A francia film új provokátorai meglepően gyorsan fakulnak a tegnap provokátoraivá. Egy nem régi Titanicon bizonyos Gaspar Noé számított a közízlés jótékony megzavarójának, egy-két éve (nálunk a Titanicon tavaly) François Ozon. Azóta Ozon nemcsak, hogy egyre ismertebb rendező, de “emelkedett”, bele a fővonalba, egyenesen a francia lélektani film fővonalába. Ma már dehogyis provokátor: a Homok alatt korántsem a Vízcseppek forró kövön meg a Szappanoperett nyomán halad. Ozont Fassbinder ihletése helyett a francia film minőségi hagyományai ihletik, meg a játékosság párizsi mozi-hagyatéka: a 8 nővel meg is kapta a berlini fesztivál-díját. Az idei Titanicon bizonyos Damien Odoul és az ismertebb Catherine Breillat egy-egy filmje ígért merész borzongásokat.
Catherine Breillat regényekkel és filmekkel nem ma kezdte a provokációt. Két régebbi opusa állítólag még amerikai egyetemi vetítéseken is meghökkenést okozott? Piszkos angyal – így egy művének jellemző címe. Sajnos, előző filmje, a Nővéremnek… itthon ismeretlen, a Titanicon sem láthattuk. Márpedig az idei opus (A szex komédia) épp annak az előzőnek nehéz és kínos forgatási élményeit idézi fel. A rendezőnőt az itthon leginkább Nikitaként ismert Anne Parillaud játssza. E filmbeli rendezőnő holtpontra jut, nem találja a hangot színészeivel. Csattogó hangon magyarázza film-felfogását, gyakorlati filmesztétikáját a szeretkezés-jelenetet gyatrán teljesítő színészének. Később ihlettel magyarázza operatőrének, hogy a puszta vágy, a kéjvágy is emberi minőség, hogy butaság választóvonalat vonni szerelmi érzés és erotikus vonzalom közé, vagy netán pornónak minősíteni. Nehezen, de megbocsát férfi színészének is, sőt empátiával hallgatja annak intim vallomását, hogy a ráhelyezett hatalmas műpénisz “mint vámpír” kínozza… Nem könnyű szcéna: egy szüzesség elvételét kell imitálnia két egymást utáló színésznek. A rendezőnő szintén utálja őket, így még a nagy tehetség is sokszor belebukik. Semmitmondó és nehézkes filmjével a valódi rendező (Breillat) nem bizonyul nagy tehetségnek, s akkor még finoman fogalmazok. Kirívóan, kellemetlenül, olykor elviselhetetlenül rossz Anne Parillaud. Sohasem véltem sem Delon mellett, sem Nikitaként jó színésznek, de amit itt produkál, az alulmúlhatatlan. Catherine Breillat bizonyos megbecsülésnek örvend hazája értelmiségi tájain, de ez nem változtat azon, hogy A szex komédiával az egyik leggyengébb francia film tévedt a Titanic vizeire.
*
“Mintha minden francia filmet Claude Sautet rendezne” – panaszkodott ironikusan Rivette a nyolcvanas években. Természetesen a Claude Sautet-képviselte középműfajú filmstílusra és tematikára gondolt (Az élet dolgai, Egyszerű történet stb, stb: francia kis- és középpolgárok dolgos és konfliktusos mindennapjai, fogyasztható, de mégsem kommersz tálalásban). Volt ebben valami keserű igazság. A francia filmnek meg kellene újulnia, hirdette minden kritikus és szakmabeli. Eltelt két évtized. Sautet talán nem olyan meghatározó ma már, de most mintha talán úgy látszana: minden harmadik francia filmet Resnais vagy Rivette rendezi?
Egy új, fiatal rendező titanicos filmjei láttán töprenghet el mindezen a néző. Paul Civeyrac “finomtollú–finom kamerájú” alkotó: kicsit Doillon, kicsit Benoit Jacquot, kicsit… – és sorolhatnám még párizsi rokonait, nem direkt hatások vagy átvételek, közvetlen hasonlóságok, hanem hangja, dallama, egész látásmódja okán. Érdekes, hogy már a vetítése alatt hasonlítgatni kezdtem, majd később látom, hogy hiszen a francia kritika is: ők Truffaut meg Eustache utódját (inkább: követőjét) látják benne (magam az Eustache-hasonlatot teljes tévedésnek tartom).
Értelmiségi melodráma: két filmjének minden figurája középszerű, fáradtnak, enerváltnak született alak, parisien médiocre, mint valamelyikük ki is mondja. Egyikük vékony és visszhangtalan versesköteteit csak barátai olvassák, lányok veszik körül, ő a bisztrók és éjszakai fecsegések hőse. Végre beleszeret valakibe. Szeretkeznek uszodában és havasi házikóban. De a lány eltűnése után hamar visszatér a spleen. Hősünk egy újabb éjszakai mulatozás után tó- vagy folyóparton bolyong csúszkálva: partra mászik, taxival visszatér Párizsba, de már szemez a taxisofőr-lánnyal: sem a világ, sem ő nem változott meg. Ha a férfi igazán szeret – Louis Malle csinált kicsit hasonló hangulatú filmet negyven éve (Lidércfény), de abban legalább volt valami való élet-háttér, bár az is modoros és affektáló. Itt nemcsak a “hős”, de a film is nagyon az. 
Civeyrac másik filmjében (Fantomok) Antoine, az ifjú színészjelölt otthagyja szőke-naiv kedvesét, Mouche-t, és barátjához költözik, kinek lakásában nagy szerelmi élet és mozgalmas vidámkodással vegyes sírás a naphosszati program. Aztán egyre több hír terjed magyarázhatatlan eltűnésekről, sőt maga is tanúja lesz ilyesminek. Antoine tehetségtelen színésznek látszik, pedig talán nem az, csak fél a haláltól, és hogy találkoznia kell vele a színpadon és az életben. Képzeletben visszamenekül Mouche kertjébe, ahol önmagukat látja boldogan. Szép befejezés volna, de még több elegyes értékű epizód következik: lassan mindenki eltűnik, hősünket a tengerből hívogatja egy ismeretlen lány, s a fiú talán utána indul…
Vannak a stílusosan fényképezett filmben sikerült és erős epizódok. Ilyen, melyben egy lány szíjjal magához köti hozzá holtan is visszajáró szerelmét, pedig annak hajnalban el kell tűnnie. A Fantomok talán legemlékezetesebb jelenete, amikor a középkorú nőnek egymás után jelennek meg lakásában volt szeretői, vagy tucatnyian – ennek a szavak nélküli rituális egymásra-találásnak, érintéseknek a kamera balett-tánca adja érdekes ritmusát. – Miért, hogy mindez kicsit François Ozon nem régi Homok alattjára emlékeztet? Egy másik hagyományokhoz megtért rendező filmjéhez? 
Az eredeti, az igazi minőséget persze maga a nouvelle vague nagy túlélője, Jacques Rivette képviseli. A Va savoir… (lehetne: Eredj, tudd meg, avagy Majd megtudod de jó a kérdőjelesebb fordítás, a Ki tudja is). Jó, hogy Pirandello nemcsak a mai olasz film legjobbjait kísérti… Régi, mégis friss valódi minőségek, csak saját tehetség kell fényükhöz.
*
Láttunk azért igazi hagyománytörőket is. Kezdjük a már nemzetközi sikereket elért belga alkotó- és testvérpárral: az ő filmjük vezet át hozzájuk. 
Jean-Pierre és Luc Dardenne az “Ifjúság érdes modora” szekcióban vetített A fiú című filmje nem érdektelen alkotás. A dán dogma néhány szabályától bűvölten és annak merev szorításában: általában mindent közeliben látunk, s az alkotók gondosan ügyelnek, hogy lényeges és lényegtelen valóság-darabok csak nehezen legyenek elválaszthatók. Kevés vágás, a kamera kíméletlenül követi zaklatott hőse minden pillantását. Mivel ez a férfi is állandóan figyeli fia feltételezett kamasz-gyilkosát, a nézések, tekintetek feszült feleselése tölti ki a filmet. Gyanakvás, űzöttség és egy szép jelenetben végül: talán megbocsátás. 
Volt idén a Titanic-nak egy majdnem igazi kis botránya is. Az új élet kezdő képsorában balkáni dokumentumfilm kellős közepén érezzük magunkat. Cselekmény nélkül, alig összerakható epizódok, s mindvégig emberi beszéd nélkül. Meglehetősen groteszkül hatott a tolmácskészülékes, fejhallgatós nézők dühödt kivonulása: a filmben egy fél-elmebeteg nótácskán kívül három francia szó hangzik el. Meg öt rövid angol mondat, valamivel több szerb vagy horvát szó. Magyar szó (pedig Nagy Zsolt fontos szerepet játszik benne) egy sem. (Talán megtiltották neki?) A filmnek érdekesen nézőtaszító eszköze az olykori teljes sötétség, öt-tíz, sőt több percre sötétbe burkolózik a vászon. És sok féktelen, de nem kommersz stílben tálalt brutalitás. Inkább a brutalitás rejtett, ismeretlenebb mélyei: halált ígérő finom érintések, idétlenségbe és nem halálba torkolló szorítások, kínzatások. Kutyák tépnek szét menekülőket: de a nehezebben értelmezhető, fura kínpercek érdekesebbek. A félig ismeretlen – bár a Titanicon már bemutatkozott – Philippe Grandrieux-nek sok minden nem sikerült, néhány dolog viszont igen. A brutalitást groteszkkel keveri, ez legérdekesebb találmánya. Néha mintha negatívat vágna be percekre, máskor, gyakran szándékosan életlen a kép, még gyakrabban teljesen sötét. Filmjét vetítő mozitermekre ki lehetne írni a “nem nézőknek” táblát. Van ebben az eltökélt néző-riasztásban valami, főleg, mert lefosztott-levetkőztetett, kopár képi tehetségtől sem mentes. Gyilkosai, bűnözői olykor váratlanul rituális táncokat mutatnak be. A sötétségből hirtelen feltörő vörös fényben vonaglanak. Az új élet a brutalitás hülyeségéből néha kinagyítja a hülyeség, a gyalázat alig elviselhető szépségét. 
* 
Egy másik, közönség nem kedvelte Titanic-premier, Damien Odoul fekete-fehér filmje (Souffle, kicsit poénkodó címén Befulladásig) nemcsak az idei Titanic, hanem az utóbbi évek francia filmjének is különös, szabálytalan, taszító remeklése, hosszú ideje a legemlékezetesebb elsőfilm. Sem a közönség-, sem a szakmai szavazáson (mert ilyen is volt) alig kapott voksot. A közönség és a szakma tehát dicsőségesen igazolja a forgalmazók elszomorító döntését. De hát mit szóljunk: manapság már nemcsak cannes-i elsőfilm és kritikusi díjas film (mint Odoulé), de cannes-i aranypálmás (meg rendezői díjas) filmeket sem mind forgalmaznak Magyarországon (L’Humanité; Rosetta). A Budapest Film néhány éve bemutatta (bukással) Agnes Merlet Cápafiókáit, a Duna Televízió vagy a m2 késő augusztusi éjjel a kirobbanó tehetségű színésznő, Sandrine Kiberlain Laetitia Masson-rendezte filmjét – az Eladó! (A vendre!) persze tökéletesen visszhangtalan maradt: mint Agnes Merlet, úgy Masson nevét sem tudja nálunk senki.
Az elsőfilmes Damien Odoul könyörtelen hatású művet alkotott, de könyörtelensége halk és bújtatott részvéttel párosul: egy városi kamasz tragédiája falun, nehézkes falusiak között. Több félbolondnak látszó figura gyűlik össze nagy evészetre-ivászatra egy fészer-küllemű ebédlőbe. A film álommal indul, mely talán mégsem álom: nyulat nyúz és belez ki ijesztően egy torzarcú férfi. Itt a valóságban is állandóan nyulat, kecskét vagy birkát nyúznak, beleznek, elvadult kutyák üzekednek a porban: kopogós dokumentarizmus, mikrorajz és titkok titka, kamasz zűrzavar, az imbecillitás és értelem gyorsuló forgásai. A kamasz lerészegedik: befekszik az itató-vályúba, és meztelen lánnyal úszik álmában. Felébredve egy nyuszi ücsörög rajta békésen. A táj a maga közönyös és durva vegetációjával békés és idilli, de a film ritmusa, zaklatott lélegzetvétele kiválóan érezteti, hogy az idill rejt valami fenyegetőt, a vegetáció sohasem “békés”. A kamasz puskát talál az ágy alatt, és tudjuk, a puska majd elsül… Kihagyások és a filmidő – valódi idő egymáshoz közelítése. Szenvtelen kamera, szenvedélyekkel. Ilyen elsőfilmre várnak évtizedek óta a hagyománytól megszabadulni vágyó kritikusok és maguk az alkotók is. Valahol az Afta és a Hukkle között (mondanám, ha keresgélném magyar rokonait). Francia rokonai sincsenek számosan, majdnem előzménytelen film, nem a meglevő hagyományokat kívánja folytatni. Legalábbis most még nem.
*
Nem szeretném végül iskolásan kiigazítani magamat, hogy a francia filmnek többféle hagyománya is van. Vidámabb színekkel fejezem hát be: Amélie (Audrey Tautou) idén hiányzott a Titanic-ról, de a mozik játsszák az Isten nagy, én kicsi vagyokat, küszöbön áll másik új filmje is, az legalább könnyed vígjáték. A magyar néző tehát nincs megfosztva bűvös mosolyától és a francia filmművészet más vidámságaitól sem – aki szorgos nézője a pótolhatatlan Titanic-fesztiválnak meg a francia filmheteknek, az úgyis sejti. Hagyomány és hagyománytörés izgalmas elegyére várunk évtizedek óta.