A jade skorpió átka
The Curse of the Jade Scorpion – amerikai, 2001. Írta és rendezte:
Woody Allen. Kép: Zhao Fei. Szereplők: Woody Allen (Briggs), Helen Hunt
(Betty), Charlize Theron (Laura), Dan Aykroyd (Chris), Elizabeth Berkeley
(Jill). Gyártó: Rollins&Joffe Productions / DreamWorks. Forgalmazó:
Budapest Film. Feliratos. 103 perc.
El kell hessegetni a gondolatot, hogy Woody Allen a kezdetektől csak
ennyi volna. És a hogy a mese tétje sem lehet több. Hogy a csúnya kis emberről
az jut a nagydarab árja szőkeségű hölgynek eszébe, hogy „egy féreg”, aztán
jönnek a fordulatok, és a férfi szerelmes rehabilitálása. Hányszor indított
már Allen szép magas bombázó oldalán, hányszor csalt és csalták, mint akármely
jó külsejű, de büntetésre ingerlő vígjátéki férfiút, mondjuk, egy régi
Mastroiannit, anélkül hogy ez a „féreg” motívum akárcsak érintve lett volna.
Mert hiszen rendben van az, hogy az Allen-figura örök kötelessége poénos
monológokban utalni zsidóságára, városi kötődésére, plebejus reflexeire,
satnya termetére. De mégiscsak érvényes közben filmről filmre az örökös
W. A. axióma: őt a nők ab ovo egészségesen kívánni szokták. Csak ez után
jöhet a konfliktus, másik férfi, másik nő, a magas, a szőke, a keresztény,
a sportos.
Az olyan nézőnek, aki mindig is önmagát féltette W. A. figurájában,
eszébe juthatott persze már többször is, mi volna, ha egyik-másik mozidarab
súlyos pillanatában a szép hősnő egyszerűen valami kicsihez és rúthoz –
éppenséggel féreghez – hasonlítaná a kelet-európai normák szerint pimaszul
bátor kis emberkét. És akkor annyi: az önvédelemi varázs hatása elmúlt,
a cselekmény maradéka már csak arról szólhat, hogyan küldik padlóra hősünk
egóját örökre további rafinált megszégyenítő büntetések. Allennel ez persze
két okból sem történhet meg. Először: mert mégiscsak amerikai filmet csinál,
ügyesen hamisított hitelesség-standardok szerint. Másodszor: mert mégiscsak
amerikai férfi a maga amerikai filmjében, úgy is, mint kicsi, csúnya és
zsidó. Sültrealista szinten sem lehet tehát agyagba döngölni pusztán azáltal,
hogy a fentieket a fejére olvassák, mert az ő hazájában az a hiteles, hogy
valaki bölcsődés korától fenemód büszke éppen arra, amilyen.
Azért A jade skorpió átkában mégiscsak pikáns kissé, hogy a hős és
hősnő ilyen egyszerű relációban – Féreg és Brünhilda – utálják egymást
rögtön a bűnügyi bonyodalom elején, hogy azután a film végére magától értetődően
egymásba szeressenek. Allen történetei közül ez a tiszta változat azért
eddig hiányzott, most meg rögtön egy negyvenes évek elején játszódó kosztümös
vígjátékban bukkan elő, ahol ugyan egyetlen közvetlen célzás történik Hitlerre,
és egy nagyon is közvetett, cselekmény-szintű utalás Cippola mesterre,
de azért mégis tapintható a rendezői igény, miszerint a művelt néző idézze
csak eszébe, hogy a Nagy Víz túlpartján momentán fasizmus dúl. A film ennél
az apró dramaturgiai csavarnál amúgy nem igen kínál több érdekességet.
Hogy a háborús idők árja-imázs hordozó magas-szőkesége az új évezred munkamániás
selfmadewomanjével keresztezhető, ez nem lelemény, ez adja magát.
Az új Woody Allen filmben végül is éppen az a legizgalmasabb, hogy
mardosó filmtörténészi kétségek és kérdések katalizátora. Miért képzeljük,
hogy ha régi kultuszfilmes műfaji keretet választ, mondjuk egy krimi-vígjátékot,
akkor lehetetlen, hogy ez csak annyi legyen, amennyi? Miért éppen a negyvenes
évek? A válasz: csak.
Mert hogy a Mester agyalt valamilyen vígjáték-forgatókönyvön. Csent
egy keveset Billy Wilder halhatatlan Legénylakásából, lenyúlta hozzá a
szerelmi varázslat motívumot a Szentivánéji álomból, és persze hozzágyúrta
régi komplexusos-kultuszfilmes önmagát, hadd maradjon tőle minden ugyanaz,
csak mégis más, ha egyszer maga Woody Allen kacérkodik a háttérben az idézőjelekkel.
Így is, úgy is tisztes iparosmunka az eredmény. Meglehet, keleti-parti
iparos munkája. A delikát W. A. monogram azért rajta van. Akinek fontos,
megkeresheti.
Hirsch Tibor
| vissza az elejére |
Tenenbaum, a háziátok
The Royal Tenenbaums – amerikai, 2001. Rendezte: Wes Anderson. Írta:
Owen Wilson és Wes Anderson. Kép: Robert Yeoman. Zene: Mark Mothersbaugh.
Szereplők: Gene Hackman (Royal), Angelica Huston (Etheline), Ben Stiller
(Chas), Gwyneth Paltrow (Margot), Luke Wilson (Richie), Owen Wilson (Eli).
Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 109 perc.
Wes Anderson filmje több szempontból is felemás produkció. Mintha az
Addams Family felhasználásával Wodehouse és Woody Allen dolgozott volna
össze, hogy egy tömegszórakoztatásra is kiválóan alkalmas, kortárs, független
művészfilmet alkosson: voltaképpen egy családregény mozgóképes illusztrációját
rajzfilmszerűen stilizált, mégis drámai hangvételű komédia formájában,
amely mellesleg családterápiás tréningnek sem utolsó. A főhős Royal Tenenbaum
(Gene Hackman), az egyébként roppant szórakoztató, fifikás és önző dög,
22 év távollét után visszatér családjához – elsősorban azért, mivel teljesen
leégett és nincs fedél a feje fölött, emelkedett szempontból viszont azért,
hogy élete alkonyán megváltásra találjon ugyancsak felemás sorsú szeretteinél.
Úgy alakul, hogy olcsó trükkjei szánalmas lelepleződése ellenére valahogy
mégiscsak beindul a kátyúban rekedt családi szekér, sőt, bűnbocsánat-keresés
közben épp az addig gyűlölt és/vagy ignorált apa hoz valamelyes megváltást
a három rezignált és frusztrált, hajdan volt csodagyerek derékba tört életében.
Amilyen nyomasztóak a néhány ecsetvonással felvázolt sorsok, olyan viccesek
és szívet melengetők lesznek a sorsokból születő karikatúrák; amennyire
szűkmarkú a jellemábrázolás (a sztár-szereplők többségének egyetlen védjegyszerű
tulajdonsága és hozzá tartozó ruhája van), annyira képes ez a felemás család
igaziból átélhető és szorongató pillanatokat teremteni. Kár, hogy a groteszk
komikum fősodrát olykor túlzottan szépelgő jelenetekkel bontja meg a rendező,
mert így kissé felhígul az amúgy markáns és következetes stílus. Meg aztán:
két nevetés közt olcsó szentimentalizmus nélkül is bizton számot tarthatott
volna néhány, a mozi sötétjébe hullajtott könnycseppre.
Kis Anna
| vissza az elejére |
A Bourne-rejtély
The Bourne Identity – amerikai, 2002. Rendezte: Doug Liman. Írta:
Robert Ludlum regényéből Tony Gilroy és William Blake Herron. Kép: Oliver
Wood. Zene: John Powell. Szereplők: Matt Damon (Bourne), Franka Potente
(Marie), Chris Cooper (Ted), Clive Owen (Professzor), Brian Cox (Abbott).
Gyártó: Universal/Kalima Productions. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos.
118 perc.
Kicsoda egy kém? Melyik álarca, neve, bőre? Egy darabig talán fejben
tudja tartani, de mi történik akkor, ha elveszti az emlékezetét? A törlődött
múlt egy hétköznapi embernek sem aprócska kihívás, a sűrűre szőtt hazugság
és identitás-háló lakója számára azonban maga a megsemmisülés.
Halászok egy összelövöldözött hátú amnéziás férfit pecáznak ki a tengerből
Marseille közelében. Az egyetlen nyom egy széf száma. Amint felnyitja,
memóriadeficites hősünk amolyan Ságvári módra (33 nevem volt) egyszerre
tucatnyi útlevél és identitás közül is választhatna – már ha tudna mit
kezdeni velük. A kirakósdi itt azonban élet-halál kérdés, a biztos kiindulópont
ugyanis: sokan és sokféleképpen próbálják megölni. Csak egy megoldás marad:
ki kell derítenie, kicsoda-micsoda is voltaképpen.
A tavaly elhunyt kémklasszikus Robert Ludlum 1980-as Fantom (The Bourne
Identity) című regényének ez a második feldolgozása (az elsőt Roger Young
készítette 1988-ban Richard Chamberlain főszereplésével). Ludlum valahol
Ian Fleming ügynök-meséi és John le Carré nyomasztóan realista kém-drámái
között evez félúton, s a film jól visszaadja a könyveit jellemző fojtott,
mégis vibráló feszültséget. Nem a csodaketyerék, szuperhősök, gyilkos luxuskurvák
világa ez, inkább egy szorongós-szaladós univerzum, ahol a hősök számára
nem betegség, hanem kötelező mentális állapot a skizofrénia és üldözési
mánia.
A Bourne-rejtélyben az ízléssel és mértékkel alkalmazott klisék, a
hangulathoz igazított fáradt színek és világítás képesek megteremteni a
mindent átszövő összeesküvésekre épített világ lőporfüstös atmoszféráját,
néhol már-már klasszikusan míves munka benyomását keltve. Sajnos a mátrixos
„gyorsítás-lassítás” is előkerül időnként a tarsolyból, ami itt inkább
stílustörő elem, a főszereplő Matt Damon pedig talán túl sima és ránctalan
ahhoz, hogy maximálisan fel tudjon tölteni feszültséggel egy szorongásra
és gyilkos számításra épített világot.
Vaskó Péter
| vissza az elejére |
Álmatlanság
Insomnia – 2002, amerikai. Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Erik
Skjoldbjerg és Nikolaj Frobenius forgatókönyvéből Hillary Seitz. Kép: Wally
Pfister. Zene: David Julian. Szereplők: Al Pacino (Will Dormer), Robin
Williams (Walter Finch), Hilary Swank (Elie), Maura Tierney (Rachel). Gyártó:
Alcon Entertainment / Section 8. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 118 perc.
Öt év alatt két A-szériás hollywoodi remake norvég alapműből nem kis
teljesítmény egy alig négymilliós ország filmgyártásától, még akkor is,
ha a Hullázó kedélyek krimi-komédiája az eredeti változatban sem igen érdemel
ki másfél óra figyelmet. Ki tudja, a fjordok fotogenitása vagy a jeles
drámaörökség emeli az országot e tekintetben skandináv riválisai fölé,
de még valószínűbb, hogy az a sajátos hozzáállás, amely a filmet száz éve
egyfajta közösségi élmény forrásának tekinti, fényjátéknak a féléves éjszakákban.
Mindenesetre az már elsősorban Erik Skjoldberg író-rendező érdeme, hogy
1997-es Insomniája nemcsak felkeltette a manapság globális piacra dolgozó
álomgyár figyelmét, de az utóbbi évtizedben példátlan módon elég erősnek
bizonyult ahhoz, hogy a feldolgozást is szinte sértetlenül kibírja.
Az Insomnia szerencsére értő és tehetséges újrarendezőre talált Christopher
Nolan személyében, aki még a Memento sikere előtt felhívta Hollywood figyelmét
a norvég pszicho-thrillerre. Skjoldberg alapsztorija a bukott nagyvárosi
kopóról, akit a fehér éjszakák földjére küldenek egy kéjgyilkosság ügyében,
csupán bilincseit veszti: Nolan a nagyközönség érdekében lefejti kiégett,
álmatlanságban szenvedő főhőséről a lélekrajzhoz szőtt szerelmi szálakat,
és akcióval tölti ki az űrt (üldözési jelenete az öbölben úszó óriásrönkökön
például kicsiny telitalálat). A fordulatok precízen követik a mintát, a
ritmus pont annyira feszes, hogy megőrizze a kényes egyensúlyt thriller
és pszichológiai dráma között, az eredeti képsorainak verőfényes noir-hangulata
pedig Alaszkában is épp olyan bizarr és lenyűgöző, mint Lappföld partjainál.
Az egyetlen lényeges különbség Insomnia és Álmatlanság közt egyben
a remake legnagyobb gyengéje: Stellan Skarsgard szexuálisan frusztrált,
nézői azonosulásra cseppet sem csábító rendőrfigurája Pacino révén nemcsak
megkopott rutinalakítást (lásd Portyántól a Szemtől szembenig), de egyfajta
hamis pátoszt kap, amely az alapmű ismerete nélkül is szembetűnő. Főként
ennek köszönhető az erőszakolt Belső Ügyosztály-háttérsztori, néhány kényelmetlenül
illúzióromboló pillanat polit-korrektre hangolása, sőt a könnyfakasztó
végkifejlet is. A beszélő névről nem beszélve, ami már az Ördög ügyvédje
idején is legalább ötven éve kínosnak számított.
Varró Attila
| vissza az elejére |
XXX
XXX – amerikai, 2002. Rendezte: Rob Cohen. Írta: Rich Wilkes. Kép:
Dean Semler. Zene: Randy Edelman, DMX. Szereplők: Vin Diesel (Xander Cage),
Samel L. Jackson (Gibbons), Asia Argento (Yelena). Gyártó: Columbia Tri-Star.
Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 124 perc.
Egy jól fényképezett, lavinával kísért snowboard-hajsza menti meg Rob
Cohen filmjét az azonnali feledéstől. Pedig a közepesen izgalmas akciófilmek
mestere nem kisebb mutatványra vállalkozik, mint hogy a Halálos iramban
sikerén felbuzdulva Vin Diesel segítségével faragjon a kor igényeit maradéktalanul
kielégítő, extrém sport-megszállott akcióhőst James Bond lejárt szavatosságú
figurájából.
A frankensteini beavatkozás eredménye egy politikailag tetőtől-talpig
tekintélyellenes, modorában kedvesen tapló, vízhatlan és ütésálló elemes
maci. Az új Bruce Willis-ként reklámozott Diesel a fejlesztésnek ebben
a fázisában egyelőre még csak olyan hatást kelt, mintha a Menekülés New
Yorkból Snake Plisskenjét a nem éppen gumiarcú Kurt Russel helyett a hullamerev
Dolph Lundgren alakítaná egy gördeszkával a hóna alatt. Ami persze nem
feltétlenül lenne probléma, ha a történet megfelelő sűrűségben kínálna
számára testhezálló elfoglaltságot. De a Prágában székelő orosz anarchista
gengszterbandába beépülő speciális ügynök leginkább a nyúzott Asia Argento
körül legyeskedik, és a korhatár-szempontokra igen érzékeny alkotói fantázia
van annyira szégyellős, hogy a románc teljes érdektelenségbe fulladjon.
Az XXX a hasonlóan modernista Kardhal második ligás változatának hat,
amelyben a sztori hézagait a manapság divatos nyaktörő sportok képei pótolják
ki. Csakhogy amíg például a Music TV Jackass-sorozatának burleszk-parádéja
lüke vigyorral vezeti elő a legéletveszélyesebb kunsztokat is, az XXX halálosan
komolyan veszi magát, miközben nem is félelmetes. Hiába javítja meg Diesel
a digitális technika hathatós támogatásával Steve McQueen 1963-as motoros
kerítésugrás rekordját jó két méterrel, a film csak nagyon ritkán olyan
kemény, mint a kísérőzenében folyamatosan döngölő eszelős nu-metal és techno
szerzemények. A befejezés Bond-filmekre kacsintó, cukros tengerparti idillje
alatt például egyáltalán nem.
Kovács Marcell
| vissza az elejére |
A fegyverek szava
Windtalkers – amerikai, 2002. Rendezte: John Woo. Írta: John Rice
és Joe Batteer. Kép: Jeffrey L. Kimball. Zene: James Horner. Szereplők:
Nicolas Cage (Joe Enders), Christian Slater (Anderson), Adam Beach (Yahzee),
Peter Stormare (Hjelmstad). Gyártó: MGM. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.133
perc
A háborúsdi folytatódik. Most éppen Saipan. II. vhb. Japcsik az Amcsik
ellen. Istenem, hát hány sztár akar még a harcmezőn elvérezni?! Már alig
várom D. Washingtont bakaszerepben. De most Nicolas Cage-en a sor.
A kezdő képsorok hitelt érdemlően bizonyítják, hogy Joe Enders (Cage)
tragikus hős. A rábízott osztagot mind egy szálig lemészárolják, balszerencséjére
ő maga megússza, csak a hallása bánja. Összetörve, süketen a katonai kórházban
– elég unalmas. Szerelmes nővérke, kis svindli, a süket fül jól vizsgázik,
vissza a sereghez – hosszúra nyúlt előjáték. A feladat: megvédeni a hadsereg
kódfejtő-csodáját, a Navajo-indiánt. Harcban védelmezni, fogságban megölni
– ezt követeli a haza (based on a true story – olvashatjuk a plakáton,
s máris jobb nekünk). A leigázottat és a gyarmatosítót, a tejfelesszájút
és a hétpróbást, a zordon tekintetűt (Cage-specialitás) és az ártatlan
mosolyút bilincseli egymáshoz a történelmi tényeken alapuló forgatókönyv,
s veti a párost a háború poklába. Utóbbiról az a John Woo gondoskodik,
akitől azért többet várnánk, mint a lángba borult testek látványos légi
balettjét.
De lehet, hogy már nem is várunk többet, végül is oly keveset számít,
ha egyáltalán, hogy egy újabb mester vérzett el a maga hollywoodi bevetésén.
És ebben nem feltétlenül Hollywood a bűnös, elvégre nem kötelező mindenáron
filmet rendezni, de ha mégis, lehet szerényebb honoráriumokért akár Hongkongban
is.
Köves Gábor
| vissza az elejére |
A kísérlet
Das Experiment – német, 2000. Rendezte: Oliver Hirschbigel. Írta:
Mario Giordano regényéből Giordano, Christoph Darnstadt, Don Bohlinger.
Kép: Rainer Klausmann. Zene: Alexander van Bubenheim. Szereplők: Moritz
Bleibtreu (Tarek), Christian Berkel (Steinhoff), Justus von Dohnányi (Berus),
Marren Eggert (Dora). Gyártó: Typhoon Films. Forgalmazó: Best Hollywood.
Feliratos. 120 perc.
A kísérlet nagyjából annyira német film, amennyire mondjuk a Bíbor folyók
francia volt. Hazai ízek kizárva, hacsak azt nem tudjuk be jellegzetesen
németnek, hogy mozira készült zsánerfilmjeik túlnyomó többsége a tévé-
és reklámfilmek, valamint az amerikai mainstream kultuszdarabjainak képi
paneljeiből építkezik. Derrick szelleme járja be A kísérletet (ez viszont
echte nemzeti sajátosság), noha mindenki nagyon igyekszik lazán zseniálisnak
és flegmán professzionális lenni. És valóban nem sok hiányzik, hogy filmünket
merészséggel vádolhassuk, elvégre a hírhedt Stanford Prison Experiment
játékfilmes megjelenítése, különösen egy német film esetében, pikáns kis
vállalás.
A hetvenes évek elején az amerikai Zimbardo professzor azt vizsgálta,
hogy a börtönőr- és rab-mezek milyen gyorsan alakítják át a kísérletre
jelentkező utca emberének józan gondolkodását. (A jó doktor megállapítása
szerint a béke elkötelezett híveiből lettek a legvéresebb kezű nácik.)
Ugyanez játszódik le most egy német egyetemi kísérlet alkalmával: 24 emberből
véletlenszerű kiválasztás alapján 14 napra 12 rab és 12 börtönőr lesz a
professzorok mindent és mindenkit figyelő kamerája előtt. Big Brother-életérzés,
Harcosok klubja-nihil, acélkék-narancs-neonzöld fények s még sok-sok klisé:
a szereplők sorsa (kiből lesz hős, vesztes, halott, degenerált) az arcokról
leolvasható, a gondolatok és a képek lejárt szavatosságúak. No nem sokkal,
éppen csak. Az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy A kísérlet Németországban
hatalmas, sőt még annál is nagyobb sikert aratott, és semmi okunk azt hinni,
hogy nálunk ez másképp lesz.
Elek Kálmán
| vissza az elejére |
Egy fiúról
About a Boy – angol-amerikai, 2002. Rendezte: Chris Weitz és Paul
Weitz. Írta: Nick Hornby regényéből Peter Hedges, Chris Weitz és Paul Weitz.
Kép: Remi Adefarasin. Zene: Damon Gough. Szereplők: Hugh Grant (Will Freeman),
Toni Collette (Fiona), Rachel Weisz (Rachel), Nicholas Hoult (Marcus).
Gyártó: Kalima/Studio Canal/Tribeca Productions/Working Title. Forgalmazó:
UIP-Duna Film. Feliratos. 100 perc.
Nick Hornby, a Pop, csajok, satöbbi bestseller könyv írója amolyan Helen
Fielding (Bridget Jones naplója) férfi variáns; hősei az önimádók társadalmának
mintapéldányai: altruitásból nulla százalékot teljesítenek, önsajnálatból
azonban világbajnokok is lehetnének. Az Egy fiúról főszereplője (Hugh Grant)
is egy ezen hősök közül; apja egy
bugyuta karácsonyi nóta jogdíjait hagyta rá, így bőven marad ideje
legfőbb és leghűségesebb társára, saját magára. Napjait, hogy ne folyjanak
el teljesen parttalanul, egységekre osztja fel: hol a hálón bóklászik,
hol a fodrásznál ül, hol a tévét bámulja, egyszóval szélsőségesen unatkozik.
Egy szép napon, engedve a családi nyomásnak, nő után néz. Ha nem is a gümőkórosok
és a rákbetegek összejöveteleit kezdi látogatni (lásd: Harcosok klubja),
de egyedülállóként az elvált szülők klubdélutánjainak oszlopos tagjává
válik. Már éppen lendületben van egy szép szőkénél, amikor megismerkedik
a hippi szemléletű, depressziós, bioétrenden élő Fionával, és annak iskolás
kisfiával, aki elhatározza, megszerzi hősünket a csonka családnak. Az üldözőből
üldözött lesz, a koravén kisfiú mellett gyerekes főszereplőnk kénytelen-kelletlen
felcseperedik, és amikor már érzelmileg is készen áll az önzetlen szerelemre,
Rachel Weiss személyében álmai (elvált, egy gyermekes) asszonya is besétál
az életébe. Jóllehet a filmet az Amerikai pite rendezői jegyzik, a producerek
között a
Sztárom a párom, a Négy esküvő, egy temetés valamint a Bridget Jones
naplója alkotógárdája áll. Az Egy fiúról az ő hatásukat tükrözi: vicces,
ironikus, keserédes, érzelemdús, egyszóval nagyon is emberi vígjáték.
Hungler Tímea
| vissza az elejére |
A kismenő
Mr. Deeds – amerikai, 2002. Rendezte: Steven Brill. Írta: Tim Herlihy.
Kép: Peter Lyons Collister. Zene: Teddy Castelucci. Szereplők: Adam Sandler
(Longfellow Deeds), Peter Gallagher (Chuck), Winona Ryder (Babe), Jerad
Harris (McGrath). Gyártó: Columbia Pictures/New Line. Forgalmazó: InterCom.
Feliratos. 96 perc.
Adam Sandler lassan, de egyre biztosabban próbál komikusként besorolni
Mr. Beans vagy Jim Carey mögé. A legnagyobb probléma Sandlerrel, hogy közel
sem olyan vicces, mint az említett két színész. Eddigi filmjei szinte mindig
a forgatókönyvnek köszönhetően voltak nevettetőek, és nem tűnt fel, hogy
maga Sandler tulajdonképpen meglehetősen sótlan figura. Azonban az elég
gyenge A kismenőhöz viszont legalább egy Jim Carey kaliberű komikusra lenne
szükség, hogy mimikájával vagy játékával le tudja nyomni torkunkon a történet
bárgyúságát és a poénok hiányát.
Nem segít a filmen a vaskos közhelyek sulykolása sem. A sztori szerint
a jólelkű pizzafutár hatalmas vagyont örököl: egy igazi médiabirodalom
moguljává válik, ám hősünket nem érdekli sem a hatalom, sem a pénz (a vállalati
részvényekért cserébe kapott milliárdokat eljótékonykodja), ő továbbra
is a vidám koldus és nem az irigyelt királyfi akar lenni. Persze nem hiányozhat
a képből az eleinte hősünk magánéletét firtató, álnok, ám később szerelmes
újságírónő sem, aki a film végére kötelező jelleggel Sandler karjaiba hull.
Úgy tűnik, az amerikai filmvígjátékok válságban vannak: az Airplane
és Csupasz pisztoly stílusú abszurd humor mintha teljesen kiveszett volna
palettájukról, átadva helyüket a gyenge álromantikába hajló fércmunkáknak
és az Adam Sandler-féle közepes színészeknek. Kár.
Herpai Gergely
| vissza az elejére |
|