Bollywood
Istenek mozija
Jakab Kriszta
Bollywood az indiai filmgyártás központja, nem
csak a filmeket, hanem a körítést tekintve is nagyban hasonlít az amerikai
névrokonhoz.
|
Az indiai film a hazai mozilátogató számára fehér foltnak számíthat
a filmélmények térképén. Igaz ez akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy
rendeztek már itthon indiai filmhetet az Örökmozgóban, ahol reprezentatív
alkotásokat vetítettek a múlt és a jelen filmjeiből, és alkalomadtán a
Mediawave programjában is felbukkannak indiai művek. Sőt mi több, olykor-olykor
a multiplexek kínálatában is szerepel egy-egy produkció a Hollywoodban
kedvelt indiai rendezőknek köszönhetően.
Az indiai film létét és jellegzetességeit meghatározza, hogy India
hatalmas ország, különböző nyelvű régiókkal. Filmgyártására a kezdetek
óta jellemző az éles elkülönülés a társadalmi problémákat művészi módon
megfogalmazó független művészfilmek és a kommersz filmipar között. Napjainkban
sincs ez másképp, a gyors előretörés miatt azonban a világ inkább az Észak-Indiában
legnagyobb befolyással bíró, bombayi központú hindi filmgyárat, Bollywoodot
figyeli, ahol az indiai mozgóképek több mint fele készül.
Bollywood „rulez”
A világ országai közül jelenleg Indiában állítják elő a legtöbb filmet
évente. Egy – az Indiai Kereskedelmi és Ipar Kamara (FICCI) megbízásából
készített – jelentés szerint az indiai filmipar összesen 2,5 millió embernek
ad munkalehetőséget és évente 800-1000 filmet hoz ki, amelyek átlagos költsége
1,4 millió dollárra rúg. Az indiai filmek exportjából származó jövedelem
2005-re feltehetően eléri a 3,4 milliárd dolláros bevételt, a 2000-es összeg
csaknem tízszeresét. Hatalmas arányú növekedés – minek köszönhető mindez?
A hindi kasszasikerek központja képes megbirkózni az országon belüli
nyelvi és vallásbeli különbségekkel, hiszen egy átlag indiai saját régiójának
nyelve mellett többnyire beszél hindiül, ráadásul Bollywoodot segítik a
hagyományok is, a történetekhez ugyanis soha ki nem merülő forrást szolgáltat
a hindu mitológia. A sztori ismerete (akárcsak a gyermekeknél a mesék esetében)
a hazai nézők számára cseppet sem csökkenti a drámai hatást, még ha a szereplők
cselekedetei és motivációi így sokszor előre megjósolhatóak. A filmek jelentős
hányada épül a következő alapkonfliktusra: a kisemmizett férfihős az őt
ért igazságtalanság ellen harcol, nem ritkán valamilyen szerelmi indíték
vagy bosszú által vezérelve. A férfiakat igen gyakran behálózzák, még gyakrabban
elhagyják vagy átverik a hölgyek (például a fejükbe veszik, hogy a háztartás
helyett a munkát választanák, saját keresettel, felrúgva ezzel évezredek
tradícióját). Emellett számtalan variációban köszönnek vissza a családi
melodrámák fordulatai: válás, újra egymásra találás, felülkerekedés a vallási
és a kasztbéli különbségekből adódó leküzdhetetlennek tűnő akadályokon
– valljuk be, a mitológia és a hétköznapok világa valóban bőven szolgáltat
témát az alkotók számára.
Masala: mindenből egy kicsit
A hollywoodi módszertől eltérően, ahol a filmek többnyire műfajilag
besorolhatóak bizonyos kritériumok alapján, a hindi filmek 95%-a a Masala
formátumot követi, vagyis a három-négyórás film többnyire mindent magában
foglal: szerelem és romantika, családi problémák, erőszak, harci jelenetek,
megmenekülés, bosszú, templomi szcénák, bőséges vígjátéki fordulat, musical
jelleg.
India kulturális sajátosságai és vallási hagyományai miatt a szerelmi
jelenetek és a szexualitás erősen fátyolozva lehetnek csak jelen. Heves
ágyjelenetek helyett a nézőknek be kell érniük buja, vágyakozó pillantásokkal,
sokat sejtető érintésekkel, vizes szárikban lejtő tüneményekkel, szűk nadrágban
táncoló szívtipró macsókkal, esetleg röpke csókjelenetekkel. A táncok koreográfiája
az esetek túlnyomó részében a nyugati videóklipekből jól ismert csoportos
elemekre épül, alkalmanként a szereplők szoros összefonódásával, szexuálisan
túlfűtött érintéseivel fűszerezve. A férfi és nő közötti érintkezésre roppant
szigorral tekintő közerkölcsöt ismerve azonban már ennyi erotika is rendkívülinek
tekinthető.
Ezzel ellentétben az erőszak ábrázolásában jóval kevesebb skrupulusa
van az alkotóknak: a verekedést, dulakodást férfiak között, illetve nő
és férfi között viszonylag kendőzetlenül viszik vászonra. (Férj kergeti
a feleségét egy baltával, az asszony ráborítja az asztalt – úgy tűnik,
mindez belefér a temperamentumos hétköznapokba.) Ugyanez igaz a verbális
erőszak szintjén is: „elvágom a torkodat”, „beléd döföm a nagykést és megforgatom
a hasadban”, „szétloccsantom az agyad az asztalon” – cseppet sem szokatlan
mondatok az indiai filmekben.
A filmbéli konfliktushelyzettel párhuzamosan gyakran megjelenik a problémák
elől az italba menekülő szerencsétlen flótás figurája is, aki züllött haverjaival
az italpultot támasztja egy füstös éjszakai bárban (bombay-i szlengben
’cabaret’), ahol ledér hölgyek buja táncokkal szórakoztatják a verekedésre
is hajlamos közönséget. Érdemes tudni, hogy Indiában illegálisak az ilyen
„bűnbarlangok”; Bombay-en kívül nehezen találni hasonló helyeket. A filmeseknek
mindenesetre az efféle jelenet remek alkalom egy gyönyörű lányokat felvonultató,
álomszerű zenés-táncos betétre.
A bollywoodi filmek kötelező alapeleme ugyanis legalább egy álom színrevitele,
valamint annyi táncos-éneklős betét, amennyi csak lehetséges. Az indiai
színészek, akárcsak a hollywoodi hőskorszakban, rutinosan táncolnak és
énekelnek, vagy legalábbis úgy tesznek. A nyugati módon megtervezett koreográfiák,
a fülbemászó dalok, a gondos technikai kivitelezés, mind-mind a klasszikus
hollywoodi musicaleket idézik. A bollywoodi filmkészítők azonban egyfajta
„2 in 1” technikát követnek, vagyis két filmet kapunk egyben. Először elmesélik
nekünk a történetet hagyományos, epikus módon, majd ugyanazt újra látjuk
dalban, táncos betétekkel előadva. A dalok csak ritkán töltenek be narratív
funkciót és viszik előre a cselekményt. Ennek köszönhetően egy átlag film
három-négy óra hosszúra nyúlik.
A filmek betétdalai rendszerint túlélik az időszakos sikert, állandó
bevételi forrást jelentve így a popzenei iparnak. Rendkívüli muzikalitással
megáldott népről lévén szó egy jól megírt, népszerűvé váló betétdal felér
egy televízióban, főműsoridőben többször leadott előzetes reklám hatásával,
hiszen a taxikban, a zötykölődő buszokon mindig szól a zene. A színészek
azonban legtöbbször csak tátognak, biztos megélhetést biztosítva jóhangú
kollégáiknak. Lata Mangeshkar, a műfaj királynője, még a Guiness rekordok
könyvébe is bekerült mint a legtöbb playback felvételt készítő énekes.
A hölgy több mint ötven éves pályafutása alatt csaknem 40.000 szólót, duettet
és dalt énekelt fel húsz különböző indiai nyelven.
Éneklős, táncolós jellegénél fogva szinte kihagyhatatlan filmenként
legalább egy esküvő, fesztivál vagy ünnep színrevitele, remek lehetőséget
teremtve az Indiában honos ünnepségek bemutatására. A csaknem minden hétre
jutó össznépi vallási ünnepek mellett tartományonként más-más helyi fesztiválokat
is tartanak, esemény tehát akad bőven. A filmkészítők különösen kedvelik
Holi ünnepét, amely a tavasz kezdetét jelzi. A főként Észak-Indiában (tehát
a hindi filmgyártás vonzáskörzetében) honos hagyomány keretében az ország
erre a néhány napra össznépi paintball pályává változik: az emberek színes
porfestéket dobálnak, illetve festékpatronnal töltött vízipisztollyal lövöldöznek
egymásra. Indiában járva amúgy is úgy érezheti az ember, hogy eddig valójában
nem tudta, mit jelentenek a következő fogalmak: tarka, élénk, bíbor, napsárga,
türkiz. Az ártatlan néző számára túlzásnak tűnő színorgia ez esetben tehát
korántsem különbözik annyira a valóságtól. Hasonló a helyzet az alkalmanként
ezer-kétezer főt is számláló esküvőknél. A moziban a látvány rendszerint
káprázatos, az európai néző számára túl sok az arany, túlzottan ornamentikusak
a tárgyak és a díszletek. Pedig egy valamire való házasságkötési ceremónia
a valóságban is két-háromnapos mulatozást jelent, számtalan átöltözéssel
és különböző szertartással. Amit a vásznon látunk, korántsem túlzás.
Hindire hangolva
Bollywood nem csak a filmeket, hanem a körítést tekintve is nagyban
hasonlít az amerikai névrokonhoz. Ebben jelentős szerepe van annak, hogy
India tradíciójában mélyen gyökerezik a természetfeletti erővel rendelkező
bálvány imádata, legyen szó istenekről, vagy élő személyről, swámiról,
gururól, tanítóról. Hasonló rajongásban és bánásmódban részesülnek a mozivásznak
héroszai, a filmsztárok is, akik fényűző életet élnek a Bombay nyugati
részén található Malabar Hill nevezetű városrész előkelő villáiban, valamint
állandó vendégek a város előkelő klubjaiban, folyamatosan témát és biztos
példányszámot biztosítva a pletykalapoknak (Stardust, Star and Style, Film
World, Cine Blitz) és az interneten lévő, megszámlálhatatlan Bollywoodra
specializálódó oldalnak. Egy-egy sztár pályafutását nyomon követni komoly
eltökéltséget feltételez, tekintve, hogy a színészek egyszerre tíz különböző
filmen is dolgozhatnak. Befutott színésznek vagy színésznőnek lenni tehát
igencsak kifizetődő. Vegyük például a közönség egyik kedvencét, Sri Devit.
A 37 éves sztár a közelmúltban nyugdíjba vonult (!), tekintettel arra,
hogy kilencéves kora óta folyamatosan a kamerák előtt van, és összesen
127 filmben szerepelt. Devi pályafutása pedig egyáltalán nem rendkívüli.
A Bombayben készülő filmek magas számának köszönhetően Indiának nincs
igazán szüksége importált filmekre, ráadásul a világsikerek gyakran az
otthoni igényekhez igazított remake változatban jutnak el a közönséghez.
Csak 2002-ben tizenhat hollywoodi sikerfilm készült el hindi változatban,
közülük a Lányom nélkül soha (Brian Gilbert, 1990), a Richard Gere és Edward
Norton főszereplésével készült Legbelső félelem (Gregory Hoblit, 1996),
vagy a Kutyaszorítóban (Quentin Tarantino, 1992) hindi változata épp most
került a mozikba. A város közel kétszáz filmszínházából csupán nyolc vetít
rendszeresen angol nyelvű filmeket. Egy mozijegy átlagosan 20 rúpiába kerül,
ami nagyjából 100 forintnak felel meg, ottani viszonylatban viszont egy
rövid taxiútra elegendő.
Az igen nagy közönséget kiszolgáló Bollywood az ott megforduló hatalmas
pénzek miatt is állandóan a figyelem középpontjában van. Szinte hetente
röppennek fel hírek állítólagos maffiakapcsolatokról, melyek feltérképezésével
a bombayi rendőrségnek is mindig jut elegendő tennivaló. Nemrég például
nyilvánosságra került egy hangfelvétel, amely valószínűleg 2000 decemberében
készült, és amelyen egy hírhedt maffiavezér, Chhota Shakeel hangja hallható,
amint Hrithik Roshan filmszínész eltávolításának tervét beszéli meg. Az
eset – érthető módon – hatalmas vihart kavart.
Globowood áramlatában
A filmgyártás indiai moguljai rendkívül érzékenyek a visszajelzésekre.
A szakértők szerint határozottan Hollywood hatása, hogy a hősök az utóbbi
idők produkcióiban már nem tökéletes példányai az emberi nemnek, isznak,
verekszenek, félrelépnek. Sőt, az sem evidens, hogy a filmekben a jó győzedelmeskedik
a rossz felett.
Néhány évvel ezelőtt viták voltak arról, hogy a meglehetősen hosszú
énekes-táncos betéteket ki kellene hagyni a nyugati közönségnek szánt filmekből.
A cselekmény ugyanis gyakran olyan szövevényessé válik, hogy szinte követhetetlen,
hiába minden igyekezet. Az elgondolás azonban hibásnak bizonyult, mert
bár igaz, hogy az indiai közönség egy része határozottan bugyutának titulálja
a hindi filmeket a dal és táncbetétek miatt, rajongók maradnak így is bőven,
ráadásul más országokban – úgy tűnik – éppen ez bizonyul vonzónak.
A bollywoodi filmeknek egy időben főleg az Amerikában, Mexikóban és
Ázsiában élő indiai közösségek jelentették a biztos külföldi piacot. Nem
feledkezhetünk meg persze Angliáról sem, amely ilyen szempontból egyébként
is különleges terepnek számít, hiszen a negyvenes évektől kezdve Bollywood
szinte mindig valamilyen politikai kontextusban jelent meg a szigetországban.
A hindi filmek az ott élő indiai lakosság számára állandó kapcsolatot jelentettek
az otthonnal; függetlenségük a filmek hozzáférhetőségével, vetítési lehetőségeivel
volt mérhető. A kilencvenes évek közepe óta azonban a független filmforgalmazók
különböző fesztiválokon megmutatták a világnak is Anglia féltve őrzött
titkát, ennek eredményeképpen a bollywoodi filmek iránt a kereslet napról
napra nő.
Egyes vélemények szerint azonban a piac növekedése nagyrészt annak
is köszönhető, hogy az indiai filmek az utóbbi években technikailag rendkívül
sokat fejlődtek, a fokozódó érdeklődés pedig külföldi befektetőket csábított
az országba, így egyre többször fordul elő, hogy egy produkciót külföldről
támogatnak. Nem egyedi jelenségről van szó, sokkal inkább a filmipar globalizálódási
folyamatáról, Globowood kialakulásáról. Az álomgyár stúdiói világszerte
keresik az olcsóbb forgatási helyszíneket, ahol a stáb és a szakértelem
is adott, India pedig mindezt még különlegesebbé teszi hagyományaival,
amelyek a filmkészítés terén is egyedülállóak. Nem meglepő tehát, hogy
a hatások az amerikai filmekben is tetten érhetők: legutóbb például Baz
Luhrman hatalmas nemzetközi sikert arató Moulin Rouge című monstre produkciójában
fedezhettük fel a bollywoodi musical elemeit.
Érdekes oda-vissza ható folyamatnak lehetünk tehát tanúi: India életben
tartotta, szinte konzerválta mindazt, amit az ötvenes-hatvanas években
a hollywoodi musicalgyártás jelentett, az évtizedek során hozzáadta mindazt,
amitől mindez a sajátja lett, most pedig szép lassan visszacsepegteti tudását
a nemzetközi filmgyártás véráramába. Nem mindennapi tehetségű indiai filmrendezők
vannak jelen például Hollywoodban: Shekhar Kapur, az öt Oscar jelölést
és egy díjat is begyűjtő Elizabeth rendezője, vagy a Hatodik érzék alkotója,
M. „Night” Shyamalan, aki bár fiatal kora óta Amerikában él, az indiaiak
szeretik származását hangsúlyozni. A két rendezőnek kitüntetett szerepe
van a világ filmgyártásában, munkáik nyomán egyértelművé vált, hogy az
indiai filmkészítőket nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Ezt igazolja az is, hogy egy-egy nagyobb nemzetközi fesztivál programjába
ma már automatikusan beletartoznak az indiai alkotások. Berlinben a Nemzetközi
Fórum és a Panoráma szekciókban például minden évben szerepelnek indiai
filmek. Visszatérő vendég Jayaraaj Raja Sekharan Nair, aki kétszer szerepelt
már filmjeivel (Kaliyattam, 1999; Karunam, 2000), valamint Pankaj Rishi
Kumar, aki két éve a Kumar Talkies (1998) című dokumentumfilmmel volt jelen.
(A film, amely a mozi jelentőségét mutatja be egy apró indiai faluban,
eddig 65 nemzetközi fesztiválra jutott el.) Idei felfedezett volt Arand
Patwardhan Háború és béke (2001) című háborús dokumentumfilmjével, amely
az indiai és pakisztáni békemozgalmak küzdelmeiről és a háborús övezetben
élők rettegéseiről szól, akikre rossz ómenként nehezedik Gandhi 1948-as
meggyilkolása. Mostanában világszerte szinte állandó vendég a többszörös
fesztiválnyertes, tavaly Velencében díjazott, idén újra vetített Monsoon
Wedding (2001). A rendező, Mira Nair, a Salaam Bombayjel (1988) tűnt fel,
majd a Káma Szútrával (1996) végleg a figyelem középpontjába került, mint
olyan indiai rendező, aki filmjeiben különleges érzékkel keveri hazája
kultúráját a nemzetközi elvárásokkal. A legutóbbi Velencei Filmfesztiválon
Nair neve ráadásul a hatalmas vitákat kiváltó 11’09”01 – Szeptember 11.
című film kapcsán is említésre került, hiszen egyike a tizenegy alkotónak.
Korántsem kell tehát attól félnünk, hogy Bollywood egyeduralmi státusza
miatt nem jutnának szóhoz az ország más régióinak alkotói. Folyamatos a
küzdelem a nemzetközi elvárásoknak megfelelő, művészi színvonalú munkák
készítéséért. És bár sokak szerint az indiai filmek iránti érdeklődés egyszerűen
annak köszönhető, hogy napjainkban amúgy is divatos a keleti, köztük az
indiai kultúrával foglalkozni, legyen szó gasztronómiáról, hinduizmusról,
jógáról vagy filmekről, valójában India filmgyártása olyan egyedülálló
jelenség a nemzetközi porondon, amely mindenképpen figyelmet érdemel.
|