Kelj fel, komám, ne aludjál!
Kísértet-história
Hirsch Tibor
Jancsó valójában mindig 44-es keretlegényeket
mutogat, mindig 49-es Rajk-pert forgat, a Gulágra és a Holocaustra céloz.
|
E sorok írója úgy képzelte, Jancsó Miklós a történelemmel egyszer és
mindenkorra befejezte. E sorok írója e sort könnyedén le is írta. Volt
bátorsága leírni, hogy mostantól Jancsónál örökös jelen van, buli a jelenben
és mindenféle töredékes meglepetések.
E sorok írója úgy is képzelte, továbbá le is írta, hogy Jancsó Miklós
azt vicceli meg legelőször, aki lelkesen és elfogultan de mégis nagyképűen
megmondja, hogy most Jancsó Miklóssal mi van. Meg hogy mi lesz. Hiszen
Jancsó ötven éve így csinálja, amikor az okoskodók előző életművi gesztusát
képzeletben meghosszabbítják, amikor megelőlegeznek neki mondjuk még több
baloldaliságot, még több ellenzékiséget, még több hosszú snittet, még több
művészetet, még több „áru-e a kultúrát?”, később még több blődlit.
És még több újjászületést. Ugyanígy, amikor fontoskodva megelőlegezik neki
örökre szóló szakítását a történelemmel.
E sorok íróját tehát rendesen megviccelte Jancsó Miklós, amikor a mester
megint szájára vette, kamerájára tűzte – nem hogy a történelmet, de egyáltalán
az időt.
Jancsó a történelemtől a nyolcvanas évek elején A zsarnok szívében
búcsúzott először.
A zsarnok szívében meghal a királyfi, meghal valamennyi történelmi
panoptikum-figura, és azok gyilkosai, továbbá a gyilkosok gyilkosai, és
azok is, akik úgy hiszik, játékosságuk és idegenségük kívülállóvá teheti
őket, mert hogy volna „legkülső körön kívüli kör” – a kívülállók számára.
Az a film összefoglalja azt, amit Jancsó a zsarnokságról addig másfél évtizeden
keresztül történelmi példázatokban megmutathatott, vagyis összefoglalja
a történelmet, amennyiben az a zsarnokságnak, a zsarnokság megdöntésének,
és a megdöntők újabb zsarnokságainak történelme. A lényeg benne a „Zsarnok
szíve”, melyet a nagy pusztai körözések után baljós intimitásában láthatunk
egészen közelről. Olyan közelről, hogy – ezt sugallja fények mozgások,
gyilkosságok, cselszövések végtelen láncolata – hogy már véglegesen be
is költöztünk abba a szívbe. Aki pedig e szíven belül van – a szív az ő
szíve is – az kijutott (mert beljebb jutott) a Történelemből.
Ezután – a nyolcvanas évek végén – a mester még egy, személyesebb búcsút
is megenged magának. Meglehet, a Szörnyek évadja -- Jancsó életművén belül
negyed század óta először -- nem játszódik a múltban, de a film éppen a
múlt kísérteteit gyűjti össze. Nem is csak negyedszázad, de a teljes agonizáló
politikai rendszer negyven esztendejének embléma-figuráit, akik egyben
korábbi „kosztümös” Jancsó-hősök is. Ha A zsarnok szíve a történelem volt,
de már nem történelmen belüli pontról, hanem „szív-pozícióból” előadva,
akkor a Szörnyek évadjában a történelem – a történelmiség – maga is múlt.
Emlék, melyet föltámadt szereplői, a vidám társaság újrajátszik – a jelenből
és a jövőbeli Káosz pereméről visszamenőleg értelmezve.
Mi következett ezután? Tényleg a töredékes jelen következett. Először
esős és még mindig nagyon ünnepélyes. Legalább a titok és a cselszövés
megmaradt benne, két biztos emlékeztető bélyeg, hogy egyszer itt – ebben
az országban, és azokban korábbi Jancsó-filmekben – mégiscsak volt történelem.
Közben persze csak lebegünk a Jézus Krisztus horoszkópja szerinti időtlenségben,
majd finom, időn kívüli révületben keringünk a Kék Duna keringő dallamára.
Aztán ennél is később, az ezredforduló árnyékában megint negyven esztendős
jancsói hagyomány robban szét, nincs többé sorkérdések körüli hókuszpókusz,
oszlik az ünnepélyesség, nincs többé titok és cselszövés. És mert a titok
és a cselszövés volna a történelem váza-gerince, és mert ezek voltak az
örökös irányfények, melyeket követve az emberiség ideje csendben pereg
– ezek híján idő sincs, történelem sincs.
Mert hát akármiről szóltak a kilencvenes-évek eleji filmek, még mindig
manipulációs mesét kínáltak. Sötétben bujkáló pártütők, összeesküvők, titkos
érdekcsoportok próbálják bennük kijátszani egymást.
A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten az első Jancsó-film, ahol
eltűnik (1964-től számítva harminchárom év után) az „inkvizíciós árnyék”.
Mellékesen már a cselszövés régi szép terei is hiányoznak. Elfogytak a
folyosók, a gyilkosokat, leselkedőket ki- és eltakaró falak, paravánok,
füst és eső, ólálkodók és vallatók tekintetét utánzó hosszúsnittek. Ezek
helyett vannak a huzatos csarnokok, grund, park, panoráma, a nyíltan megmutatott
filmes technika, gyors vágás. Ebben a tágas térben ugyan éppen annyian
járnak rosszban, mint eddig, és mégis, okafogyottá válik a manipulációs
játszadozás, és annak tartós leplezése. Az illetlen mindentudással már
előre trilógiának nevezett három film jellegzetes jeleneteiben a titkos
agresszor néhány mondat után mindig színt vall, önmaga paródiáját jelentő,
külön a trilógia számára kikevert, „hatalmaskodás” jelenetben.
Új jancsói műfaj születik: a hatalmaskodás-burleszk.
A Kapa-Pepe bohóc-páros sokszínűen fenyegető párbeszédein belül a Kapa-féle
pózolás adja a fogódzót, amennyiben a legújabb filmeknek, úgy hisszük,
mégiscsak lehetne köze a legelsőkhöz. Kapa-féle hatalmaskodás: már nem
is a történelem üres váza. Talán csak a szaga. Egy rángatózó szájú férfiú,
aki lélekben ijesztővé fújja föl magát, ágál és fenyeget bele a levegőbe.
Emlékidéző szellentés a távozó történelem után. Mert hogy az a bizonyos
történelem Jancsó másfél tucatnyi korábbi filmje szerint mégiscsak valami
ilyesmi volt. Artikulált hatalmaskodás, következményekkel. Na ennek maradt
volna itt meg a maga jellegzetes büdössége.
n
És akkor most jön a Kelj fel, komám, ne aludjál!, amire igenis nem
lehetett számítani.
Jancsó Miklós megint szóra méltatja a múltat. Sőt, olyan szóra, amire
nagy korszakának kezdete óta soha.
Lehet hogy észre sem vettük? Annyira magtól értetődő volt, hogy Jancsó
valójában mindig 44-es keretlegényeket mutogat, valójában mindig 49-es
Rajk-pert forgat, valójában Gulágra és Holocaustra céloz, hogy soha föl
sem tűnt, ezek maguk sehol sincsenek. Hogy második világháborús orosz hadifogság
is először és utoljára fordult elő az Így jöttemben, hogy karszalagos nyilas
talán bizony a Harangok Rómába mentek óta soha és sehol, továbbá hogy mást
mutat ő az ötvenes évek-filmek hazai dömpingje idején (úgy a hetvenes-nyolcvanas
évek fordulóján), hogy Jancsónál még akkor sincs sehol egy nagy fekete
lefüggönyözött autó, sehol egy ÁVH-s paroli.
Pedig hát erről van szó nála végig! Konkrét hatvan esztendős bűnökről,
még konkrétabb ötven és negyven esztendősökről. Vagy minden bűnről általában.
De sohasem a konkrét százegynéhány évesről. Érdekelt itt valakit valaha
Ráday Gedeon? Helyette érdekelt Sztálin és sárga csillag. Az ember és a
tárgy. Mindaz, ami az ő vásznán nem jelent meg soha, csak mindig gondolni
kellett rá. Vagy amire éppen, hogy nem kellett gondolni, mint otromba allegória-megfejtésekre,
csakúgy, mint alkimistának a fehér elefántra. És ahogy az alkimistának,
nekünk sem sikerült, hiszen mindig gondoltunk rá – főcenzor és külföldi
kritikus, Jancsó-tisztelő, és Jancsó-feljelentő.
Most azután, egy fél évszázados pálya legeslegújabb (már miért volna
utolsó?) kanyarulatában mégiscsak itt vannak színről-színre: Sztálin-maszkos
fickó a képen, mellette nyilas, mellette SS, és sok-sok sárgacsillag.
Erre bizony nem lehetett számítani. Mondjuk arra még lehetett, hogy
ha mégis, akkor ott lesz Grunwalsky megint a maga extra kíváncsi kamerájával,
dehogyis fog bujkálni, dehogyis fog leselkedni, távolról körözni pedig
végképp nem, mint rendezője réges-régi múlt-fényképészei. Helyette, ahogy
eddig is, csodaszépen odatolakszik, ahol a lényeg. Lecsap, ha megvan, ami
fontos, akár ha a nagyváros anzix-mélységeibe kell érte levetnie magát,
akár ha csak kedvenc pörsenést kell ki választani a lényegről mesélő arcon.
Hiszen a hatalmaskodás burleszk általa születhetett meg igazán.
Szóval nem lehetett rá számítani, hogy Jancsó előveszi még a történelmet.
De arra igen, hogy ha előveszi, Grünwalsky kamerája a történelm pösenéseit
is számolgatni fogja. Ott lökdösődik majd az elővarázsolt panoptikum-tömegben,
had érezzük vele az izzadságszagot.
Lehetett rá számítani: ketten, együtt megint jó filmet csinálnak.
Talán úgy kezdődött, hogy az elmúlt négy-öt esztendőben megint annyit
hivatkoztak történelemre, hogy ez a mesterben fölhergelte régi önmagát.
Hogy a legújabb játék a múlttal, frissen és melegében – a nagy ország-kettészakadás
előtt, után, közben – talán bizony neki is, a történelem profi búcsúztatójának
is sok volt. Sokk. Magának szól a biztatás: Kelj fel, komám, ne aludjál!
Mert intenzív múlt-lenyúlás idején tényleg közérdeklődésre tarthat számot,
mit is lehet akkor a lenyúlandó múlttal kezdeni? Érdemes akár enciklopédikusan
is összefoglalni: errefelé mit csináltak vele eddig? Mi volt szokásban?
Mi számít kifizetődőnek?
Mindenek előtt ki kell jelölni a múlt-lenyúlás adekvát honi helyszínét.
Ez bizony, ne szépítsük, az örökös hadifogolytábor. Láthatjuk lepusztult
laktanyának is, de akkor úgy kell elképzelnünk, hogy mozgás van benne:
diszkrét táborőrség-váltás, legalábbis taszári színtű rekonstrukció: valakik
mennek, valakik helyettük érkeznek. A bentlakókat pedig lehet pásztorolni
szigorú keret-formációban, lehet laza sétamenetben, lehet távirányítású
tankkal vagy csak dzsipes villám-látogatással, lehet régi vérbíróság és
vadonatúj kvíz-zsűri tagjaként.
Egy biztos: a történelemről gondolkodni errefelé őrizetesként szokás.
Na és mit csinálhat a múltjával az örökös hadifogolytábor és/avagy
rekonstrukciós terület örökös lakója? Például megszépítheti. Képzelhet
beléje ábrándos úrihölgyet Krúdy-Huszárik stílusban. Vagy elhazudhatja.
Mondhatja, hogy múlt pedig nincs. Elstoppolhat előle a Balatonra. Mondjuk
tegnapi nácik elől menekülve leintheti mai német turisták autóját. Ezen
felül ki is nevetheti a múltat. Biciklit adhat a huszárruhás Galkó Balázs
alá, aztán jót röhög rajta. Csinálhat továbbá a múltból kicsiny, kompakt
motívum-gyűjteményt. Ennek mondjuk az a módja, hogy négyes tandemre ültet
nyilast, zsidót, oroszt és amerikait. Végigbillegnek a lánchídon: kísérje
őket felszabadító kacaj.
Mit csinálhat még? Beleélheti magát. Hiheti, hogy be sem fejeződött.
Szórakozott empátiából agyonlövetheti magát, vagy még egyszer halálba kísérheti
a háborús bűnös nagypapa régi áldozatait. Csemegézhet is a múltból. Szemezgethet
belőle egy kis békét, egy kis háborút. Szégyellheti, és büszke lehet rá.
Járkálhat benne halálraítéltként, de úgyis, mint hazafias rapper-kakas
a maga fogolytábor-szemétdombján: háttérben régi budik roncsaival és tábor-őrséggel.
Végül „alászállhat” és „felülemelkedhet”. E két elegáns gesztus megvalósításához
artisztikus segítséget nyújt a várbéli sikló: odafentről már megint együttlátszik
a sok rossz és a csöppnyi jó, úgyis, mint élet, Weöres Sándorral szólva
„szív és kés egy szín alatt”. Mert hát múlt-idézés közben illik meglátogatni
a fogolytábor korábbi múltidézőit, a költőt, de a filmeseket is. Ehhez
keveseknek van meg a kora, kevesekben van meg a jóindulatú távlat. Jancsóban
megvan.
Amúgy szórakoztató a leltár. Van először is egy szekrény. Leselejtezett,
spájzba száműzött alkalmatosság: egyik felében befőtt, a másikban csontváz.
A befőtt-sor mögé még Keleti Márton bújtatta a maga Grísáját a Tizedes
meg a többiekben, sokkal később mindenki más csak a csontvázat rángatta
elő ugyaninnen, mikor a csontvázak előrángatása már nem volt nehéz mutatvány.
A Keleti-féle spájz után kerül leltárba azok kisvilága, akik finnyásak
voltak a történelmet poénosra kozmetikázni, de csontvázak előrángatásában
sem buzgólkodtak. A táborbéli történelem-túlélés egy másik, rájuk jellemző
útja: álmodni, halottakat idézni, privát-rettegésben, magán-boldogságban
összebújni. És erről is megvannak a képek. Megvannak költészetben és filmtörténetben,
de a táborközönség tudatalattijában is. Hiszen vannak, akik a maguk joga
szerint ezt és csak ezt hívják történelemnek. Egy pesti körfolyosó Máriássy
Félixtől, egy másik gang, egy másik ruhásszekrény, katonasapkák álom-lebegése
Szabó Istvántól.
No és mit tegyen az, aki fuldoklik az egésztől? Akinek megint, ebben
a második bohózati leltározásban is annyira van elege a múltból, mint húsz
esztendeje A zsarnok szíve Gáspár királyfijának abból a halandzsa-történelemből
a maga legfáradtabb pillanataiban? Természetesen lehet a gyűlölet tárgyát
átvinni a jelenbe. Sőt. Lehet frissen, szőkén, egyenruhásan, új-konzervatív
szexbombaként újjászületni a gyűlöletben. Ősi szerep új variánsa Jancsónál:
lehet hóhérként érkezni a valós történelemi időből, és diadalmasan befutni
az örökkévalóságba. Viszont aki ezek ellen védekezni akar, annak meg lehet
a falkától elbitangolni. Lehet cirógatni a szép orosz katonalányt, aki
fején a koszorúval felszabadító tavasz, amúgy egyenruhája szerint ő is
csontváz a szekrényből, de mindenekelőtt hangulat és szerelmes anekdota,
szép és ellentmondásos, akárha a befőttek mögül mosolyogna abban a régi
filmben, kezében géppisztollyal. Megnyugtató, hogy ő már örökké a spájzban
marad.
Lehet persze ennél is dühösebben kapaszkodni kifelé. Ha szerelemért
nem adják a szabadságot, a történelemből való szökdösés céljából bele lehet
bújni az őrség titkos lelki egyenruhájába. Az oroszoknál nem árt betéve
tudni Puskint, az angolszászoknál Joyce-ot. A német tábor-felügyelet most
nincs abban a helyzetben, hogy mimikri-mélykultúra versenyt rendezzen.
Azért nem árt figyelni rájuk is, legközelebb talán jól eltalált Hölderlin-strófáért
osztják majd a jutalmat.
Végül a rendező azt is mondhatja, hogy elég volt. Kimondja. Még csak
nem is szomorúan. A történelem úgy látszik, nem tanít semmire, de mégis
– Esterházy után szabadon – a sok „volt”, a múlt idejű igealakok puszta
száma is megnyugtató. Megnyugtató, ahogy a tandemező panoptikumfigurák
elbicikliznek a célállomásig, és egy zug-boltocska bejáratánál tülekedve
föltankolnak alkohollal. Talán bizony igazi jancsói álom, ahogy a bajszos
huszár, sujtásos mentében a fekete kaftánról sárgacsillagot tép.
Lehet, hogy a mester tényleg jókedvében fújta le a további filmezést
a történelem-álom delíriumos fináléjában? Mert hogy idáig sorjáztak a helyzetek,
végre jött egy derűs pillanat, a szép, borozgatós képecske egy hosszú rémlátomásba
ékelődve. „E vers is valóság, akár az álmod.” „ A film is” költi
át maga számára Weöres Sándor versét a mester. Egy kihagyott strófa itt
még helyén való volna:
„Hosszú, függélyes, szűk fémcsőben éltem
és csúsztam benne fejjel lefelé
mindig gyorsabban — s hasztalan reméltem,
hogy kiérek az igazság elé.”
De hát ezek az utolsó sorok már úgyis elvesznének a testvéri danolászásban.
„Mert úgy szép az élet, ha semmi sem zavarja…” Legkevésbé Na Conxy Pan.
Jancsó Miklós így is megint többet tudott az igazságról bármelyikünknél.
A maga szűk fémcsövéből ma mindenkinél jobban látja, mit nem láthat meg
már ő sem. Meglátta például, hogy minden befejezés hazug volna. Ezúttal
a rosszkedvű is, a poénos is. Még időben fájrontot vezényel.
Mi nézők, akár a statiszták, talán észre sem vesszük. Kicsit még iszogatunk,
meghatottan bámuljuk a huszárt és a kaftánost, aztán int Kapa, fenyegető
mordulással, mint rendesen, hogy akkor lehet hazamenni. „Mert kadarka kell...”
Aki a mordulást komolyan veszi, és föláll, az kihagyja a Nádas Pétertől
való prológust. Tóth Ildikó mondja el. Még egyszer, utoljára beleverik
orrunkat a történelembe. Végül is, ez a film elejétől-végéig erre készült.
Erre az orr-pöckölésre.
„Szemeddel az egész tengert halászod
s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat.”
Azért megmarad a borgőz is, kellemes záró-hangulatnak, benne a sugallattal.
Életünk lenyúlt történelemmel terhelve. Nyúljuk le most már végleg és együtt.
Vagy hagyjuk a fenébe.
Stáb és nép! Ennyi a megoldás.
Kelj fel, komám, ne aludjál – magyar, 2001. Rendezte: Jancsó Miklós.
Írta: Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc és Hernádi Gyula. Kép: Grunwalsky
Ferenc. Zene: Lovasi András, Kispál és a Borz, Belga, Burzsoá Nyugdíjasok.
Vágó: Csákány Zsuzsa. Díszlet: Bannovich Tamás. Hang: Oláh Ottó. Szereplők:
Mucsi Zoltán (Kapa), Scherer Péter (Pepe), Tóth Ildikó, Jancsó Miklós,
Hernádi Gyula, Lovasi András. Festbaum Béla. Gyártó: Neuropa Film. Támogató:
Magyar Mozgókép Közalapítvány, tv2, Történelmi Filmalapítvány. Forgalmazó:
Budapest Film Kft. 82 perc.
|