Aranyváros
Világváltók
Varga Balázs
Harmadik típusú találkozások bárhol megeshetnek,
a panelvilágban is. Cs. Nagy Sándor elsőfilmje a képzelet rítusairól.
|
Miközben sikeréhes producerek milliós költségvetésből hoznak létre jövővíziókat
és digitális trükkvalóságokat, mindig is akadnak olyan szélmalomharcosok,
akik szembeszegülnek a trenddel, mert meg vannak győződve róla, hogy a
képzelet kalandja logikai térben játszódik, és ehhez a helyszínt nem felépíteni
kell, hanem megtalálni. Látvány és logika náluk is szigorúan összetartozik,
ám a műtermek helyett akár a szomszéd utcában, a külvárosban, az ipartelepen
felfedezik a jelenbe zárt fantasztikumot. Cs. Nagy Sándor kétségkívül ebbe
a csoportba tartozik. Első játékfilmje, az Aranyváros a világteremtő képzeletet
teszteli és próbálja játékba hozni, s mindehhez fura, sci-fire emlékeztető
történetet, valamint puritán, fekete-fehér képekből építkező látványvilágot
választ. A képzelet szabadsága és az eszközök visszafogottsága sajátos
feszültséget teremt: egyszerre otthonos és idegen, gyanúsan ismerős és
egzotikusan távoli.
Mindegyik szereplőnek megvan a maga különbejáratú világa, ezek az univerzumok
azonban egybenyílnak, de legalábbis csábítóan közel esnek egymáshoz. Skizofrén
prosti, magát ufónak képzelő álrendőr, alkoholista író, mániákus zsaru,
habókos öregúr – az Aranyváros a nem normális, bekattant, zavarodott viselkedésformák
és szerepek teljes spektrumát átfogja. Bolondokkal teli őrült világ, de
éppen ez benne a rendszer. A szereplők között tán csak annyi a különbség,
hogy van, aki a megfejtést, a szisztémát keresi (a rendőr), akad, aki belemerül
a maga kétlényegű világába (Anna-Ágnes), vagy teremt magának egy zárt világot
(az apa zenemániája), az átjárót kutatja a hétköznapokból Aranyvárosba
(András), netán ő maga képzeli ezt az egészet (az író).
A filmet mozgató nagy és szellemes ötlet, hogy ez a másik világ nem
valami csillogó-villogó álomország. Az ígéret és a képzelet földje, Aranyváros
megejtően hasonlít a bolgár tengerpartra: sziklaszirten, napernyők alatt,
díszes kertekben, kedves sikátorokban múlatják lakói az időt. A szutykos
pesti utcákon és a miskolci panelrengetegben játszódó jelenetek zaklatott,
koszos és érdes képei meghökkentő párba kerülnek Aranyváros szikrázóan
tiszta, kontúros és napfényes helyszíneivel. Nem steril utópia, sem depressziós
anti-utópia: jelennel átitatott, játékos fantáziavilág, az elvágyódás és
a képzelet tükörlabirintusa, mely minduntalan önmagát teremti újjá – nem
az az érdekes, hogy hol van Aranyváros (“bennünk” vagy “odaát”), hanem
hogy miként néz ki: bármilyen fantasztikus tér, mégis csak annak a világnak
a mintájára teremtetett, amelyből hőseink menekülnek.
Ez a józan fantasztikum elegáns és izgalmas játékot nyit meg, újragondoltatja
hétköznapjaink tereit. Ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának
magyar filmesei a szocialista nagyipar monumentális és lepusztult üzemcsarnokaiban,
erőművek betonhodályaiban találtak rá jelenkor-vízióik ideális terepére,
úgy az ezredvégi új hullám néhány alkotója (a 40 Labortól Csáki Lászlón
át Cs. Nagy Aranyvárosáig) a kelet-közép-európai régió tárgy- és szövegvilágát,
kultúráját fedezi fel (újra). Nincs ebben politikai gesztus, szó sincs
az előző rendszer ironikus leleplezéséről vagy pellengérre állításáról,
de nosztalgiáról vagy retro-kultuszról sem. Nem közel hozzák, hanem eltávolítják
az ismerős elemeket. Az orosz-román-szerb betétszövegek, a cirill betűk,
az elmúlt idő fogságába került tárgyak és helyszínek egzotikus és szokatlan
fényben tűnnek fel, miközben érzelmi kapcsolódási pontjaink megmaradnak.
Ugyanezt az ambivalenciát erősíti, hogy az Aranyváros ügyesen kitalált
és felépített figurái csodabogarak ugyan, ám mégsem rugaszkodnak el teljesen
a hétköznapoktól. Anna furcsa akcentusa izgalmas párhuzamban áll zaklatottságával
és skizofrénségével, András lehetne kemény pesti igazságosztó, aki rendőrnek
állva vezeti le az energiáit. Hol a határ normalitás és bekattantság között?
Ha valaki egész nap ki sem mozdul a panelből, és kizárólag klasszikusokat
hallgat, drabális fülhallgatóval rekesztve ki magából a külvilágot; ha
egy zsaru makacs dögként futja a köröket gyanúsítottai körül, és látszólag
a dohányzás az egyetlen heppje, annyira, hogy öngyújtóját szikszalaggal
rögzíti a mobilhoz (e két tárgy a kapcsolata a világgal és szenvedélyével);
ha egy garázsban magát otthont berendező motoros zsaru furcsa kis készüléket
eszkábál magának, és földönkívüli társaival próbál kommunikálni; ha a szuggesztív
tekintetű író, miközben naphosszat a külvilágot figyeli vagy épp regényét
írja, folyton Édenkert márkájú vad szeszeket nyakal... mindez lehetne különc
utcaszomszédaink katalógusa, késő esti magazinműsorok előzetese, extravagáns
kereskedelmi tévés szocioriportok gyúanyaga is – Cs. Nagy Sándor azonban
másfelé csavarja a képletet, eltéríti és kizökkenti a motívumokat.
Az Aranyváros első pillantásra kilóg az általában alanyi, generációs
élményre építő debütáns filmek sorából, de nem hiányzik mögüle a személyes,
sajátos világlátás. A képzelet rítusai (Caligula, Képzelt kínai) és a puritán
drámák (Lamm, “...Hintát kötök az életemből...”) már Cs. Nagy korábbi munkáiban
főszerepet játszottak, az Aranyvárosban is ezek a szálak kapcsolódnak össze.
Ha nem is zökkenőmentesek a (harmadik típusú) találkozások. Az Aranyváros
melankolikus-játékos víziót fogalmaz meg ezredvégi, hétköznapi tereinkről
és elvágyódó reflexeinkről, és mindezt látszólag a tudatfilm, illetve a
minimál sci-fi motívumaival keresztezi. Jóllehet markáns a hangulat és
finom a hálózat, ami felépül, a sztori nem bírja erővel, a cselekmény a
film végére kicsúszik a képek alól.
Hiába nem a történet a lényeg, az Aranyváros várakozást ébreszt és
gyanút kelt – a szálak kanyarognak, összefutnak és szétágaznak, nincs azonban
bődületes titok, misztikus megfejtés, egyetlen logika, mely összerántaná
a motívumokat. Tetszetős és szimpatikus persze az állítás rend nélküli,
kizökkent világunkról, a műfaji logika mégis szigorúbb motívumépítkezést
kíván meg. E nélkül az Édenkerttel és a Tejúttal való játék kedves geg
marad. Az allúziókat keltő, utalásokkal teli, finom és laza történetszövés
eleganciája akkor veszít erejéből, amikor kezdjük kiismerni hőseinket,
és megsejtjük, hogy nem egy bombasztikus csattanó felé haladó, hanem kisebb,
emberibb téteket mozgató történetet követünk. Innentől kezdve ugyanis nincs
új, mindent átrendező csavar, nem a sztori köt le, hanem a hangulat, a
képek és a zene belső utazása – ám lesznek, akiknek ez kevés fogódzó, és
éppen ezért nem mernek, nem tudnak kilépni az ezredvégi, kelet-európai
meditatív depresszió köreiből. Igaz, így aztán saját példával bizonyítják
a film jelmondatát: nehéz átjutni Aranyvárosba…
Aranyváros – magyar, 2001. Rendezte és írta: Cs. Nagy Sándor. Kép:
Marosi Gábor. Zene: Yonderboi, Membrán. Vágó: Czakó Judit. Díszlet: Szabolcs
János. Jelmez: Salamon Eszter. Hang: ifj. Pergel István. Producer: Durst
György. Szereplők: Magusin Anna (Anna-Ágnes), Kovács Lajos (Nyomozó), Bertók
Lajos (Álrendőr), Rajhona Ádám (Apa), Kovácsy Tibor (Író). Gyártó és forgalmazó:
Kép-Árnyék. Támogató: ORTT, MMK, Kodak, Gerilla Film, Duna Műhely, Duna
TV, White Balance Bt. 80 perc.
|