Az utolsó blues
A férfi mindig fél
Varga Balázs
Gárdos Péter filmjében mindenki a jövőt szeretné
tudni, miközben a múlttól szenved.
|
Reménytelen eset a férfi, főleg ha megvan mindene: feleség, gyerek,
egzisztencia, békés hétköznapok, meglehetős boldogság. Ha magunkból mindent
megélni egy élet kevés, teremtsünk mellé egy másikat. Lehetünk pékek Budapesten,
és ihletett freskófestők Krakkóban. Lehet mosolygós iskolai tanerő az asszony
idehaza, és angyali művésznő a leendő feleség odaát. És ha választani nem
tudunk közöttük, még mindig rábízhatjuk sorsunkat a véletlenre. Két élet
között egy pillanat alatt elveszhetünk, akadnak mégis hősök, akik számára
ez a pillanat csak lassan jön el. Az utolsó blues hőse éveken keresztül
túl jól menedzseli a káoszt ahhoz, hogy döntésre kényszerüljön. Mi viszont
akkor kapcsolódunk az életébe, amikor billen a csodás egyensúly. Vagy legalábbis
– a dramaturgia szabályai és a nézői tapasztalat szerint – történnie kell
valaminek.
Gárdos Péter filmjei mindig fatális találkozásokkal és gyönyörű ábrándokkal
aláaknázott hétköznapok történeteit mesélték el. Az Uramisten ambiciózus
ifjú artistája a világszám, a jégbe zárt ember titkát próbálta kiszedni
az öreg szabadulóművészből. A Szamárköhögés famíliájának életét a forradalom
borította fel, A hecc műkereskedője tragikus félreértés áldozata lett,
A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire romantikus lelkületű zenetanára
képtelen volt otthagyni családját a perzselően kiszámíthatatlan, végzetes
szőke kedvéért, A brooklyni testvér hőseinek életét a történelem szétdobta,
a véletlen, a sors és a hormonok azonban újra összehozták. Az utolsó blues
Andrása látszólag túl van fantázia és önkiteljesítés kihívásain: tehetséges,
ügyes férfi, aki egymással párhuzamosan két, egyaránt kiegyensúlyozott
életet is felépített magának. Hogy ez a két élet alapjáraton kizárja egymást,
azt a hétköznapokban ő zárja ki magából. A fél életét Krakkóban, a másikat
Budapesten tölti. Miután minden sikerül, és a nők nem sejtenek semmit,
szinte kiprovokálja a változást, hogy boruljon minden. Gárdos korábbi filmjeinek
hőseit a hiány frusztrálta: azt keresték, ami hiányzott belőlük. Andrást
épp ellenkezőleg, a siker teszi melankolikussá: az nem lehet, hogy minden
bejöjjön. Három éven át mindent megúszott, ez mégsem tölti el örömmel.
Képtelen választani, de szeretne már túl lenni a választáson. Dramaturgiai
szükségállapot: ha egy zárt rendszeren belül az erők kiegyenlítik egymást,
kívülről kell egy löket, hogy a túlfeszített patthelyzet átrendeződjön.
Ezt a külső erőt aztán nevezhetjük végzetnek, sorsnak, csodának, fantasztikumnak
– igazi természetét Az utolsó bluesban sem tárja fel.
Gárdos egyszerre szeretné fenntartani a misztikus és a racionális logikát.
Azt szeretné, ha példázata a végzet játékáról is szólna, de közben fenntartja
hőse döntési szabadságát: miután a csodabogár zsoké, majd az elromlott
fék kényszerpályára küldték, a férfi mégiscsak maga dönt, és a telefonhoz
nyúl. A sors közbeavatkozik, de nem dönt, pusztán segít. Csakhogy a misztikus
elemek mellett Az utolsó blues játékban tartja a családtörténet hétköznapi,
földi logikáját is. A patthelyzet feloldásához tanulnunk kell a múltból.
Nemcsak András élete kuszálódott össze, az előző generáció tagjai szintén
kacifántos szerelmi háromszögbe rendeződtek: a férj belehalt, a feleség
elmenekült, a szerető pedig zaccból jósol a Hunyadi téren, bár nincs az
a jövőkép, amely jobban érdekelné a múltnál. Ki kell, hogy derüljenek az
évtizedes titkok, össze kell rendezni a szálakat, hogy kilépjünk az ördögi
körökből – ez megint csak visszatérő motívuma Gárdos filmjeinek. Van úgy,
hogy a dolgoknak nincs megoldása: a melankolikus életfilozófia háromszor,
három különböző verzióban is elhangzik Az utolsó bluesban, kellő nyomatékot
adva annak, hogy mivel kellene hőseinknek szakítaniuk. Ehhez azonban a
misztikumnak semmi köze, vagy ha igen, a csoda csak súlytalanná tenné a
személyes döntéseket. Gárdos mégsem talál egyensúlyt a szentimentális családi
románc és a misztikus példázat között. Számos értelmezési lehetőséget felvillant,
sokrétegű szerkezet helyett azonban egymást kioltó motívumok sorakoznak.
Sejtelmesen ellebeghetünk az elromlott fék, a megállíthatatlan autó, a
város körül tehetetlen köröket futó sofőr csapdahelyzetében, égi jeleket
és földi magyarázatokat feszíthetünk egymásnak. Talán ez volt a szándék,
Az utolsó blues mégsem nyitja meg az érzékeken túli, spirituális világot.
Ez nem Veronika kettős élete. Lehetne a hétköznapi misztika labirintusa,
profán és szakrális világok ütközete, elvégre András és Bea Teremtés-freskója,
a pesti és a krakkói lét közti szakadás errefelé navigál bennünket, csakhogy
felszíni jelzéseken kívül e téren semmi más fogódzót nem kapunk.
Az András által jóhiszeműen felvett, majd morcosan kipaterolt stoppos
a különleges, a fantasztikus, a misztikus felé tágítja a köröket. Extravagáns
figura, a női mellek nagy barátja, titokzatos helyek ismerője, a szabadság
kéretlen prédikátora: beszáll, beszél, bemutat – majd otthagyják, hogy
később kétszer is kísértsen. De hogy az albuma, melyben fotografált és
festett cicik minden erotikától mentes sorozata díszeleg, milyen szerepet
játszik ebben a történetben, az örökké tudhatatlan marad. Nem az a baj,
hogy nincsenek kizárólagos, egyértelmű magyarázatok, nem bánom azt, hogy
a zsoké (elsődleges mozgató vagy másodlagos dramaturgiai segédeszköz) eltűnik
a semmibe – a sztori fatális, misztikus dimenziója azonban kusza és erőltetett.
Ha a dolgoknak nincs megoldása, minek ekkora energiákat megmozgatni a misztikus
magyarázatért? Ha a családtörténet önismétlő csapdahelyzetei az érdekesek,
akkor bármilyen áttételes, külső erő csak ront a helyzeten. Az utolsó félórában
két generáció bűnei halmozódnak egymásra, mintha Zsül bácsi története bármit
is magyarázna vagy mentene András tetteiből. Az utolsó bluesban mindenki
a jövőt szeretné tudni, miközben a múlttól szenved. Abból azonban, hogy
kiderülnek az évtizedes csalások és ámítások, semmi sem következik a jövőre
nézve. (A Gothár és Esterházy Idő vanját idéző betét, amelyben a szántóföldön
kacskaringózó András jó s rossz élményeket szortíroz a múltból, túl modoros
ahhoz, hogy bármit is motiválhasson.)
Miközben túlterhelt az egész dramaturgiai szerkezet, legbelül a főhős
figurája majdnem teljesen kidolgozatlan. Külsődleges információkon kívül
Andrásról másfél óra alatt nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy fogalma
sincs, mit esznek a férfiakon a nők. Hogy mégis szimpatikus ez a férfi,
az főképp Kulka János sármjának és visszafogott, elegáns alakításának köszönhető.
Kulka szűkre szabott szövegekkel, dörmögő, melankolikus félmondatokkal,
szomorú tekintetekkel jelzi a férfi tehetetlenségbe fulladt érzékenységét.
De ez csak akkor elég, ha elfogadjuk a dramaturgiai alaphelyzetet, András
kettős életét, a jelzésszerű motívumok mögé odaképzelünk néhány évet, seregnyi
kalandot, szépséget, kétheti röpke boldogságot és folytonos önemésztő kételyt
– mégsem lehet azonban egy teljes filmet a színészekre és az operatőrre
bízni.
Bár ők tényleg mindent megtesznek. Fullajtár Andreának lényegében három,
élesen eltérő hangulatú jelenete van: megnyugtatóan mosolygó anya, feszült
és ideges szerető, megcsalt és megdöbbent feleség. Kemény átmenetek a borulékony
harmónia és a pengeéles dráma között. A Beát alakító Agnieszka Wagner esetében
még brutálisabb a váltás, neki csak két arca van: a szinte angyali ártatlan,
csacsogó leányka és a becsapott, sarokba szorított, harcra kész nő – két
különböző figura, két teljesen eltérő én. Rudolf Péter kopaszra borotválva,
fekete nadrágban-pulóverben diabolikus jóbarát, humoros hisztériával karikíroz.
Mindent tud, és mindent álcáz, testvéreknél megbízhatóbban tartja a pilléreket,
szidolozza a hazugságokat, viszi az üzletet, dekázza a fánkokat, probléma-megold
és méltatlankodik – bár nyilván megvannak a maga svindlijei, melynek révén
panorámás, napfényes lakásból ijedezik ő is. A barátnőjét alakító Bertalan
Ágnesnek mintha valamely korábbi verzióban több szerepe lett volna, mert
a nyitányban vicces-hangsúlyos a harsány karattyolása-kommentálása – aztán
később csak úgy eltűnik a színről. Ez a szál (Zoli és csaja) a Gárdosra
jellemző kabaré-humor és vígjátéki stilizálás támasza lehetne, ám a történet
másfelé kanyarodik.
Életszagú mégis a kompánia. Szimpatikus, hogy nincs idealizálás, itt
aztán senki sem szent. Nemcsak András csal és ámít, hanem mindenki körülötte.
Anyja, aki férje testvérével folytatott viszonyt, gyermekét is tőle szülve,
majd nem bírva az édes hármast, egészen Amerikáig menekült, ahonnan ámító
szép hazugságokkal jelentkezik olykor. (Bár Tábori Nóra kabaré-magánszáma
szintén kilóg a filmből.) Zsül, az igaz szerető, aki a titkot – ő az apa
– azzal vezekli le, hogy nem törődik a tőle lenyúlt ékszerekkel (a sikeres
pékség valószínűsíthető anyagi alapjával), és inkább zaccból jósol másoknak
– ha már saját életében nem telik többre, minthogy egy anzikszkártya ígéretébe
kapaszkodva szeretőjét visszavárja minden délben Ferihegyen, egy szál rózsával,
az érkezési oldalon. Vagy a feleség, aki aggódik sokat utazó, folyton nyúzott
férjéért, ám közben az igazgatójával folytat viszonyt: egy férfival, akiről
tudja, hogy nagybeteg felesége mellől menekül… Gárdosék nem ítélkeznek,
és nem moralizálnak, ám az érzelgősség csapdáját így sem kerülik el. Az
apa és András kettőse az autóban kötelezően várható epizód, mégsem kellene
minden tanulságot kimondani és levonni. Persze lehet, hogy mindez csak
férfiúi melankólia, öregedő harmincasok diszkrét bája, elvégre elégszer
halljuk a kettes számú magyarázatot: nincs rosszkedvem, csak keveset beszélek…
Nem gyűlöljük tehát ezeket az alakokat, megértjük, és kicsit ismerősként
nézzük őket. Az ügyes színészválasztás mellett ifj. Seregi László sokat
segít ebben: meleg, aranybarnás színekkel borít embereket és tájakat, nem
hagyja, hogy éles, kemény fényben ütközzenek ki a hibák és csúnyaságok.
Szűrt fények, idilli környezet, szép képek: súlytalanná nem lesznek a vétkek,
csak tetszetősebbek az emberek. Talán túlságosan is: a megértő szeretet
azonos tónusúvá mos mindent. Pedig a történetben mintha lennének igazi
vesztesek is: az apa, aki belehalt a ki nem mondható titkokba és élethazugságokba,
vagy Bea, aki naivan, szerelmesen omlik össze a hirtelen telefonhívás miatt
– az utolsó jelenet csonka idillje felemás módon szolgáltat igazságot a
lánynak. Ha elhisszük Andrásnak, hogy a szerelem Krakkóba hívná, akkor
Az utolsó blues nemcsak a kiprovokált választás, de a lemondás története
is. Nem tudjuk, mi történik többi hősünkkel e zaklatott huszonnégy óra
elteltével, csak tippelhetünk, miként formálódik tovább a keserédes családi
románc a hazugságok és megcsalatások után. Melankolikus, érzelmes és életszerű
a sztori, pusztán az ereje vész el a nagy empátiában. Van döntés, és mintha
felelősség is lenne. Árnyékos őszintéség és aranybarna bukás. Talán nem
kellene ennyire szeretni és megérteni magunkat.
Az utolsó blues – magyar, 2001. Rendezte és írta: Gárdos Péter. Kép:
ifj. Seregi László. Zene: Zbigniew Raj. Vágó: Miklós Mari. Díszlet: Hujber
Balázs. Jelmez: Breckl János. Hang: Kovács György. Szereplők: Kulka János
(Andris), Fullajtár Andrea (Judit), Agnieszka Wagner (Bea), Rudolf Péter
(Zoli). Producer: Szekeres Dénes, Jan Kidawa-Blonski, Paola Massiah. Gyártó:
Tivoli Filmproduckió, Telewizja Polska, S.A./Gambit Production Ltd., Pixel
S.r.l. Támogató: MMK, tv2, Eurimages. Forgalmazó: Budapest Film. 96 perc.
|