A középkori Európában elterjedt szokásnak számított a halálraítélt bűnöző bőséges utolsó lakomája, ahol elítélt és ítéletvégrehajtó egy asztalnál ettek-ittak, mielőtt megtették volna közös útjukat a kivégzőhelyig. Másnap a hóhért munkája elvégzése után bíróság elé állították, jelképesen halálra ítélték, majd megkegyelmeztek neki – a törvényes gyilkosság terhe azonban örök életére a végrehajtó lelkén száradt, mestersége ezért is öröklődött századokon át apáról-fiúra. Az USA déli államaiban nemcsak a halálbüntetés középkori hagyományát őrzik mai napig féltő gonddal, de egyes járulékos tradícióit is: bár a szörnyeteg lakomája szikár utolsó vacsorává szürkült, a hóhér mesterség például továbbra is családban marad. A svájci származású Marc Forster második nagyjátékfilmjének hőse egy ilyen déli família, három kivégző-nemzedék él egy fedél alatt, a feleségek sorra kidőltek mellőlük, csupán a napi rutin és a kölcsönös megvetés tartja össze őket. Aztán egy színesbőrű gyilkos rutinlikvidálása egy aprócska incidenssel végzetes láncreakciót indít el fiú, apa és nagyapa instabil kapcsolatában: előtörnek a lappangó indulatok, halmozódnak a halálesetek, míg végül a szomorú fekete özvegy egyikük számára elhozza a megváltás esélyét.
Okulva a legutóbbi hollywoodi film példáján, amely hóhér-főhőssel próbált helyes aranyszobrocskákat szerezni magának, a Szörnyek keringőjének rövid szüzséje sem ígér többet friss Oscar-drámánál, ezúttal Tom Hanks helyett redneck minimálverzójával, Billy Bob Thortonnal a popcorn mellé. Forster filmje azonban a várakozásokhoz képest kellemes meglepetés. Bár a rendező némiképp egészségtelenül vonzódik a tragikus gyermekhalálokhoz (miként ez előző filmjéből, az újszülött fiát elvesztő szerelmespárról szóló Everything Put Togetherből is kiderült) és az Addica–Rokos színészpáros forgatókönyvén is erősen érződik az O’Neill és Tennessee Williams-drámaiskola káros befolyása, a visszafogott kivitelezés végig megóvja a filmet a hatásvadászat halálos bűnétől. Forster szolid távolságtartással dokumentálja az egyre halmozódó katartikus fordulatokat, szereplői egy óvatlan gesztussal sem árulnak el többet a szükséges minimumnál – de talán épp ez a visszafogottság válik a film megrendítő csattanójára kissé mesterkélté. A film leszedált érzelemkitörései – legyen szó hirtelen kirobbanó szeretkezési jelenetről vagy revelatív erejű ráeszmélésről – kitűnő alkalmat adnak a tehetséges színészgárdának az önmérséklet és empátia megcsillantására, de eltávolítanak a kiszemelt karakterektől: attól a leamortizált vidéki rögvalóságtól, ahol ezek az emberek felnőnek és megdöglenek. Letisztult amerikai tragédia szemtanúja a néző egy olyan világban, amely még a svájci Alpokból nézve sem tűnhet túl hiteles színhelynek.

Az arany markában
Heist – amerikai, 2001. Írta és rendezte: David Mamet. Kép: Robert Elswit. Zene: Theodore Shapiro. Szereplők: Gene Hackman (Joe), Danny DeVito (Bergman), Sam Rockwell (Jimmy), Rebecca Pidgeon (Fran), Delroy Lindo (Bobby). Gyártó: Morgan Creek / Intelible Pictures / Franchise Pictures. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 107 perc.

Elmondhatatlan az öröm, amit Mamet rablóbandájának múlt századi módszerei láttán érez az ember. Sehol egy laptop, egy orrkarikás netkalóz, helyettük álruhák, stopperóra és összevillanó pillantások képezik az eszköztár gerincét. Mint a régi szép időkben.
Egy remekül vágott ékszerbolti akcióval indul a mozi. Melville filmekben látni ilyen pontosan időzített cselekvéssorokat: vadidegen szereplők teszik a dolgukat látszólag ügyet sem vetve egymásra, mígnem egy adott jelre felkerülnek a maszkok, összeáll a kép, kirajzolódik a szigorú koreográfia. A film a későbbiekben is ezt a mozaikos szerkesztésmódot követi, az elsőre homályos és összefüggéstelen történések a végső egészben kerülnek csak a helyükre.
A felállás a De Niro–Norton–Brando válogatott fémjelezte Szajréból ismerős. Itt kevésbé flancos a kiszerelés, viszont csavarosabb a sztori: az utolsó melóra készülő öregfiú, a forrófejű trónkövetelő és a nagyhatalmú megbízó amúgy sem felhőtlen kapcsolatát a fiatal csődör felé kacsintgató csinos feleség tovább bonyolítja. Az inkább drámáiról és forgatókönyveiről híres Mamet a karakterekre koncentrál. Csakhogy a túlírt párbeszédek megbénítják a színészeket. Hackman a Magánbeszélgetés titokzatos profiját most álmos egykedvűséggel hozza, DeVito fele olyan kemény, mint a szövege, a fapofa Pidgeonról pedig legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy civilben Mamet felesége. A szándékolt képi eszköztelenség így már zavaróan hat, a nehézkes szóvirágokkal terhelt minimál-realista megközelítés és a beígért fordulatok helyett a kiszámítható végkifejlet felé a legrövidebb úton haladó történet gondoskodik arról, hogy Az arany markában az évad meglepetésfilmje helyett végül ne legyen több, mint a Szajré – második szereposztással.
Mamet annak idején első rendezésében a szintén puzzle jellegű és még sokkal zombiszerűbb Játékos végzetben ügyesebben keverte a kártyáit, egy piti csalást véres drámaként tudott tálalni, most viszont hosszan előkészített reptéri aranyrablása annyira izgalmas csak, mint egy csokilopás a könyvtári büféből.

Nagy ember, kis szerelem
Büyük adam, kücük ask – török, 2000. Rendezte és írta: Handan Ipekçi. Kép: Erdal Kahraman. Zene: Serdar Yalcin, Mazlum Cimen. Szereplők: Sükran Güngör (Rifat Bey), Dilan Erçetin (Hejar). Gyártó: Yeni Yapim Film / Hyperion S. A. / Tivoli-Filmprodukció. Forgalmazó: Tivoli-Filmprodukció a Budapest Film közreműködésével. Szinkronizált. 120 perc.

Az elfojtott lelkiismeret, a polgárháborúval, terrorizmussal terhelt kurd–török viszony kezd felszínre törni a török filmekben. Nem is olyan rég Törökországban a kurd kérdés mint olyan hivatalosan nem létezett, ahogy maga a kurd népcsoport sem, a „hegyi törökökre” és „terroristákra” korlátozódó kommunikációhoz képest már mindenképpen üdítő előrelépésnek tűnt a török filmhéten bemutatott Üvegszív is, ahol a film abszurditásának és humorának fő eleme a tendenciózusan érthetetlennek, megbízhatatlannak, furának ábrázolt kurd mentalitás.
Handan Ipekça török–görög–magyar koprodukcióban készült alkotása egy öt év körüli árván maradt kurd kislány, Hejar, és az őt félig meddig kényszerből befogadó, nyugalmazott bíró, a kissé nacionalista Rifat Bey kapcsolatán keresztül próbálja újra felépíteni a régi filmes közhelyet, mi szerint bizonyos szituációk előítéletei felülvizsgálatára késztethetnek még egy amerikai neonáci suhancot is, nemhogy egy szívbeteg török öregembert.
Rifat Bey a közmegbecsülésnek örvendő nyugdíjasok mindennapjait éli, amit egy, a szomszéd lakásban zajló, orosz túszmentést is megszégyenítő rendőrségi akció forgat fel végérvényesen. A véres lövöldözést csodával határosan túlélő bogárszemű, copfos kislány – mint Sára baba az iráni ellen-Barbie – a Leon, a profi bakfisát idézően lép be az öregúr életébe. Az idős bíró és a kislány közeledése érthetően nehezen indul, ezt az előítéleteken és a dacon kívül kommunikációs problémák is akadályozzák – a kislány nem tud törökül, Rifat Bey nem tud kurdul –, de mint az öregúr meglepődésére kiderül, a régen ismert, szinte családtagnak számító bejárónő is kurd származású. Mindez a nyelvi nehézségeket is megoldja idővel, ami egyel több ok arra, hogy az öreg rádöbbenjen: a kurd is ember, s mindjárt másképp nézi a diyarbakiri „terroristák” likvidálásáról szóló televíziós híradásokat. A kiszámítható dramaturgiájú, néhol túlontúl érzelgős történet végén szinte nem is értjük a kislány – az ő szemével nézve racionálisnak tűnő – döntését: a felbukkanó nagybácsival halott édesanyját keresve visszatér a nyomorba az övéihez. 

Tanguy – Nyakunkon a kisfiúnk
Tanguy – francia, 2001. Rendezte: Étienne Chatiliez. Írta: Laurant Chouchant és Étienne Chatiliez. Kép: Philippe Welt. Zene: Pascal Andreacchio. Szereplők: Sabine Azéma (Edith), André Dussolier (Paul), Eric Berger (Tanguy), Hélene Duc (Odile). Gyártó: TF1 / TPS / Téléma. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 108 perc.

Tanguy 28 éves vékonydongájú felnőtt csemete, aki bennragadt a családi fészekben, halasztgatja a PhD-jét, és esze ágában sincs kiröpülni. A szerető párizsi polgárszülők aggódva figyelik, hogy japánul, kínaiul beszélő, művelt magzatuk mennyire nem áhítozik az önálló élet után. Mikor a fiú újabb másfél évvel tolná ki az elválasztás határidejét, a szülők megrettennek, hogy Tanguy a nagy szeretetben mellettük fog megőszülni, és úgy döntenek, akcióba lépnek. Ha azért nem megy el, mert túl jó neki otthon, majd kiszekálják, hátha így végre a saját pipaszár lábaira áll. Hiába azonban a ravasz trükkök és cselek, Tanguy-t nem olyan könnyű elvadítani otthonról.
Franciás könnyedség, polgári problémák (amit némi fanyar szarkazmussal nézhetünk innen, a 3-4 generációval megpakolt panel másfélszobákból), áttetsző humor – bevált francia recept: némi frivolság, elegáns társadalmi skicc, könnyed kacagás. Megy is minden szépen, olajozottan, gördül a vígjátéki rutin, de egy óra elteltével azon kapjuk a filmet, hogy kifogyott saját ötletéből, és mint a kilóra szüretelőknél, minden megy a présbe: ág, levél, pók, katica, tartalékos poénok, logikátlan stílusváltás, hogy kiteljen a mérték, jelen esetben a nagyjátékfilmnyi idő. Az alkotók aztán persze – némi franciákhoz nem illő izzadsággal – valahogy mégiscsak elharcolják magukat a happy endig, miközben kissé amerikásan a szánkba rágják: “Figyelem, ez mostan egy modern generációs jelenség!” (Pedig fenét, Kosztolányi gyilkos iróniájú Pacsirtája nem csupán arra példa, hogy a szülőkre száradt gyerek kortalan probléma, de arra is, hogy mennyivel többet találhat az, aki tényleg kíváncsi a témájára.) 
Minden felszínességével együtt a Tanguy, ha nem is remekmű, finom, visszafogott humorával üdítő színfolt a jelenleg uralkodó, gyalulatlan, jobbára primer testfunkciókra redukált vígjátékok mellett.

Szeretni bolondulásig
Á la folie… pas du tout – francia, 2002. Írta és rendezte: Laetitia Colombani. Kép: Pierre Aim. Zene: Jerome Coullet. Szereplők: Audrey Tautou (Angelique), Samuel Le Bihan (Loic), Isabelle Carré (Rachel), Clément Sibony (David). Gyártó: TPS / TF1 / Cofimage 12. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 91 perc.

A hölgy kissé bogaras – valami ilyesféle filmünk kezdő hangütése, amely a híres francia szabadalom, a vígjátékba oltott vitamininjekció ígéretét kelti. Audrey Tautou (Amélie csodálatos élete) egészestés bambi-szemei is ezt az irányt erősítik. A leányzó szíve darabokban, egyre csüggedtebben szemez a telefonnal, ami – s ez igencsak valósághű részlet – csak nem akar megcsörrenni. A gazember nem jelentkezik, de a kislány nem adja fel, fejjel megy a falnak, elhatározásában szerelmesének várandós felesége sem zavarja. Amikor a történetet az ostromlott fél szemszögéből kezdhetjük szemlélni, akkor kell leesni a tantusznak, hogy a viszonzatlan románcocskának van egy másik, valóságosabb és kellemetlenebb olvasata is. A bárányfelhős ábrándok vihart kavarnak: ami az egyik oldalról nézve bohókás közeledési kísérletnek tűnt, az a másikon egy ismeretlen egyre kellemetlenebbé váló zaklatását jelenti. A szerelmi megszállottságról szólna a film, amikor a magány szülte kétségbeesés átlépi a patológia határát. Érdekes, ha nem is a legeredetibb képlet, melynek filmes formába öntése sajnos hibádzik. Az ifjú Polanski vagy az éltesebb Chabrol nagyon értett hozzá, hogyan kell egy hétköznapinak induló kamaradrámából pontos lélektani thrillert csinálni, rendezőnknek azonban nem sikerült megtalálnia a megfelelő tónusokat az átmenet megteremtéséhez. Egy emberélet kis híján végzetesen megbicsaklik, de még mindig mintha azt a virágmintás vígjátékocskát látnánk, amit egy órával korábban ígértek nekünk. Apró bosszúság, ez minden, harcos jókedvünkön nem ront, világfájdalmunkon nem javít. Ennyi. 

Szexuális mélyfúrások
Investigating Sex – amerikai, 2001. Rendezte: Alan Rudolph. Írta: Jose Pierre könyvéből Alan Rudolph és Michael Henry Wilson. Kép: Florian Ballhaus. Zene: Ulf Skogsberg. Szereplők: Joseph May (Roger), Neve Campbell (Alice), Alan Cumming (Sevy), Robin Tunney (Zoe), Julie Delpy (Chloe), Nick Nolte (Faldo), Delmot Mulroney (Edgar). Gyártó: Apollo Media / Gemini / Janus Film. Forgalmazó: Mokép. Szinkronizált. 102 perc.

Én minden további nélkül elhiszem bárkinek – ha mondja –, hogy 1929-ben New Englandben nem történt semmi érdekes. Hogy valaki erről csinál egy egész filmet, az lehet, hogy vitatható elszánás, de tulajdonképpen reményekre jogosító, azt hihetnők: az alkotó valami mást akar, kort fösteni csak úgy, esetleg a hangulat kedvéért. Alan Rudolf a fentiekkel szemben azt állítja, hogy akkor és ott csuda érdekes dolgok estek: hanyatlott a gazdaság (na jó, nem pont éppen ott, de ott is érzékelhetően). Vizsgáljuk hát az érzékelés lehetőségeit. A nagy gazdasági válság akkor válik szemmel is tapinthatóvá, amikor az addig gazdagnak mondott Nick Nolte – igaz határozottan ittas állapotban – bemondja, hogy mostantól szegény. A szellem fölszárnyalását levenni onnan lehet, hogy néhány feltűnően öltöztetett maszturbáns a szexről osztja az észt, vagy egymásnak, vagy a nyilvánvalóan közönségnek szerződtetett gyorsíró kisasszonynak. Én minden további nélkül elhiszem, hogy a kor vehemens szürrealistáinak csupa érdektelen közhely jutott az eszébe a szexről, és az is biztosnak tűnik, hogy mindezt nagy kedvvel közölték is, de a semmiből ezúttal nem lesz semmi, ám ez nem téveszthet meg semmit. Egy menthetetlenül unalmas, másik bolygón játszódó film tanúságai akkor sem lesznek axiómákká, ha példaként nem feltétlenül egyedülállóak. Sőt, egy végeláthatatlan sorba simán beilleszthetők. Azt hallottam, hogy New Englandben 1930-ban sem történt semmi, de biztos vagyok benne, hogy most egy darabig senki nem hozza szóba ezt moziban. Pedig mit lehessen tudni.

A királynő nyakéke
The Affair of the Necklace – amerikai, 2002. Rendezte: Charles Shyer. Írta: John Sweet. Kép: Ashley Rowe. Zene: David Newman. Szereplők: Hilary Swank (Jeanne), Jonathan Pryce (Rohan bíboros), Simon Baker (Retoux), Joely Richardson (Marie-Antoinette). Gyártó: Alcon Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 117 perc.

Amelynek a látszat ellenére semmi köze A három testőrhöz. Sajnos sok minden máshoz sincs, amihez – a filmen átsejlő szándékok szerint – a rendező szeretné, ha lenne. Közvetlenül a francia forradalmat megelőző időben, jórészt Versailles nagyszabású díszletében zajlanak az igaz történeten alapuló, kalandosnak, történelminek, festőinek szánt események. A középpontban a nagy konspiráció áll, amelyet a – rendezői elképzelés szerint – ártatlan, ugyanakkor bravúros főhősnőnk, Jeanne mozgat egy bíboros, egy szépfiú, egy csalfa férj és egy vagyonokat érő nyakék bevonásával annak érdekében, hogy visszaszerezze családja csúful elorzott nevét, becsületét és birtokát, továbbá bosszút álljon a kényeskedő Marie Antoinette-en, amiért nem volt hajlandó őt kérésével együtt azon nyomban barátnői kebelére ölelni. A Nagy Konspiráció azonban összekuszálódik, a motiváció ide-oda tévelyeg, és hogy végül is mi volna a film tényleges bonyodalma vagy bonyodalmas lényege, lassanként ködbe vész, legalábbis azon nézők szemében, akik még bírták szuflával és kivárták, míg ez a kétely felmerül. A cselszövés unalmas, a zaftos anekdota történelmi fontossága érzékelhetetlen, a nagy érzelmi jelenetek hidegen hagynak, az elbűvölő és ármányos főhősnő végül is nem bűvöl el, inkább hülyeségeket csinál. A kidolgozatlan és súlyozatlan forgatókönyvet csak súlyosbítja, hogy a főszereplő – a nemrégiben Oscar-díjat nyert Hilary Swank – nem kevésbé tévedés, mint megírt szerepe: sem szépsége nem viszi el a vállán a filmet, sem játéka nem emeli a nálánál jobb epizódszereplők elé. Mindezek után A királynő nyakékét csakis azoknak merném jó szívvel ajánlani, akikben olyan stílustörténeti rajongás munkál, hogy a 18. századi bútorokban, ruhákban és frizurákban való gyönyörködésért cserébe 117 percnyi dögunalmat is bátran vállalnak. 

Atomcsapda
K-19: The Widowmaker – amerikai, 2002. Rendezte: Katherine Bigelow. Írta: Louise Nowra, Christopher Kyle. Kép: Jeff Cronenweth. Zene: Klaus Badelt. Szereplők: Harrison Ford (Vosztrikov kapitány), Sam Spruell (Nyevszkij), Liam Neeson (Polenyin), Peter Strebbings (Kursev). Gyártó: First Line Production / Intermedia / IMF. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 138 perc.

A tengeralattjárón játszódó háborús filmek sorát Wolfgang Petersen híres munkája, A tengeralattjáró nyitotta, amely megteremtette a műfaj dramaturgiai és vizuális alapjait. A K-19 nemcsak ezzel a filmmel mutat rokonságot, hanem a Vadászat a Vörös Októberre című „történelmi” akciófilmmel is. 
A K-19-es számú tengeralattjáró a Szovjetunió első nukleáris fegyvert szállító lélekvesztője; 1961-ben azért bocsátják vízre, hogy katonai választ adjanak az USA-nak. A hidegháború eszement fegyverkezési versenye kényszeríti a felkészületlen legénységet egy fedélzetre az atombombával. Polenyin (Liam Neeson) kapitány dolgát csak nehezíti, hogy Moszkvából új felettest rendelnek a hajóra Vosztrikov (Harrison Ford) kapitány személyében. Polenyin embereivel együtt kénytelen engedelmeskedni a magas politikai körökben forgó, kegyetlen katonatiszt parancsainak, aki azonnal próbára teszi a legénység és a hajó teherbírását. A hatvanas évek mára már kiábrándítóan elégtelen berendezései sorra mondják fel a szolgálatot: jégtáblák között landolva elveszítik a kapcsolatot a központtal, megsérül a tengeralattjáró páncélzata. A film eddig a pontig csak a jól ismert panelek frissítéséből táplálkozik: minden néző sejtheti előre, hogy valami történik majd a nukleáris kamrában is. A katasztrófa elhárítása (a robbanás és a halálos radioaktív sugárzás megakadályozása) azonban olyan drámai erővel jelenik meg a filmvásznon, ami kiemeli – persze nem végérvényesen – a filmet az epigon-alkotások sorából. A szemünk láttára lejátszódó mini-Csernobil éppen az esemény valóságossága miatt felkavaró, a sugárzás azonnal romboló hatása pedig a félelem, a bezártság sokszor látott ábrázolását helyezi új minőségbe. Klaus Badelt zenéje mentes az illusztrativitástól, más tekintetben a film viszont szentimentális és okoskodó. Nem beszélve arról, hogy a hollywoodi film még mindig csak egykori ellenségeivel kritikus: mindez elképzelhetetlen volna egy amerikai tengeralattjárón. 

Ütközéspont
Changing Lines – amerikai, 2002. Rendezte: Roger Michell. Írta: Chap Taylor. Kép: Salvatore Totino. Zene: David Arnold. Szereplők: Ben Affleck (Banek), Samuel L. Jackson (Doyle), Kim Staunton (Valerie), Tony Collette (Michelle), Sydney Pollack (Stephen). Gyártó: Paramount Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 99 perc.

A megváltástörténeteket szomjúhozó mozilátogatók száma napjainkban egyre gyarapszik, így nagy a keletje a nézők efféle igényeinek kielégítésére összeturmixolt mozgókép-meséknek. Régóta tudott, hogy a nyugati társadalmakat az önzés és a számítás férgei rágják, ezért jó látni olyan nemes lelkű figurákat a vásznon, akik képesek eltaszajtani maguktól az ördög feléjük nyújtott jobbját.
Az Ütközéspont két, a gonosz önérdek csábítására kezdetben fogékony, idővel viszont immúnisnak bizonyuló ember története. New York City csúcsforgalmában összekoccan két autó, az egyikben az ígéretes jövő előtt álló, agilis fiatal ügyvéd igyekszik karrierje legfontosabb tárgyalására, a másikban a válása után gyermekeiért harcba szálló, lobbanékony természetű középkorú férfi siet a bíróságra. A véletlen incidens döntően megváltoztatja mindkettejük életét, és az átélt kalandok a megtisztulás felé vezetik őket.
Már a Joel Schumacher Összeomlását idéző expozíció jelzi, hogy az Ütközéspont szerkezete a véletlendramaturgiára épül, és ennek működtetése igen jól megy az eddig leginkább a Sztárom a párom című komédiája révén ismert Roger Michell direktornak. Más tekintetben viszont haloványan teljesít a rendező, a film vizualitása és üzenete is közhelyszerű. Már-már irritáló nézni az önmagából kifordult világ képét, amely a kurrens plánozási divatoknak megfelelően kézikamerával vett villanásnyi vágóképek segítségével jelenik meg a vásznon, ennél is zavaróbb azonban, hogy Michell oly vehemenciával sulykolja falvédőbölcsességeit a néző fejébe, hogy az még hollywoodi produkciókban is párját ritkítja. Nem túlságosan rétegzett gondolat, miszerint a megváltás felé vezető egyetlen út az őszinte szembenézés önmagunkkal, továbbá az sem újszerű meglátás, hogy az ügyvédek az emberi faj mutánsai; ez utóbbit már Swift is megírta.

Lilo és Stich – A csillagkutya
Lilo és Stich – amerikai, 2002. Írta és rendezte: Dean Deblois, Chris Sanders. Zene: Alan Silvestri. Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 85 perc.

A „végy egy kutyát és egy gyereket” sikerreceptje átlátszó trükk már ahhoz, hogy egy Walt Disney film csupán csak erre az elnyűtt alapötletre épüljön föl. Így persze Lilo nem lehetett hétköznapi gyerek, csak egy egzotikus hawaii kislány, kicsit árva, kicsit kiközösített és ettől persze nagyon rossz. Stitch pedig nem lehetett egyszerű kutya, csak egy törvényellenes intergalaktikus genetikai kísérlet torzszülöttje, amelynek szökési kísérlete a Föld nevű primitív bolygón való landolással ért véget. Innentől a sztori azonban már ismerős: a zabolázatlan kislány és a még zabolázatlanabb – genetikailag eredetileg szupergyilkosnak programozott – „csillagkutya” egy igazi harmadik típusú találkozás keretei között kölcsönösen megzabolázza egymást. Mindennek kevéssé mélyenszántó eszmei hordaléka: a gonoszság csak a magány és a kitaszítottság szülötte, szeretettel minden jóra fordítható (beleértve a mégoly gondos genetikai manipulációkat is).
Bármennyire kiismerhető is a történet, a Lilo és Stitch azért megér egy pillantást, hiszen ezúttal is felbukkannak a Disney-filmek jellegzetes, a főhősöknél sokkal érdekfeszítőbb és humorosabb mellékszereplői, valamint a már szintén jellegzetessé vált, felnőtteknek szóló poénok, s ott vannak még az utóbbi idők sikerfilmjeire tett utalások is. A rajzok is lassan változnak: végre már nem topmodell a felnőtt női szereplő, sőt kifejezetten bumfordi – ahogy Lilo is az. Örvendetes ez a Barbi-korszak végét jelző fordulat, arról nem beszélve, hogy ettől a filmnek sokkal egyénibb, sajátosabb stílusa lesz (rejtélyes módon az alkotók mintha Gauguin tahiti festményeiből merítenének ihletet). A magyar közönségnek pedig külön öröm, hogy a film eleje egy hipermodern Star Wars-ba öntött Macskafogó-variációra emlékeztet, és az a tény is megkönnyebbülést okoz, hogy végre akad egy Disney-film, amelyben nem fakadnak minden áron dalra.