A német expresszionizmus clair obscurjének jelentős exportőre az Államokba 1929-ben emigrált Karl Freund operatőr volt, aki olyan hazai munkáiban, mint Wegener Gólemje, Murnau Az utolsó embere vagy Lang Metropolisza oroszlánrészt vállalt a legendás fény–árnyék-technika kifejlesztésében. Freund Hollywoodba érkezte után a Drakula és A Morgue utcai kettős gyilkosság fényképezésével tette le névjegyét, és e filmek hamar meggyőzték producerét arról, hogy direktorként is ki kell próbálnia őt. A múmia, Freund rendezői debütálása az életmű ékkövei közé tartozik, emellett sok szempontból kivételes helyet foglal el a harmincas évek Universal-horrorjainak sorában is.
A múmia-sztori a nagy horrormítoszok árnyékában aratott szolid, ám nem lebecsülendő sikereket, a mese népszerűségét jelzi, hogy a harmincas-negyvenes években féltucatnyi folytatás követte a nyitódarabot. A múmia nem csupán azért jelentős mű, mert a legkiválóbb Universal-filmekhez hasonlóan kiállításával jól példázza, hogy a szűkös büdzsé javarészt ellensúlyozható a rafinált make-uppal, az invenciózus fényképezéssel és a színészek intenzív jelenlétével, hanem azért is, mert annak a trendnek a születését jelzi, amely hosszú távon krónikus önismétléshez vezetett a Universal-műhelyben: Freund filmje az első a Universal-horrorok között, amely a stúdióban készült korábbi darabok valamelyikének leleményeit reciklálja, azonban még nem szolgai módon, hanem konstruktívan és kreatív szemlélettel teszi mindezt.
A cselekményszövés néhány eleme, a dramaturgiai építmény, továbbá az egyes figurák és a közöttük lévő kapcsolat jellege Browning Drakulájára emlékeztet – korántsem véletlen, hogy Drakula és A múmia alkotógárdája a forgatókönyvírótól kezdve a produceren át a szereplők egy részéig közös. Imhotepet, a karnaki templom főpapját közel 3700 évvel a film jelenideje előtt élve temették el, mert ellopta az Ízisznek Ozirisz életre keltésekor mondott szavait rögzítő szent iratot, hogy annak segítségével próbálja meg feltámasztani fiatalon elhalálozott szerelmét. 1921-ben brit régészek rátalálnak Imhotep szarkofágjára, valamint a titokzatos szent iratra, és ezzel elindul a lavina. Az életre kelt főpap szívét 3700 évnyi szendergés után is a szerelem tüze hevíti, de mivel egykori választottjának csupán a testét támaszthatja fel, túlvilágra jutott lelkét nem, egy, a kedvesére kísértetiesen hasonlító hölgyet szemel ki vágyai beteljesítéséhez.
Az élve eltemetett, ezért a túlvilágról testestül-lelkestül kitagadott Imhotep ugyanúgy a köztes világ örök nyugtalanságra ítélt lakója, mint Drakula. Imhotep hasonló módon hipnotizálja választott áldozatát, mint Drakula gróf, és a főpappal szemben is – csakúgy, mint a vámpírral szemben – az ítélőerő megőrzése és az óvatosság az egyetlen ellenszer. A múmiában mindemellett a figurák dramaturgiai elhelyezkedése is a Drakulát idézi: a rém egy háromszög-alakzat középpontjában áll, melynek a vágy titokzatos tárgya melletti további két tagja a Browning-mű Van Helsingjének reinkarnációjaként feltűnő józan gondolkozású, idős tudós és a nő szívéért folyó harcban a szörny riválisaként fellépő fiatal férfi.
A világítástechnika és a fényképezés frontján is számos hasonlóság fedezhető fel a két opus között, azonban Freund – illetve operatőre – ezúttal némileg limitáltabb eszközökkel, azaz kevesebb erős kontraszttal dolgozott, mint a Drakulában. A rendező rutintalanságát csupán néhány hamis vágás és egy-két kontinuitáshiba jelzi, kárpótlásul viszont számos eredetibb megoldás akad filmben. A címszereplő Boris Karloff rendre visszatérő, hipnotikus erejű nagyközelije mára legendássá lett, és ugyancsak nevezetes a történet kétharmada táján terített flashback, mely Imhotep halálának körülményeiről tudósít. A széles mozdulatokra épülő színészi játék, a részben statikus beállítások és a felgyorsított snittek ugyanazt a célt szolgálják: Freund a némafilm emlékét balzsamozza be velük, a hangos váltás hajnalán egy archaizáló képekkel komponált szekvenciában tiszteleg a mozi hőskora előtt.

A múmia (The Mummy) – amerikai, 1932. Rendezte: Karl Freund. Írta: Richard Schayer, John L. Balderston. Kép: Charles Stumar. Szereplők: Boris Karloff (Imhotep/Ardath Bey), Zita Johann (Helen Grosvenor), David Manners (Frank Whemple), Arthur Byron (Sir Joseph Whemple), Edward Van Sloan (Dr. Muller). Gyártó: Universal. Kiadó: UIP-Duna Film. Feliratos. 71 perc.