Ámen
Keresztény szomorújáték
Takács Ferenc
Costa-Gavras és Rolf Hochhuth politikai moralitásdrámája
Holocaustról és keresztény felelősségről.
|
Időutazásra visz bennünket az Ámen, múltidézésre és emlékezésre késztet.
Egyrészt a rendező klasszikus korszakának munkáihoz terel vissza, a Z (1968),
A vallomás (1970), az Ostromállapot (1972) idejébe. Ahhoz az agitatív célú
és elkötelezett filmcsináláshoz, történelmi atrocitások és politikai botrányok
publicisztikai hevületű játékfilmes megformálásához, amely oly természetesen
csengett egybe a reménység korának, a hatvanas évek második felének és
a hetvenes évek elejének uralkodó tónusával. Párizs és Prága, Cohn-Bendit
és Allende, Living Theatre és Herbert Marcuse: akkoriban senki sem furcsálkodott
Costa-Gavras filmjein. Éppen ellenkezőleg, ezeket a közéletbe markánsan
baloldalról „beavatkozó” agitatív filmes vitairatokat még azok a nézők
is jól fogadták, akik politikai célzatuk iránt közömbösek, sőt fanyalgóan
ellenségesek voltak. Népszerűségük, sőt tömegsikerük magyarázata Costa-Gavras
előadásmódjában rejlett: a rendező igen tudatosan, egyben fölényes technikai
érzékkel alkalmazta a drámai hatás, izgalom és feszültség populáris eszközkészletét,
a tömegfilm, főként a krimi és a thriller bevált effektjeit. (Első önálló
munkája, az 1966-os Tökéletes bűntény, „szabvány” bűnügyi film volt, semmi
politikai célzat nincs benne, viszont a krimi-műfaj remekműve.)
Időutazás a film egy másik értelemben is. Az Ámen adaptáció: Rolf Hochhuth
A helytartó című drámájából készült. A darab 1963-ban, azaz közel negyven
évvel ezelőtt jelent meg, s vihart vagy legalábbis vitát kavart Európa-szerte,
így nálunk is az 1966-os magyar fordítás nyomán. Német-svájci szerzője
„keresztény szomorújátéknak” nevezte alcímében A helytartót, melyben a
katolikus egyházat, közelebbről XII. Pius pápát a náci népirtással való
hallgatólagos cinkossággal vádolta: a pápa ugyanis – bár tudott a szörnyűségekről
– mindvégig nem volt hajlandó felmondani a náci Németországgal kötött konkordátumot,
és Krisztus földi helytartójaként felemelni szavát a zsidók legyilkolása
ellen. Hochhuth színműve – mint ahogy Peter Weiss Auschwitz-drámája, az
eredetileg 1965-ben, nálunk 1966-ban megjelent A vizsgálat is – része volt
annak a számos más ügyet is érintő egyéni és kollektív lelkiismeret-vizsgálatnak,
amely a hatvanas évek szabadabb vagy legalábbis őszintébb légkörében elindulhatott,
hogy azután az évtized múltával el is akadjon.
Az időutazás végén egy klasszikus Costa-Gavras film vár bennünket:
olyan munka, amely akár a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is születhetett
volna, s akkor is nagyjából ugyanígy készült volna el. A rendező ismert
stiláris és technikai erényei a régi fénnyel csillognak a nagytörténeti
szélesvásznon, ahol a háborús Európa távoli helyszíneit, Berlint, Rómát
és a „keleti térség” megsemmisítő táborait fűzi össze a cselekmény. A filmnek
– szemben Costa-Gavras újabb keletű, technikailag fáradtabb munkáival,
például az 1989-es Zenélődobozzal – lázas sodrása van, vizuális motívumainak
ritmikus ismétlődése erőteljes drámai hatást kelt, s a közlendő publicisztikus
sematizmusát is sikeresen emeli a moralitásjáték magasába a film érdekesen
barokkos theatrum mundi-jellege: a jó megkísértésének és a jó elszalasztásának
tragikus világszínházát nézzük.
Feszengve nézzük, s közben keserű íz gyűlik a szánkban. Ez a film jó
harminc-harmincöt évet késett, azaz nagyon sokat, nem kellene törődni vele.
Viszont így, késve is, kínosan aktuális, sokfelé, nálunk pedig különösképp.
Azaz törődni kell vele.
Ámen (Amen) – francia, 2001. Rendezte: Costa Gavras. Írta: Rolf Hochhuth
műve nyomán Costa-Gavras és Jean Claude Grumberg. Kép: Patrick Blossier.
Zene: Armand Amar. Szereplők: Ulrich Tukur (Kurt Gerstein), Mathieu Kassovitz
(Ricardo), Ulrich Mühe (A doktor), Michel Duchaussoy (A kardinális). Gyártó:
Renn Productions. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 130 perc.
|