A velencei fesztivál rövidfilmes szekciójának francia versenyfilmje, Michel Vereecken 9 perces darabja viselte ezt a címet, amelyben a hetvenes éveiben járó legendás újhullámos, Claude Chabrol is szerepet vállalt. Kicsit tán erőszakolt volt a cselekmény, de semmiképp sem érdektelen. Egy megfáradt, negyvenes filmes – az úgyszintén kifáradóban lévő pornóműfaj egyik iparosa – a fejében futó decens képsorokkal szórakoztatja magát unalmas stúdiómagányában: fekete-fehér metróképek a hatvanas évek modorában, 10 év körüli kisfiú nézi megbabonázva Brigitte Bardot barna hajú változatát, aki váratlanul homlokon csókolja, majd a fülébe suttogja: „Filmet kell csinálnod!” Aztán megáll a stúdió előtt Chabrol (ez már a filmvalóság), hóna alatt egy tekerccsel, s arra kéri hősünket, vágnák meg együtt egyik ifjúkori, félbemaradt zsengéjét. Chabrol befűz, gép indul, a vágópulton ismerős képsorok: metrószerelvény, kisfiú, barna hajú Bardot-másolat, s a fülbe súgott mondat… 
Valójában a címbéli kell szócska jelentésburkát kéne „átvágnia” egy-egy ilyen fesztiválon a rövidfilmes mezőny képeinek. A rövid darabokat szemlézve mindig azt szeretnénk megsejteni, mi az az esztétikai vagy lelki természetű hajtóanyag, mi az az idea, és milyen az a másként látó tekintet, amely filmért kiált, s épp filmképekben tud leginkább megnyilatkozni? Csak a végét mondom: idén Velencében úgy tűnt, nincs ilyen. (Meglehet, a kapuk előtt toporgó ezredévváltó generációk legjobbjai ma nem feltétlenül celluloidba ölik ambícióikat.) 
Minden rendben volt egyébként. Láttunk bizarr női lélekpárbajt Almodóvar modorában a spanyol Elena Villalongától (Piros lap); parodizált miniwesternt, pónilóval, sok dallal, egy kissé öregecske Faye Dunaway-utánzattal a kanadai Anita McGee-től; elidegenedett melodráma vázlatot (késői Antonioni?) két szomorú, érzékeny Földlakóról, akiket néhány felengedett pillanatra összeköt a sorsot játszó telefonvonal (Michele Amas: Visszahívás); a Ryan közlegény perfekcionizmusával megcsinált első világháborús lövészárok-drámát (Paolo Ameli: Vörös sár), a Senkiföldjére emlékeztető történettel és dramaturgiával, s egy fesztiválízű (de valóban megtörtént) poénnal: egy angol baka hosszas vívódás után megkíméli a sebesült német káplár életét, aki végül Adolf Hitler néven mutatkozik be ellenségének). Egyszóval minden rendben van, a mozimenet nyomul tovább. Filmet csinálni jó, de állítani a filmmel valami újat, fontosat…? „Szerelmes levél a mozinak” – Vereecken például – kicsit tán a többiek nevében is – így aposztrofálta versenymunkáját, amely nem azért nem nyert, mert kissé körmönfont volt (azt tulajdonképpen szeretjük), inkább azért, mert nem volt őszinte. Lehet ez még olyan szerelem? 
A hagyományos fikciós gondolkodásmód kifáradására utalt talán az is, hogy idén a tíz versenyfilm között három animációs munka is akadt. Köztük a magyar Péterffy Zsófia Kalózok szeretője című expresszív Kocsma Jenny változata. A tüzesvörös festményanimációból – meg a démonizálódás hajómorajból és vijjogó ének- meg madárhangból szőtt hangkulisszájából – végre igazi szenvedélyek csaptak elő. A pétervári Irina Efteeva Bohóc című kevert technikájú filmje pedig valódi képköltészet, originális megnyilatkozás egy archaikus párosról, az arisztokratikus fehér-bohócról meg a becsináló, lázadó pojácáról. 
A zsűri is unhatta már, hogy minden filmről csak egy másik jut az eszébe, nyilván ezért adott a három díjból kettőt a magyar és az orosz versenyfilmnek. A harmadikat pedig, a svéd Per Carleson Tempo című művének járót – virtuóz tatis „gépi balett” az életnek csúfolt szomorú reggeleinkről – talán rejtjeles üzenetnek szánta minden üresben futó, semmiben tempózó filmiparos-jelölt számára.