza egy próbafelvétel után, és
ami Boris Karloffot aztán örök vetélytársává tette.
Az utóbbi évek felejthető produkcióit követően utolsó találkozásuk
újra méltó régi nagy hírükhöz. Val Lewton, az RKO lélektani horrorra szakosodott
producere három filmre szerződteti Karloffot, ezek közül az első 1945-ben
a Hullarabló. Jekyll és Hyde sztorijának e szintén Stevensontól kölcsönzött
változatában a háborgó személyiség múltbéli gonosz önmagával kell hogy
megküzdjön. A doppelgänger, a megkettőzött én német expresszionista motívumát
variáló történet főszereplője egy jónevű, ám titokzatos múltú orvosprofesszor,
és Karloff alakítja a műtéteihez szerveket biztosító beszállítót. Ő a másik
én, a belső lidérc, aki holtában kísértve sem engedi a doktornak feledni
egykori bűnös önmagát. A film nem csak a régmúlt szörnyűségeit hagyja homályban:
amikor egy sötét átjáróban Karloff fiákere megáll egy éneklő kolduslányka
mellett, és a dal hirtelen megszakad, a jelenet borzalma az utca végéből
fényképezve, konkrét képek nélkül még elevenebb. Lugosi ismét csak epizodista,
de a maximumot hozza ki a kisstílű zsaroló figurájából. Miközben Karloff
gyilkolva is képes együttérzést kelteni, ő olyan ellenszenvessé teszi a
piti haszonlesőt, hogy nem érezzük eltúlzott büntetésnek a halálát. A Robert
Wise rendezte Hullarabló talán nem merül annyira mélyre az emberi pszichében,
mint Lewton Jacques Tourneurrel készített filmjei, ám így is ékes bizonyítékát
adja a pusztán sejtetésre és sugalmazásra építő horror-dramaturgia mindennél
hátborzongatóbb erejének.
Soha többé nem forgattak együtt. Lugosi egy-két harmadrangú komédiában
parodizálta még önmagát, majd Ed Wood levitézlett ripacsokból és feltörekvő
amatőrökből verbuvált társulatának tagjaként érte 1956-ban a megváltó halál.
A koporsóban sem vált meg Drakula gróf jelmezétől. Karloff gyakran felbukkant
a tévében, és kiváló mozifilmekben játszott olyan rendezők irányításával,
mint Roger Corman, Mario Bava, Michael Reeves vagy Peter Bogdanovich. 1969-ben
ment el, amikor a híradó szörnyeivel már úgysem versenyezhetett.
|