Természet a televízióban
Saját képére
Győrffy Iván
A tematikus televíziós csatornák természetfilmjeivel
nem az a baj, ami bennük található, hanem aminek híjával vannak.
|
A természetfilmeket és más, vegyes témájú dokumentumműsorokat ipari
mennyiségben sugárzó televíziós csatornák egytől-egyig emberarcúak: az
ökoszisztéma résztvevői nem önmagukban keltik fel érdeklődésüket, hanem
csakis az evolúciós csúcstermékkel való viszonyukban. A növények egzotikus
háttérként szolgálnak a természetben dúló élethalálharcnak, nélkülözhetetlen
táplálékforrást jelentenek minden rendű és rangú lénynek. Az állatok bővelkednek
az emberi vonásokban, de még antropomorf tulajdonságok híján sem menekülhetnek
az emberrel való szoros függőségi kötelékből: teljesen kiszolgáltatottak
kóros tevékenységi lázának, jó- avagy rosszkedvének, kínzásának és pátyolgatásának.
Mindenható kamera
Az ökológiai eszmék alig hagytak nyomot a tematikus adókon, amelyek
a végsőkig érzéketlenek az etikai problémák iránt. De még az ember-természet
kapcsolatot sem boncolgatják, megelégszenek azzal, hogy hiányos látleletet
vesznek fel az élővilág történéseiről, egyes állat- és növényfajok külleméről,
szokásairól. A kamera a legtöbbször a határhelyzetekben élesedik ki: az
ember belép a vadállat területére, megfigyeli, harcol vele, foglyul ejti
és szabadon engedi, az állat behatol az ember lakókörzetébe, kivasaltatja
magát az országúton, bemászik a lakásba, s ott különb-különbféle mulatságos
vagy rémületes események középpontjában találja magát. Amikor az ember
kivételesen távollétével tüntet, azt is felemásan teszi: a terepjáró, helikopter
vagy búváruszony árnyéka az élőlények birodalmára vetül; az artikulált
hang elnyomja a természet zajait, a madarak csicsergését, a fák suhogását,
a ragadozók morgását, a legelészők böffenését – egyszóval mindazt, ami
a valószerűség látszatát kelti a képernyőn. Az ízek és illatok hiánya szintén
erősen szűkíti a néző beleérző-képességét, a színek sosem látott, természetellenesen
kontúros orgiája inkább a naiv festészet remekeit idézi, mintsem a városon
kívüli életmód környezeti ismérveit.
Van persze előnye is a katódsugárcső közvetítette természetnek: az
ember ismeretei, fogalmai megsokszorozódtak az elmúlt évtizedekben. Pupillájával
befoghatja az égöveket, kontinenseket, biozónákat, nem szorul a (körülbelül
a IX. század közepétől a természet leigázását ábrázoló) kalendáriumok,
legendás lényeket növelő útleírások, a vándorcirkuszok vagy (az eredetileg
torz lények bemutatására, illetve új állatfajták háziasítására, kitenyésztésére
is alapított) állatkertek közvetlen segítségére, ráadásul egy lépésnyire
sem kell eltávolodnia saját világától. Egyúttal ellensúlyozni tudja a gyermekkori
szocializáció kilengéseit: a rózsaszín plüsselefántok és a torzan festett,
túlmozgásos, az élet és halál törvényszerűségeire ügyet sem vető rajzfilmfigurák
áldásos hatását.
A kamera mögött álló ember – s így a néző is – istenség alakját ölti,
kénye-kedve szerint rendelkezik a természet adományaival. Bekukkant a tojó
fészkébe, vadászatra kíséri a pumát, leszüreteli a fák gyümölcseit, egyszóval
magától értetődő természetességgel úgy tesz, mintha a világ neki rendeltetett
volna. Ez még visszahúzódó megfigyelőként sem veszélytelen játszma: a gepárdok
létszámát köztudomásúlag jelentősen megtizedelte, s őket természetüktől
idegen szokások felvételére (pl. éjszakai zsákmányszerzésre) ösztönözte
a “turistaszennyezés”, valamint az úti- és természetfilmek készítőinek
intézményesített zaklatása.
A lelakott éden
A kérdésnek jelentékeny teológiai vonatkozása is van: a zsidó-keresztény,
mások szerint a görög-keresztény természetfelfogás köszön vissza benne.
Isten az első emberpárnak készített a világban lakhelyet: “Szaporodjatok
és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá;
és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó
mindenféle állatokon. És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet
az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az
legyen néktek eledelül.” (1 Móz 1,28-29) Az özönvíz után az Úr megfogadta,
hogy nem fogja többé büntetni a földet az ember eredendő gonoszságáért
(Maimonidész szerint a világ csak az ember teremtése, illetve bűnbeesése
után lett romlott, az Édenben még ártatlan volt), egyúttal az állatokat
is Noé ivadékainak étkéül rendelte: “És féljen és rettegjen tőletek a földnek
minden állatja, az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és
a tengernek minden hala kezetekbe adatott; minden mozgó állat, a mely él
legyen néktek eledelűl; a mint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.”
(1 Móz 9,2-3) Egyesek szerint ez abszolút hatalmat adott az embernek a
természet lényei felett, mások – elsősorban a Zsoltárok és a Prédikátorok
könyvére hivatkozva – csupán “sáfárkodásról” beszélnek: az ember gazdálkodhat
az Isten nagyobb dicsőségét hirdető javakkal. Gyakorlati következményeit
tekintve a konzervatív változat nem engedi az isteni teremtésbe való beavatkozást,
a radikális azonban (a kereszténység természetellenes istenemberségétől
és a sztoikus gondolkodástól megtámogatva) az ember korlátlan jogosítványait
ismeri el. Döntő motívum a természet szentségtelensége, az ószövetségi
felfogásban ezt azonban korlátozza Isten tulajdonosi szerepének megkérdőjelezhetetlensége,
az ember és más teremtmények közötti áthidalhatatlan szakadék hiánya. A
görög “felvilágosodás” és a reformált kereszténység azonban az emberlét
teleológiájában hisz: Arisztotelész a Politikában leszögezi, hogy a növények
az állatok hasznára, az állatok pedig az emberekére készültek; Kálvin szerint
Isten azért teremtett hat napig, hogy megmutassa, minden készen áll az
ember számára.
A következtetések ezek után magától értetődnek: az európai kultúra
gyökereiben keresendő a természetpusztítás erkölcsi felhatalmazása. A Jézus-hit
védelmezői ellenben – a kereszténység antropocentrikus hozzáállását nem
tagadván – elsősorban a karteziánus hagyományt, az ipari forradalom ideológiai
alapvetését okolják. “Szerintem valamennyi állat elmés szerkezetű gép csupán,
amelynek a természet érzékeket is adott, hogy önnön magát üzemeltethesse…
Az emberi gépezet is sokban hasonló. Az a különbség, hogy az állatot egyedül
a természet működteti, az embert pedig – szabad cselekvő révén – saját
maga” – olvashatjuk Rousseau-nál, akit indokolatlanul a természet apostolaként
emlegetnek. Descartes sem fogalmaz kíméletesebben: “Jól tudom, hogy az
állatok számos dologban fölülmúlják az embert, ebben azonban nincsen semmi
meglepő. Éppen ez bizonyítja, hogy természetesen és rugóra mozogva cselekszenek,
akár egy óra…” Szerinte az állatoknak nincs értelmük, és semmit sem éreznek.
A modern környezettudatban – attól függően, hogy az élőlényeket tárgynak,
alárendelt létezőnek, egyenrangú partnernek vagy szenvedő alanynak tekintik-e
– három főbb megközelítés vált divatossá. Luc Ferry megfogalmazásában az
egyik az antropocentrikus, humanista álláspont (a természetnek nincs belső
értéke, nem jogalany), a másik az utilitarista (minden örömöt és fájdalmat
érző lénynek vannak az emberrel azonos jogai), a harmadik pedig öko- vagy
biocentrikus, a “természeti szerződés” híve (minden létforma jogokat élvez,
sőt az egész világegyetemet meg kell védeni a kártékony embertől).
Állati elmék
A “természetközeli” csatornák boldog együttélésben mutatják fel az
említett elveket, a legerősebb tábora azonban a némi melodrámai érzelmességgel
kevert antropocentrikus világnézetnek van. Az állati (ritkábban a növényi)
organizmusok számos filmben a klasszikus nyomdokokon haladva gépies jelenségek,
pavlovi reflexekkel működő gorombáskodó vagy törleszkedő szerkezetek, kiváló
műhelyekben készült ugró, rohanó, szagló, halló mechanizmusok (Animal Planet
– A természet bajnokai, Jó kutya, Állati nyomozók, Állatrendőrség, A vád
tanúja; Spektrum, National Geographic Channel – Munkakutyák). Egyszerű
eszközökké is degradálódhatnak az ember kezében, mellyel utóbbi örömöt
vagy háborúságot szerez magának (Discovery Channel – Buena Vista horgászklub,
Biológiai fegyverek). Az ember igényeihez alkalmazkodva nagyszerűen bohóckodnak,
a felsőbbrendű lény karikatúrájaként önmaguk megalázásához járulnak hozzá
(Spektrum – Családomban egyéb állatfajták; Animal Planet – Állati vetélkedő).
Áldozatul esnek a civilizációnak, saját életkörülményeiknek, netán ügyetlenségüknek,
“humánus” életmódhoz, szabadsághoz, egészséghez a jótékony ember juttatja
őket (Animal Planet – Kedvencmentők, Állatkórház a vadonban, Állatorvosi
ügyelet, Vadállatok veszélyben, Állatgondozók, Kutyaotthon). Partnerei
is csak alárendelt szerepben lehetnek: az ember ad nekik nevet, az ember
ad értelmet létüknek, az emberi megfigyelés révén válnak “önálló” személyiséggé
(Spektrum – Az élet könyve növénynyelven; Discovery Channel – Állatkerti
történetek; Animal Planet – Szóval állatokkal akarsz dolgozni?, Állati
találkozások, Lovas történetek). Mozgásuk, viselkedésük, hangjuk, életük
és haláluk egyaránt antropomorf (Spektrum – Macskalélek). Számos esetben
a gyerekekhez válnak hasonlóakká, ugyanolyan szertelenek, öntudatlanok,
játékosak és védelemre szorulók (Animal Planet – Farkaskölykök). Máskor
ellenben kimutatják a foguk fehérjét: természetük vad oldalával ismertetik
meg az óvatlan vándort (Discovery Channel – Krokodilvadászok, Vad Ausztrália,
Ahol a zsákmányok élnek; Animal Planet – Vad éjszakák, A korallzátony vadászai,
Emberevő tigrisek; Spektrum – Életben maradni; National Geographic Channel
– A természet ereje, A hangya, amely felfalta Amerikát, Gepárdüldözés,
Gyilkolásra született). Ősi, primitív felépítésükkel, visszamaradott tagjaikkal,
reakcióikkal, gondolkodásukkal az emberiség és a földtörténet hajnalának
relikviái (Discovery Channel – Jurassic Park; Animal Planet – A természet
gyermekei, Rovarok birodalma). Éles kontrasztot is alkothatnak az urbánus
léttel: általuk az elfeledett és meghaladott természetességgel, érintetlenséggel
szembesülhet az ember (Discovery Channel – A természetben Julia Robertsszel;
Spektrum – Láss világot!). Éppen ez által páratlan esztétikai élményt nyújtanak,
bár az emberi morálnak erősen híjával vannak (National Geographic Channel
– A természet varázslatos háza; Animal Planet – Képeslapok a vadonból).
A fajok cirkusza
A természetfilmekkel – minden fanyalgás ellenére – sem az a fő baj,
ami bennük található, hanem aminek híjával vannak. Az egymásra sorjázó
“vadbefogások” mögöttes értelmének leleplezésével: mi itt az ember felsőbbrendűségét
szemléltetjük. Az egyes fajok kitüntetettségének, “sztár” mivoltának megmagyarázásával:
minél ritkább (s ennélfogva szerencsétlenebb, megalázottabb), számunkra
annál értékesebb (lásd: óriáspanda, ámbráscet és társai). A házikedvencek
természetellenes természetének boncolgatásával: a vallási tébolyhoz hasonlító
állattartási kultusz visszásságaival. Az emberi népességrobbanás és az
állati népességcsökkenés összefüggéseivel: ma az afrikai kétlábú népesség
23 évenként duplázódik, a helyi vadvilág viszont a II. világháború óta
tizedére, 1900 óta századára csökkent. A percenként 8 hektár erdő, naponként
legalább egy állatfaj kiirtásának oknyomozó feltárásával: az okok, a hatások
és a felelősök konkrét megnevezésével. Az ember-természet viszony pszichológiai
hatásmechanizmusának kutatásával: az eszmék, archetípusok, szimbólumok,
dogmák, reakciók széleskörű elemzésével. Az úgynevezett természeti katasztrófák
másik arcának felfedésével: a folyószabályozások, mocsárlecsapolások és
más preventív intézkedések öngyilkos kétélűségével. A Desmond Morris által
“texatikumoknak” nevezett jelenségek bemutatásával: Amerika déli államaiban
több tucat egzotikus, főként afrikai állatfajt tenyésztenek nagyüzemi módon,
hogy a vadászember a gyakorlatban is kipróbálhassa a rezervátumokban már
tiltott kéjelgést, a motiválatlan gyilkolás örömét. A spanyolországi Coria
városának szórakozásával: egy-egy életerős bikát órák hosszat kínoznak,
haláltusájára a végbélbe szúrt pika tesz pontot. Az egymástól eltérő kultúrkörök
által korábban vagy a mai napig felmutatott “eredményekkel”: Franciaországban
célba nyilaztak a fatányérokra szegezett patkányokra, nyulakkal “játszottak”
ausztrál baseball-meccseket, meghámozták, nyársra tűzték, elevenen átsütötték
a csibéket és kiscicákat, élve meglékelték a majmok koponyáját a kínai
piacon. A gyönyörűen fotografált – akár véres harcokba torkolló – életjelenségek
a természet és az ember kapcsolatának hátterét alig-alig érintik, a néző
szemellenzőt kap, mint az ingerszegénységhez szoktatott igásló.
Ebből a szempontból az egyes csatornák között nincsenek lényegi különbségek,
a többé-kevésbé azonos mondanivalót azonban más-más módon artikulálják,
eltérő keretbe helyezik. A Discovery Channel a rejtélyes, izgalmas történelemre,
a felfedezésekre, az élet “árnyoldalaira” (katasztrófák, háborúk, terrorizmus),
bizonyos kultusztárgyak (autók stb.) bemutatására koncentrál. Kevés a valódi
természetfilm, az ökoszisztéma résztvevői leginkább csak viszonyítási pontok
a vízi és légi csaták, a hírességek kiruccanásai alkalmával. Az Animal
Planet – mint az nevéből is sejlik – az állatvilágot állítja fókuszába,
többnyire alárendelt szerepben, gyerekként, áldozatként és főleg ápoltként.
Nagyfokú “naturalizmus” jellemzi: igen kedveli az előnytelen, “élveboncolós”
beállításokat, a borzalomkeltésre alkalmas, hatásvadász jeleneteket. Az
indulásakor elsősorban a természetfilmeket hangsúlyozó Spektrum Televízió
műsorán manapság egyre kevesebb a par excellence természetfilm, jóval gyakoribbak
a hírességek magánéletéről, a világ legkülönbözőbb városairól, a természetfeletti,
titokzatos és rejtélyes jelenségekről, a háborúkról, fegyverekről, bűnesetekről
és konyhai ínyencségekről szóló összeállítások; étlapján a mélyvízi bombától
a melltartóig minden megtalálható. A National Geographic Channel zsánere
a kalandtúra, a természet és az ember drámai találkozása, illetőleg a természeten
belüli élethalálharc. A szokásos rejtélyeken kívül különösen kedveli a
találmányok, a sport és az építmények témaköreit, valamint mindent – legyen
az élő vagy élettelen –, ami látványosan fényképezhető.
A tematikus csatornák – ha már tisztük szerint a természetkárosítás
problémáját megoldani nem tudják, az ember-állat viszonyt pedig befolyásolni
nem akarják – nem létező igényeket keltenek fel, és azonmód ki is elégítik.
(Nem túl valószínű például, hogy a National Geographic Channel olvasói
levelek ezrei miatt döntött volna “Az első 24 órás Krokodil Nap a világon”
meghirdetése mellett.) Azt a látszatot keltik, mintha a természet csak
nekik tárná fel “titkait”, mintha az ember beavatkozása a bioszféra működésébe
teremtő erejű lenne. A legáltalánosabb forgatókönyv szerint a csatorna
arca vagy hangja (rajta keresztül pedig a néző agya) megfigyeli, s ezen
keresztül konstruálja a valóságot; ha rendellenességet fedez fel a természet
működésében, azonnal beavatkozik; az állatot vagy növényt – ha méltó az
életre – kiemeli környezetéből, megjelöli, meggyógyítja, illetve felneveli;
újból szabadon engedi; ettől erkölcsileg megerősödik, katarzist érez: istenként
emelkedik a világok fölé. Mindezzel a televíziók nem adnak mást, csak mi
lényegük: megtámogatják a kultúra “természetes kiválogatódását”, hogy az
ember minél akadálytalanabbul jusson túl a képzeletbeli evolúciós túlélőshow
szereplőválogatásán, mindhalálig.
|