Kultuszmozi: Terelőút
Fekete fuvar
Horváth Antal Balázs
Tévutak és ördögi körök, avagy a sors olykor
nem ad, csak elvesz. A kiszolgáltatottság egzisztencialista rémmeséje egy
halhatatlan szerzői noirban, Edgar G. Ulmer filmjében.
|
„Ilyen az élet. Bármerre lépünk, a végzet lesben áll, hogy gáncsot vessen.”
Így összegzi a fatális véletlenekkel vívott csatáját Al Roberts a Terelőút
védtelen és esélytelen stopposa. A cselekvési szabadságától drasztikus
hirtelenséggel megfosztott átlagember az egzisztencialista próza alakjainak
rokona, története pedig a klasszikus noir szuverén, nehezen skatulyázható
remeke.
A film noir nem az a terület, ahol feltétlenül egyértelmű, merre van
észak, sőt az sem biztos, egyáltalán meddig terjed a feketeség. Topológiájának
akadémikus vitája évtizedek óta terítéken van. Túl a megunhatatlan alapkérdésen
(vajon korszak, műfaj, vonulat, stílus, hangulat, az esztétikai diskurzus
képződménye vagy egyszerűen „jelenség”), a végsőkig boncolható a meghatározó
közös jegyek tára is. Általánosságban leszűrhető, hogy „bármi lehet noir,
amit hangulat és motívumok alapján annak érzünk”, közvetlen gyökereinek
kérdésében pedig praktikusan elfogadható az egyik első amerikai szakcikket
publikáló Paul Schrader álláspontja (1972): a klasszikus film noir a harmincas
évek keményvonalas bűnügyi prózájának világát, a németajkú emigráns filmesek
expresszionista iskolázottságát és a háború körüli évek általános kiábrándultságát
ötvözi, korszakhatárait pedig nagyjából A máltai sólyom (John Huston, 1941)
és A gonosz érintése (Orson Welles, 1958) adják.
Ennek megfelelően a képzeletbeli középpontba rendszerint a Kettős kártérítés
(magyar címváltozata: Gyilkos vagyok, Billy Wilder, 1944) mint kvintesszenciális
csúcsproduktum kerül, a Terelőút pedig az egyik gondolati végpontot jelöli
ki. Abból kiindulva, hogy a noir talán legfőbb tematikai eleme a dezillúzió,
a kiúttalanság áradó érzete, Edgar Ulmer filmje a klasszikus időszak alapköve,
más vonásaiban viszont függetleníti magát a kor elvárásaitól, és szerzői
filmként értékelhető.
Az egykor F. W. Murnau mellett is dolgozó, a Hollywoodba emigráló németajkú
filmmesterek egyik legtehetségesebbikének számító Edgar G. Ulmer 1946-os
filmje hat nap alatt, minimális díszletezéssel, Martin Goldsmith alig néhány
szöveges szerepet felvonultató forgatókönyvéből készült, az anyagi korlátokat
nagyvonalúan ignoráló rutinnal. Voltaképpen „B” előjelű, a double feature
(két filmet egy jegyért) vetítés első felére szánt szériafeladat, de tudnivaló,
hogy Ulmer előszeretettel teremtett magának szűk produkciós kereteket némi
rendezői szabadságért cserébe. Ennek megfelelően a Terelőút hatvanhat perce
néhol igencsak darabos technikai megoldásokat rejt, a színészi munka kétséges,
a csiszolatlan és a bravúros határán dülöngél, de a vállalt minimalizmus
mégis intenzív, helyenként kivételes erejű élményt szül.
Stílusában Ulmer nem mond le egészen a kor jellemző megoldásairól:
természetesen flashback és első személyű narráció adják az alaphangot.
A Terelőút a tulajdonképpeni nyitójelenetben egy útmenti étkezdében látott
ápolatlan, meggyötört férfi szaggatott visszaemlékezése, egy fatális eseménysor
krónikája a kisszerű élettől az összeomlásig. Al Roberts bárzongorista
egy manhattani klubban. Szerelme szőke és ugyanott énekel, mígnem bejelenti,
hogy megpróbálja azt, ami ezer közül egynek sem sikerül: lábra állni Hollywoodban.
Múlnak a hetek, és Roberts hirtelen ötlettel utána indul. Buszra sincs
pénze, autóstoppal próbálkozik, végül felveszi Charles Haskell, egy tehetősnek
látszó bukméker. Éjszaka ő ül át a vezetőülésbe, és nemsokára döbbenten
látja, hogy az úton végig tablettákat szedő Haskell rejtélyes módon meghalt
mellette. Roberts megáll, hogy megvizsgálja, amikor a holttest kiesik az
ülésről, és feje egy kőnek ütődik. A gyanúsítástól félve a férfi otthagyja
a tetemet, és továbbhajt. Pánikba esve úgy dönt, hogy az államhatáron Haskellnek
adja ki magát, majd felvesz egy stoppos nőt, aki – így hozza a vakvéletlen
– a halott férfi előző utasa volt. A szégyentelenül közönséges Vera felismeri
a helyzetet, gyilkosságot sejt, és rögvest zsarolni kezdi Robertset, majd
újabb szélhámosságba próbálja belehajszolni. Váltakozó sikerrel játsszák
a kísértés és ellenállás játszmáját, míg a férfi egy motelban véletlenül
(egy csukott ajtó alatt húzódó telefonzsinórral) ki nem oltja a nő életét.
A lelkileg megrokkant Robertset útmenti kávézókban és a sztráda mellett
látjuk viszont, amint New York felé stoppolva várja, hogy utolérje egy
járőrkocsi.
Ami a Terelőút legtöbbet méltatott erényét, az egyediségét adja, az
a szikár stílussal megteremtett nyomasztó atmoszféra, illetve a kor bűnügyi
toposzainak és morális sémáinak újraértelmezése. A háborús évek noirja
nem arról híres, hogy vattába csomagolná a valóságot, de a Terelőút még
a kortárs darabokhoz képest is feketébb kategória. Egy chandleri rajzolatú
magándetektív, egy végzetes szépség, egy fülledt éjszakai lokál mitizálható
elemek a túlélés játszmáiban újrarendeződő erkölcsök meséiben. Az ulmeri
látképen viszont hiába keresünk hasonló fogódzót, a Terelőút csak zsákutcákat
tartogat. Al Roberts se nem hős, se nem antihős – már a film elején maga
a két lábon járó reménytelenség. Jellegtelenül szőke választottja hiábavaló
álmokat kerget, az emblematikus hollywoodi utazás, a nagy nyugati kaland
mindkettejüknek lecsúszást hoz. Haskell, a megjátszott életművész kisstílű
házaló ügynök, és mindezek tetejébe ott van Vera alakja, akit Ulmer egyedülállóan
vulgáris nőstényként tálal. A kamera hosszan időz ápolatlan haján, durva
vonású profilján, miközben Roberts a nő „mesterkéletlen szépségéről” monologizál.
Vera a noir csábító asszonyainak ösztönlénnyé torzult utánzata: már a kéjsóvár
Haskellt is véresre karmolta, Robertset pedig minden eszközzel manipulálja,
a motelszobában percek alatt lerészegedik, és útszéli modorban kínálja
fel magát.
Hasonlóan markáns a Terelőút világának morális szövete is, mivel túlnő
a klasszikus noir értékvesztést ábrázoló, de a hiábavaló ürességig el nem
jutó körein. A kor fekete bűnügyi filmjeinek legtöbbjében ugyanis egy implicit
valláserkölcsre utaló, univerzális sémák szerint funkcionáló gondviselés
érezhető. Bennük minden bűnre irányuló tett egyértelmű morális besorolást
nyer, és a büntetés is ok-okozati összefüggésben szabatik ki. A Terelőút
nihilizmusa, a súlytalan antihős tönkretétele ezzel szemben a gondviselés
felfüggesztésének üzenetét hordozza. (A klasszikus noirból ebben a tekintetben
csak a Holtan érkezett rokonítható vele, amely egy másik amerikai jedermann,
egy családos könyvelő méreg általi, érthetetlen, provokálatlan haláltusáját
dramatizálja.)
Al Roberts mindazonáltal néhányszor megkapja a választás lehetőségét,
de morális dilemmáit „elpasszolva” rendre a balsorsot okolja, és megbízhatatlan
narrátorként elemzi a helyzetét. „Nem tehettem mást” – mondja, miközben
számolja, és zsebre vágja a halott Haskell zsebében talált pénzt, majd
elveszi az autóját és a személyazonosságát. „760 dollár nem kevés pénz,
de jobb lett volna, ha nincs közöm hozzá.” Roberts lelkiismeretlen módon
a túlélésre játszik, és alakja egyszerre szól a kétes jellemről, illetve
a kisszerűek eleve elrendeltségéről. Melankolikus, modern ember, akit még
a boldog New York-i időket idéző jelenetekben is bizonytalan, akaratgyenge
férfiként látunk. Legnagyobb szakmai sikere egy gyűrött tízdolláros, amit
jazzesre vett Brahms-szólója után kap az egyik vendégtől, de ő láthatóan
nem is vár többet az élettől. Jellegtelenségében bármire is vállalkozik,
az a sors ítélőszékén hübrikus tettnek minősül. Beleszeretni egy szőke
énekesnőbe, utána indulni az álmok városába, átvenni a kormányt egy idegen
autójában, felvenni egy stoppost – Al Roberts minden cselekvéssel mélyebbre
süpped életének futóhomokjába. Amint karjában a halott Verával a szállodai
tükörben szembenéz végzetével (mi megkettőződve, tükör által kettéhasadva
látjuk), a modern ember végletes kiszolgáltatottságába nyer beavatást.
Sue-val tervezett házasságának csak iszonytató árnyképét élhette meg Vera
mellett, és így már nem tud erre a világra nézni – Ulmer végigsvenkel a
szobán, a tárgyak összefolynak, lebegővé válnak, ahogy jelentését veszti
egyszerre minden.
„Egy napon a végzet vagy valami rejtélyes hatalom bármelyikünket kiszemelhet
magának, anélkül, hogy okot adnánk rá” – hangzik a visszaemlékezés utolsó
mondata. Al Robertsre rámutatott a sors ujja, és a Terelőút lelketlen,
csúf, ösztönös világában mindentől megfosztotta. Rémisztő adalék, hogy
a szerepet alakító Tom Neal kezéből is hasonlóan drámai módon csúszott
ki az élete: karrierjét féltékenységből kirobbant verekedés törte ketté,
később gondatlanságból megölte a harmadik feleségét, és röviddel börtönbüntetésének
letöltése után halálos betegség ragadta el. Edgar Ulmer B-noirja követők
nélküli, stílusos kísérlet maradt az irracionális végzet megragadására.
A kor nagyjai közt az egyik legfeketébb.
Terelőút (Detour) – amerikai, 1946. Rendezte: Edgar G. Ulmer. Írta:
Martin Goldsmith. Kép: Benjamin H. Kline. Zene: Leo Erdody. Szereplők:
Tom Neal (Al Roberts), Ann Savage (Vera), Claudia Drake (Sue), Edmund MacDonald
(Charles Haskell Jr.), Tim Ryan (Gus), Esther Howard (Hedy). Gyártó: PRC.
66 perc.
|