Titanic Fesztivál
Az űr hajósai
Vágvölgyi B. András
A tizedik Titanicnak a kontinentális Európát
jelentőségben évek óta felülmúló angolszászok és távol-keletiek adtak formát.
|
A három klasszikus japán színházi műfaj – noh, kabuki, bunraku – közül
az utóbbi: bábjáték. Közel életnagyságú figurák a színpadon fekete ruhában,
csuklyában (szinte nindzsának maszkírozott) bábosok, döntően szerelmi történetek
jellemzik ezt az osakai illetőségű műfajt. A szerelem, mármint az igazi
szerelem legadekvátabb kifejezése Japánban mindenképpen a kettős öngyilkosság.
Egy szelíd yakuza
Kitano Takeshi giga-médiasztár hazájában, s velencei Arany Oroszlánig
terjedően elismert független filmes külföldön. Kitanónak két stílusa van:
különösen kegyetlen, explicit jelenetekkel bőven gazdálkodó, ugyanakkor
minimalista az egyik; érzelgős, a szentimentalizmusig melankolikus, s ugyancsak
minimalista a másik. Kitano Takeshi ekként hazája esztétikai tradíciójának
mesteri ötvözete és összegzése. Mostani filmje az utóbbi vonalba tartozik.
(Az előző film, a Magyarországon sajnos eddig semmilyen formában sem látható
Battle Royale a vad szériába.)
A Bábok a szerelem lehetetlenségéről szól.
Sawako és Matsumoto egymásnak termettek. Matsumotóban felébred a karriervágy,
nagyvállalata elnökének lányára vet szemet, esküvőjük zajlik épp, mikor
hír jő Sawakóról: öngyilkosságot kísérelt meg. A fiú elrohan, kihozza az
emlékezetét vesztett lányt a kórházból; a menyasszony az elmaradt esküvőn
sír. Matsumoto kötelet köt Sawako derekára, ilyeténképp összekapcsolva
kezdenek hosszú vándorlásba. Cseresznyevirágzástól (április eleje) míg
a momiji (japán juhar) tűzvörös nem lesz (november); és tovább, a hómezőkig.
Egy másik szálon egy yakuza oyabunt (keresztapát) ismerünk meg, aki
olyan nagymenő, hogy még egy fogyatékosnak is rendszeresen adakozik. Valamikor
volt egy szerelme, épp szombat volt, legalább három évtizede, egy parkban
ültek a padon, a szerelme ebédjét fogyasztották bentóból (táplálkozási
célokat szolgáló lakkdoboz), mikor Miro, mert így hívják, közölte: a nő
kötöttség. A csaj kiborul, de közli: visszavárja – minden szombaton itt
lesz, ezen a padon, hozza az ebédet. A flashbecktől a jelenig, a nő ott
van, minden áldott szombaton.
Van a tokiói Shibuya vasútállomás előtt egy kutya bronzba álmodva:
Hachikónak hívják, azzal szolgált rá a szoboralakzatos megörökítésre, hogy
a gazdi halála után mindennap kiment arra az útra várni, ahol utoljára
látta. Mivel a nőnek nincs neve a filmben, Hachikónak neveztem el magamban;
úgyis női név.
A yakuza egyszer visszatér, a nő nem ismeri föl, de megkínálja az ebéddel,
elfalatoznak. Miro úgy dönt, újra megtalálta, ami hiányzott eddigi dolgos
életéből. Megállapodnak, jövő héten is jön. Már szállna be tipikus yakuza-Cadillacjébe,
mikor az ellenbanda kivégzőembere mögéje kerül.
Haruno – a harmadik szálon – az agylágyulásig bugyuta japán popiparban
playback-királynő, idoru, számítógépen tervezett idol, a hetvenes évekbeli
helyi nyálzene nagyasszonyai, a Pink Lady duójának méltó reinkarnációja.
Nukui forgalomelterelésen dolgozó világító-terelőember – az ilyenek simán
beférnének bármilyen low budget sci-fibe a világ más részein –, Haruno
rajongója. Harunót autóbaleset éri, menedzsere (aki a való világban Kitano
állanó producere: Mori Masayuki) jelenti be: a sztár még a rajongókkal
sem akar találkozni, nem akarja, hogy lássák. Nukui megvakítja magát, hogy
a közelébe kerülhessen, kerül is, összeölelkeznek a szerencsétlenségben,
aztán Nukui meghal egy balesetben.
A film végén Sawako és Matsumoto egy hómezőről szakadékba zuhannak
szétnyílt kimonóban egy sziklafalból kinőtt fán lógnak, holtan, mint két
bunraku-báb.
A szerelem, legalábbis a szerelem beteljesülése, lehetetlen, Kitano
három cáfolhatatlan példával igazolja ezt!
Az idő hálójában
Ralph Fiennes-ről tudtuk, hogy lejátssza a csillagot az égről – ha
kell. Most kellett, David Cronenberg, a renitens kanadai rendező Pók című
filmje megkívánta ezt. Ralph Fiennes minimalista színészi eszközökkel teszi,
amit tenni kell, nem is játék, jelenlét, amit produkál. Ő a Pók. A pók
dolga – mint ezt az egyik legjelentékenyebb magyar regényből, Krasznahorkai
László Sátántangójából jól tudjuk –, hogy körbeszője a hálót. A Pók körbeszövi.
Elmegyógyból jön, ifjúsága helyszínére, harmincas-ötvenes évekbeli brit
lepattantságba – E. P. Thompson nyilván ezeket a környékeket járta, mikor
alapművét, a The Origins of the English Working Classt írta –; időutas.
Bill Creg (Gabriel Byrne), az apa, kurvás-piás fószer, olcsó gintől bűzlik
permanensen, és Yvonne-ra, egy East End-i szinten is lezúzott prostira
hajt. Pók anyja egy éjszaka elmegy a férje után, a kocsmában nincs, kinéz
a „hobbytelekre”, tíz négyzetláb veteményes valamelyik nagyforgalmú vasútvonal
árnyékában, kicsiny fészerrel. Hallgatózik, benyit, Bill Creg épp Yvonne-ban,
Bill észreveszi, felpattan és egy kertiszerszámmal (ásólapát) belecsap
az asszonyba, mint a ménkű. A feleség szörnyethal.
A történet innen olyan, mint egy pszichodrámába oltott kompjuterjáték,
úgy krosszolunk az idősíkok között, mintha állandóan kéznél lett volna
a forgatáson egy fekete lyuk. A gyerek gyilkosnak nevezi az apját, a kurváját,
maga készül csavarhúzót suszterkalapáccsal a nő halántékába ütni. És csak
szövi, szövi, spárgából, zsinegből, mert tudja mi a Pók dolga.
Körbeszövi: a történet enfarkába harap.
*
Michael Figgis A szálló című dolgozata Velencében a Hungarian Palace
nevű hotelben játszódik, ami találó elnevezés a Rémségek Nagy Közértjére,
mely filmjének témája, úgymond. Az angol szerző low budget DV-vibrációja
a jeles Erzsébet-kori drámaköltő, John Webster (1575–1624) Amalfi hercegnőjéhez
nyúl vissza, mely Szerb Antal szerint a korszak „legerősebb rémdrámája”.
A mi korszakunkat a palotánál jobban jellemzi a luxushotel, Figgis filmjének
szállodája nem a Keleti pu., hanem a Lídón áll, mindazonáltal nem kevésbé
brutális. „...a hercegnőt fivérei őrületbe akarják kergetni, ezért egy
halott kezét hagyják a kezében, őrülteket bocsátanak palotájába és egy
viaszbábun bemutatják férje halálát” – írja Szerb Antal a darabról. A film
ennél kicsit komplikáltabb. John Malkovich ember-prosciuttót fogyaszt egy
bacchanálián, igaz ketrecbe zárva, ám saját kérésére. Salma Hayek fergeteges
hüjepicsát hoz, Lucy Liuval megtépik egymást, Chiara Mastroianni egy kómába
esett rendező hímtagját gyömöszöli magába a boncasztalon, „Bossola [pedig]
olyan, mintha egy alakba gyúrták volna össze Hamletet és Shakespeare valamelyik
I. gyilkosát” (Sz. A.). A Figgistől megszokott osztott képmező, elkent
digitális fények, velencei barokk terek játszanak még, a film persze divatosan
önreflektív: saját forgatásán játszódik, nem rossz, nem rossz:
közepes.
*
Mamoru Oshii képességes szerző, Patlabor című sorozata a japán felnőttrajzfilm
jobb terméséhez tartozik. Egy furcsa ötlettől felkavarva úgy érezte, kompjuter
game-alapú nagyjátékfilmet kell forgatnia, szempont lehetett az olcsóság,
ezért semmi esetre sem hazájára gondolt, mikor a megvalósítást fontolgatta.
Lengyelország jutott eszébe moziját megvalósítandó. Az egyik helyszínelés
során a produkciós asszisztens régi fényképet mutatott neki 1912-ből: nagymamája
és egy gárdatiszt szépen felöltöztek, s előadás előtt fényképészhez mentek
a Varsói Cári Opera premierje előtt. Mamoru Oshii-t megérintette a fotó,
a kép elbarnultsága, nosztalgikus aurája: nosza, legyen a film is ilyen
bebarna ff, ká-európai history (science) fiction: az Avalon.
Malgorzata (Ash), a mangalány, kis szobájában él egy bassett hounddal;
mindene a játék. Minden szintet ismer, mindenkit legyőz, múltjának súlyos
terhe a team felbomlása, de akar újat, és megy is tovább, egészen a kilences
szint felé, amelyik már maga a valóság – ilyenformán értelemszerűen a legbrutálisabb.
A kép kivirul, a varsói főpályaudvar környékét látjuk, valamint J. V. Sztálinnak
a lengyel néphez írott ódáját, a legszebb varsói épületet (Palac Kultury
i Nauk), és persze Malgorzata kalandjait az élettel.
Kultúránk globális kultúra, mindazonáltal ami érdekes benne, azok „az
apró különbségek”. A Marszalkowska–Jerozolimskie sarokról nehezen asszociálok
a Shinjuku Station Chuo-koen felőli kijáratára, háttérben felhőkarcolókkal,
motoros bandákkal, otakuval, és ujjaik közt pillangókést pörgető yakuzákkal.
De jó: globalitás van, minden átfolyik mindenen, kompjuter-játék a világ,
bonusért megy a score, de azért az utcai harcos jelenetnél tényleg arra
vártam, hogy előbukkan Krystyna Janda és Jerzy Radziwillowicz és eléneklik
a Janek Wisniewski elesik-refrénű duettet A vasember című filmből, gitárkísérettel;
és leverik a Mechagodzillát.
A japán nyelv közismerten nem bírja a mássalhangzó-torlódást, míg a
lengyel – ugyebár – éppen ellenkezőleg. Kíváncsi vagyok, vajon Mamoru Oshii
tanulgatott-e egy kicsit. A film alatt elképzeltem, ahogy mondja: „Ja osobiscie
japonski rezyser filmowy animacija, pornowy, brutalny, niewyplacalnosc,
wstrzymanie zaplaty, ja nakrecac film w Polsce.” („Én lenni japán filmrendező,
anime, pornó, erőszakos, nincs pénz, letiltani, Lengyelországban dolgozni.”)
Ebben a filmben utóbbi képzelgés volt a legszórakoztatóbb.
Pubertás-horror
A japán középiskolás lét nem leányálom, különösen egy fiúiskolában.
Toyoda Toshiaki filmje, a Kék tavasz egy különösen vad mangából íródott,
Matsumoto Taiyo kilencvenes évek eleji sorozatából. Tokióban vagyunk, egy
iskolában, nem valami előkelő, úrias negyedben, mint Minami-Aoyama vagy
Nishi-Azabu például, hanem a shitamachiban („nyócker”), mostanában, de
mindez lényegtelen. Ami lényeges: tavasz van, a sakura-mi ideje, de nem
bámulja senki sem a cseresznyevirágot, annak majd csak a végén lesz jelentősége.
A fiúk kemények. „Hányat-tudunk-tapsolni-a-tetőkorlát-elengedése-és-újra-megfogása-között-anélkül-hogy-lezuhannánk”
bajnokság van. A bajnokságot mindig Kuju nyeri. Így ő a főnök. Filmtörténeti
relevanciájú, hogy Kujut ugyanaz a Matsuda Ryuhei játssza, aki az utolsó
Oshima-filmben, a Tabuban a fiatal szamurájt, aki minden idősebb csapattársában
felébresztette a homoerotikus érdeklődést, s ő élt is vele. Itt orrot csavar,
hogy törik, egyik csávónak üdítős dobozra kell harapnia a földön, úgy rúgják
tarkón: hat foga bánja. Gyakrabban használják a baseball-ütőt nem-rendeltetésszerűen,
mint a logarlécet rendeltetésszerűen. A tanárok puhakezű hülyék, a fegyelem
nulla, tanulmányi eredmények tartanak a zérushoz. Lúzergyár. Aoki alvezér
megorrol Kujura, több szinten kihívást intéz hozzá, a „hányat-tudunk-tapsolni-a-tetőkorlát-elengedése-és-újra-megfogása-között-anélkül-hogy-lezuhannánk”
verseny azonban nem az ő műfaja. Tudja ezt, feketére festi magát, rituális
graffitit varázsol a banda törzshelyére, az iskola lapostetejére: virraszt
egy éjszakát. Reggel, mikor a többiek szállingózni kezdenek, nekilát a
mutatványnak. Kuju rohan – mégiscsak volt barátjáról van szó –, már föntről
látja Aokit lezuhanni. A szélgép cseresznyevirág szirmokat fúj a lapostetőre.
„Toyoda minden látványos öncélúsága ellenére pontosan tudja, hogyan
kell őszintén megszólítania a közönséget. Bárcsak valamivel kevesebbet
idézne Tarantinót és a mangákat, és egy kicsit mélyebbre ásna magában,
hogy rátaláljon a lelkében élő Jean Cocteau-ra.” Kedves ismerősöm, Mark
Schilling, a The Encyclopedia of Japanese Pop Culture szerzőjétől idézik
mindezt a Titanic programfüzetében. Helytelenül mondja. A cseresznyevirág
szirom a bizonyíték!
Lehetne itt hosszan elemezni az elpudvásodó fiúbarátságot, a kegyetlenséghez
fűződő különleges japán viszonyt, a mangák témaválasztásait, de a lényeg
az esztétikai kódban rejlik. Az „elmúlás esztétikája”, nevezzük most így
a mono-no-awarét, a talán legfontosabb japán széptani kategóriát, mely
a szépséghez időtényezőt is rendel: ami szép, az rövid ideig szép. A húszévesen
öngyilkos kamikaze-pilóta nem hősies, nem a hazáért vállalt önfeláldozás
lovasszobra (szándékos képzavar), hanem SZÉP. Szép, mint az egy hétig nyíló,
egy hétig élvezhető cseresznyevirág. Aoki és Kuju is ilyenek. Szépek.
Bár Kuju nem hal meg.
*
Larry Clark meghosszabította a posztpubertást: ötven fölött is tinifilmeket
rendez – nem is akármilyeneket. A Kölykök a reveláció erejével hatott pár
év előtt: most a Genya arat. Bobby és Marty haverok, de nem egyenlők. Bobby
faterja tehetős, Marty még a középiskolát sem fejezte be. Afféle szuburbánus
tinédzserként lógással, fűvel, keféléssel múlatják a csermelyléptű időt,
Bobby olykor lányokkal erőszakoskodik, az élvkeresés nála nem szalmaláng,
és szeret homoerotikus home pornóval szórakoztatni másokat. Beszól, ha
kell, ha nem, egy köcsög, elővárosi azeszpónem; igazi genya.
Marty és rajongói köre úgy dönt: Bobby miatt rossz mindenkinek. Végezzék
ki! Komplikált módszert választanak – Danny nője, akit egyszer már megerőszakolt,
egy blowjob ígéretével elhívja az alligátoroktól hemzsegő floridai csatornapartra,
ahol aztán Danny nyakon szúrja, Marty szíven, a tetkós feketeatlétás „bérgyilkos”
pedig leüti a fejét baseball ütővel. A csajok, srácok 40 éveket, meg életfogytot
kapnak. Martyt villamosszékre ítélik.
Floridában az elnök öccse, Jeb Bush a kormányzó – tehát az ilyesmit
végre is hajtják, de ezt már csak én teszem hozzá képen kívül. („A természet
szopik!” – ezt a baseballütős mondja, mikor visszamennek megnézni a hullát:
tarisznyarákok lakmározzák ezerrel.)
Képi világ, szerkesztés, színészi jelenlét: nothing shocking – Larry
Clark filmje jól megcsinált középcucc.
*
Alex Proyas Garázs-rockjából már láttam fél órát, mikor elbizonytalanodtam:
most akkor egy mára méltatlanul elfeledett nyolcvanas évek közepi hallucinogén-film
(Slava Tsukerman Liquid Sky című dolgozatára gondolok) remake-jét látom,
vagy az ausztrál Kalózokat. Adott egy zenekar, vesztesek gyülekezete –
elbéndzsázott keresztbedugásokkal, permanens sikertelenséggel. Adott egy
sztármenedzser, akivel a véletlen összehozza őket. Adott egy pasi, aki
annyira vágyik gyerekre, hogy egy bébinek maszkírozott sárgadinnyét hord
magán kenguruban, pisilteti, gügyög hozzá. A csaja közben terhes, de ő
egy fiók-Báthory Erzsébetként vérben fürdőző, dugás céljára a temetőkertet
preferáló vampirellával kavar. A terhes csajra a zenekarvezető gyúr, a
dobos első blikkre aktív buta és homoszexuális, de nagyot zúznak a basszerlánnyal.
Akinek a szülei viszont beájulnak, mint Salinger Richárd apja, mikor együtt
vacsoráznak a csapattal, mert azok frankón betrippeztek megelőzőleg.
Jól látható: vígjátéki helyzetekben gazdag vígjátékkal állunk szemben.
A film zeneileg ergya – mégiscsak Nick Cave, Pat Garrett és az INXS hazájából
jött zenemozival szembesülünk, az ember többre vágyna –, viszont van egy
funny jelenet, mikor a főember egy ACvillámDC-klón zenekarban a sapkás-rövidnadrágos
guitarmannek van öltözve. Nem szoktam szeretni, mikor a kábítószerek hatásmechanizmusát
újabb és újabb digitális technikákkal próbálják érzékeltetni – szegény
Terry Gilliamnek is mennyire nem jött be a Félelem és reszketés Las Vegasban
filmváltozatában –, de itt a Fun with Drug Part 1., és Part 2. kimondottan
élvezetes, úgyhogy feltehetően ezért ötlött fel a Liquid Sky – persze a
déli félteke fényeivel.
Mert, amúgy meg, ausztrál Kalózok.
Érdes Európa
Lone Scherfig filmje, az Olasz nyelv kezdőknek Dogma-film, de nem az
Idióták vagy a Születésnap fajtájából – ha már egyáltalán hasonlítgatni
kell, akkor még leginkább a Mifune áll közel hozzá. Scherfig betartja a
szabályokat: nincs zene, díszlet, világítás, de kevesebbet rángatja a kamerát,
nem megy bele blikkzűrökbe, és legfőképpen nem sötét, amiről beszél.
Holott azért van neki rezignált víziója a létről!
Adott egy dán kisváros, egy odahelyezett és a helyi szállodában lakó
segédlelkész. A szálloda egyik beosztott menedzsere Jörgen Mortensen, négy
éve nem volt nővel, atlétikai balesetéből eredő impotenciája folytán. Halvfin
kocsmáros és drukker. Giulia egy olasz lány ugyanabból a kocsmából. Van
két korosodó félnővér, az egyik fodrász, a másik cukrász. Ezek az emberek
– Giulia kivételével – olaszórákra járnak az önkormányzat által finanszírozott
haszontalanságra, olasz nyelvtanfolyamra, hogy a lélek északi sámánnyelvét
időlegesen felcserélhessék a formák déli belcantójára. Vonzások és választások.
Észak-déli diván. A koros Werther szenvelgései. Jörgen Mortensen tanuló-
és vándorévei. Páran meghalnak, de ez vicces. Elmennek Olaszba (Velence;
hova máshova!), csaj pasira, pasi csajra akad.
Tulajdonképpen vígjáték – bár realista –, és happy endinggel. Szinte
hiányzik Lars von Trier világa, a rongyábaszott Emily Watson vagy a kivégzésére
váró Björk, a gruppenszexben butázó anarcho-idióták. Dogma-vígjáték „boys-meet-girls”
sztori sámánnyelven előadva, mely ez esetben dán-olasz. 2-2, x.
*
Shane Meadows filmjét, néhány év előtti Titanicos retrója után, sokan
várták. Jimmy (Robert Carlyle) egy szarzsák, a komálósokkal újabb buliba
vágnak: kirabolják a bohócokat. A bohócok harcolnak, nem olyan könnyű az
eset, megjön a yard, Jimmy elmar egy táskát, menekül. Zsé van a motyóban,
persze nem amerikai szinten, ne Christian Slaterre gondoljunk most a True
Romance-ból, ahogy a bőröndnyi kokópénzzel új életet kezd a mexikói plázson!
Eurogengszter-zsákmány, gyűrt öt-, tíz-, húszfontosokból mintegy másfél
kiló. Stoppal elindul délnek. A Dél szó itt ne tévesszen meg bennünket:
a közép-angliai Midlands az úticélja. Tudják, az a környék, mely meglátogatásának
hatása alatt, olyan százötven évvel ezelőtt, Marx Károly nekiveselkedett,
hogy megírja a Tőkét! Shirley ott él kistini lányával és Dekkel, az új
pasival. (Jimmy három év előtt börtönbe vonult, azóta nem látták.) Dek,
Shirley és a kiscsaj: család. Jimmy ebbe rondít bele.
Közben mindenféle figurák, karakterek, bingóklub, autószerelőműhely:
az angol proletariátus életének szokásos helyszínei. Az egyetlen, ami hiányzott,
hogy nem olvasták fel egymásnak a The Sun cikkét Lady Di életéről a halál
után. No mindegy, jellem- társadalom- és korrajz, némi Sergio Leone-parafrázis,
de az elég vékonyka. Happy endingbe torkollunk, a jó nem nyeri el méltó
büntetését, a rossz viszont meglakol.
A botrányhősnek mondott Shane Meadows középfilmet csinált.
*
Lynne Ramsey első filmje, a Patkányfogó két éve ment a Titanicon, megmondom
őszintén, a történetre alig emlékszem már. Annál inkább a hangulatra, skót
vagy észak-angol környezetben a kegyetlen gyermeki világra. Képekre, hideg,
kietlen grundokra, vöröstéglás utcákon lófráló szeplős, ellilult kölykökre,
akik, mint egy felkiáltójel, azt hirdették, hogy vesztesnek születtek.
Lynne Ramsey új filmje a Morvern Callar idén készült el. A Titanic katalógusa
azt írja róla: „Filmje a rave-generáció gyászdala, hallucinatív képei visszhangra
találnak zenéjének (Aphex Twin, Can, Lee Hazelwood, Broadcast) trippes
szövegeiben és elbeszélésének szabálytalan sodrában.” Hát. Én nem gondolok
ennyi pátoszt a filmbe, mindenesetre menet közben azon tűnődtem, tudok-e
majd olyan képre, KÉP-re, gondolni, ami majd évekkel később is rögtön beúszik,
ha kimondják a film címét. Mert a rave-es részektől nem hidaltam le, annyi
jobb képsort látni ilyenben, és nemcsak videóklipen. A spanyolországi részben
megy a főhősnő, Morvern Callar, helyi illetőségű taxiban, spanyol roma
a taxis, az autórádión a Taraf de Haddouks szól, azaz fogatlan, öreg, román
cigányok üvöltenek a személyszállító kisiparos robbanómotoros gépjárművében,
mint a fába szorult féreg.
Nem. Ha a Morvern Callar tipikus képét keresem, akkor az nyilván a
címadó hölgy arca, válla, karja, narancssárgás árnyalatú bőrén villogó
neon, s körötte minden kék, hideg, fémes kék; mellette a barátja, James
Gillespie hullája, öngyilkos lett, de búcsúzóul hátrahagyott neki egy regényt,
amiért majd’ százezer fontot kínál a londoni kiadó, aki külön emiatt lemegy
hozzá a spanyol tengerpartra, ahol ő a barátnőjével nyaral, néz ki a fejéből,
és kívül-belül nincsen más, csak az üresség, az üresség, az üresség.
|