Beszélj hozzá
A szószátyárság dicsérete
Hirsch Tibor
Egy Almodóvar-film főmotívumai: vér, test, szex,
perverzió a szexben, betegség, erőszak, halál. Most sincs másképp, hősei
férfiak, akik kómába esett imádottjukba szerelmesek.
|
Pikáns helyzet kritikát írni egy olyan filmről, amelynek alkotója a
filmkritikusokról is pozitíve megemlékezik, munkára bíztatja őket, szorgalmatosságra,
ami az ő esetükben természetesen maga a néma Mű körüli okos fecsegés. Olyanféle
kulturális zsolozsmázás, melynek jogát filmrendezők általában nem ismerik
el, sőt kikérik maguknak, paraziták kedvtelésének tekintik. Pedro Almodóvar
viszont immár bíztat rá. „Beszélj hozzá!” – unszol rögtön a címmel, amit
filmje homlokára ír. A rendező, sokadik megfejtésként, ezt mondja róla:
„A Beszélj hozzá egy film, a moziról, mely beszélgetés tárgya…” Máshol:
„…film arról, ahogy egy elmesélt film megállítja az időt, beépül annak
életébe, aki meséli, és annak is, aki hallgatja.” Különös megjegyzés egy
olyan darabról, amelyről amúgy sokára jutna eszünkbe, hogy valamiféle meta-mozit
látunk, vagy akárcsak tágabban értendő művészetről szóló példázatot. Hiszen
a filmben férfiak szerepelnek és nők, változatos, sőt fantasztikus kapcsolat-hálóban
egymással, csak úgy, mint rendesen Almodóvarnál. Érdekes persze, hogy a
nők hallgatnak, a férfiak beszélnek. Pontosabban csak az egyik férfi beszél
rögtön, Benigno, a képzett betegápoló kómában fekvő, örök szerelemre kiválasztott
kedveséhez, Aliciához. A másik, bizonyos Marco nevezetű, először igen-igen
szófukar, bár szerelem által inspirálva ír sikeres útikönyveket. Vagyis
beszél, de nem a lényegről, és nem a Lényeghez. Viszont tud sírni. Ez méltóvá
teszi Benigno figyelmére, aki ugyanitt a szanatórium baljós intimitásában
megosztja vele a maga tudását: „Beszélj hozzá!”
Beszélj hozzá, mármint saját öntudatlan szeretődhöz. Fésüld meg, mosdasd,
öltöztesd, ha nő, ha műalkotás. Esetleg erőszakold meg. Ami persze nem
is erőszak. Csak szánalmas, mindazonáltal patetikus férfiúi létezés. Ha
Nő, úgy aprócska hímként, a mellékelt példázat-film szerinti „zsugorodó
szerelmesként” nyüzsögd körbe. Ha Mű, úgy kritikusként, dramaturgként bújj
belé, vesszél el benne.
De főképpen beszélj. „A Beszélj hozzá olyan film, mely a mesélés élvezetéről
szól, a szó élvezetéről, mely fegyver a magány, a betegség, a halál és
az őrület ellen.” Ez is a rendező gondolata, aki nem mellékesen sok-sok
saját szót és mondatot halmoz föl filmje körül. Hogy a néma női test és
lélek műalkotás volna, ez éppenséggel közhely-metafora, viszont hogy a
műalkotás helyett állhat (fekhet) úgy is, hogy ezúttal az interpretáció
mikéntje érdekel minket (mely jó mulatság, és csakis férfimunka), ez igencsak
eredeti közelítés.
Még egy utolsó Almodóvar-idézet: „A Mindent anyámról szétnyíló színházi
függönnyel fejeződött be, mögötte az elsötétített színpaddal. A Beszélj
hozzá ugyanezzel a szétnyíló függönnyel kezdődik. A Mindent anyámról főalakjai
színésznők, művésznők, nők, akik rendelkeznek a játék képességével színpadon
és színpadon kívül. A Beszélj hozzá főszerepe a narrátoroké, akik élet
helyett beszélnek bárkinek, aki hallja őket, és legfőképpen annak, aki
nem…” Vagyis nem ők vannak a színpadon, viszont beszélnek a Műről és legfőképpen,
ahogy maga Almodóvar magyarázza, beszélnek a Műhöz.
A Beszélj hozzá valóban egy néma Művel kezdődik: Pina Bausch táncol
Purcell zenéjére, a Café Müller című produkcióban. Nőt látunk, sőt nőket,
akik öntudatlanul lebegnek, kínlódnak, vagy éppen alvajáróként kergetik
magukat az ócska kávéházi díszletben, és mi más dolga is volna a nyomorult
férfipincérnek, mint időben elhúzni útjukból asztalt és széket, megannyi
földi tárgyat, amely a nem földi – földöntúlian kiszámíthatatlan – finom
mozgás otromba akadálya lehet.
Férfiként bizony van ezen mit megkönnyezni annak, aki tíz évig tologatta
a székeket egy szép, fiatal heroin-függő műalkotás útjából, aki nyilván
a Bausch-nőalak gyors változata. Helyette találja majd meg a film folytatásában
Marco, a sírós férfiú, Lydiát, a női torreádort, aki művészete lényege
szerint halálosan veszélyes akadályok között táncolja végig a maga forgó-pörgő
útját. Ez a „magát kergető Bausch” persze a film e színpadi prelúdiumában
is az egyik alternatíva. A másik a „lebegő Bausch”.
Ha lehet rangsorolni, ő lesz majd a fontosabb. Munkát ő is ad: attól
hogy nem mozdul, még épp elég földi ócskaságot kell útjából eltakarítani.
Hogy a mű és művésznő (Nő–Mű) méltósággal lebeghessen, akad elég dolog,
manikűrtől mosdatásig, a neki szóló kedvenc zene biztosításig, és főleg
a szavakig. Merthogy Alicia, a táncosnő az a kómában fekvő műalkotás, akihez
rögtön az elején beszél a maga narrátora, mű-magyarázója, kritikusa, Benigno.
Szavak sokaságával kínálja hozzá a Csipkerózsika-ébresztő kontextust. Mert
hiszen erről van szó, a fecsegésnek végül is jövőbe mutató célja van. A
mi férfi-dolgunk is szerelmes ápolóhoz méltó feladat: mesélni szoktunk
a műről (a filmről), ahogy most is, hogy a mű (a film) föleszméljen. Ébredjen
föl először is nekünk magunknak. De – és ez volna a Beszélj hozzá keserves
csattanója – ha ez nem megy, ébredjen másoknak legalább. Ilyen történet
még úgysem született soha, még csak képes nyelven sem. A hősi narrátor
és szövegmagyarázó legendája, aki meghal, de mű és nő (talán bizony a művészet?)
általa él tovább.
Férfiak egymás közt
Tényleg ennyire fontos az Almodóvar-féle nemek harcában a győztes és
vesztes kihirdetése? Általában és pályája egészét tekintve nem. Annyira
semmiképpen sem, mint mondjuk Hitchcocknál, Ferrerinél vagy Greenaway-nél.
Almodóvar nem félti magát és férfihősét a nőtől, mint Hitchcock, nem „nő-irigy”,
mint Ferreri (amennyiben a női nem iránti irigységnek számít női útként
meghirdetni a Túlélés férfi-komplexussal ábrázolandó útját). A greenaway-i
párhuzamban már több minden megfontolandó, főként ez utóbbi film tükrében.
Greenaway női közül a legtöbbet ugyancsak „lebegő létezésre” találta ki
teremtőjük, amennyiben a megfelelő filmekben hozzárendeltetnek vízhez,
káoszhoz, halálhoz, művészethez. Az úszva-lebegve elképzelendő éles kontúrok
nélkül való asszonyszemélyeket Greenaway-nél ugyancsak egy vagy több fontoskodó
férfiú veszi körül, mérés, számolás, fecsegés, sarkos reflexió megannyi
szánalmas mestere.
Almodóvarnál sincs ez másképpen, csak persze nála hús-vér férfiak és
nők szerepelnek, és hiába a halált-hozó lebegés a nőknél, hiába a fontoskodás
a férfiaknál, nála azért szeretnünk kell nőt is, férfit is. Ezen a körön,
a nyilvánvaló szeretet körén belül, a spanyol filmes fenegyerek világában
eddig tényleg a nők voltak az érdekesebbek, legtöbbször a fontosabbak.
A lebegő, avagy pörgő-forgó nő, akinek vonulása útjából az utolsó pillanatban
mégiscsak elkerülnek a kávéházi székek, a Tűsaroktól az Eleven húsig mindig
megússza: túlél valami majdnem túlélhetetlent érzelmileg vagy fizikailag.
A férfi viszont, aki Almodóvar nőalakjai előtt a székeket húzogatja, általában
rosszul jár. Várhat rá halál, börtön, magány, megnyomorodás, kire melyik.
De ez azért mégsem greenaway-i férfivégzet: Almodóvar filmjeiben ugyanis
végül a bukásra ítélt férfi vagy éppen transzvesztita is bekéredzkedik
a frivol katarzisba, és a nők maguk közé fogadják. Más kérdés, hogy eddig,
ahogy maga a rendező céloz rá, minden művésznő több figyelmet kapott, mint
a mindenkori szék-húzogató. Vagyis, bár a Beszélj hozzá teli van szerető
figyelemmel férfihősei iránt, azért mégiscsak eszünkbe idézi az – életműtől
annyira távol eső – greenaway-i fontoskodókat, ahogy mindenféle „lebegő”
nőket fecsegnek körbe. Például, hogy mindjárt Lydiához, Aliciához hasonló
magatehetetlent említsünk, a Z.O.O. mosolygós és nyomorék napszimbólumát
látogatják hasonlóképpen az ottani iker-hősök, férfiak természetesen, akik
ott is vágyakoznak, értelmeznek, megfejtést keresnek, buknak és pusztulnak.
Almodóvar ikrei közül viszont csak egynek kell pusztulni, bukásról pedig
szó sincs, mindkettőt ki lehet kiáltani a maga férfi-projektje győztesének.
Benigno meghal, de föltámasztja szerelmét, Aliciát, Marco pedig élni fog,
mert föltámasztotta önmagát.
A Beszélj hozzá cselekményében provokatív zárványként terpeszkedik
egy hét perces némafilm: bizarr és szertelen, a kora-húszas évek stílusában.
Ha tényleg születhetett volna ilyen, hát fantasztikus fél-pornóként, nagyközönség
felé kacsintó avantgárd játszadozásként tenné helyére a filmtörténész.
Amúgy a varázsitaltól zsugorodó szeretőről szól, aki Hüvelyk Matyik
|