Beszélgetés egy szkeccsfilmről
Filmrendező zenekar
Horeczky Krisztina
Öt elsőfilmes csapatba állt, hogy kifogjon a
pénzhiányon, mely mifelénk jó ideje minden magányos pályakezdőt rögtön
a pálya szélére parancsol. Nagyfilmre várva is forgatnak: szkeccsfilmet.
|
Bodó Viktor színész, színház-és filmrendező öt hónapja alapította meg
a Magma Társaságot, amely összművészeti fesztivál szervezése mellett színházi
és filmes alkotásokat hoz létre, főiskolásokból álló kvázi-társulatával
együtt. Az első filmes vállalkozásuk a Megálló című szkeccsfilm. Bodó –
Budai György producerrel kart karba öltve – összeverbuválta legsikeresebb
elsőfilmeseinket – Török Ferencet, Mundruczó Kornélt, és a szeptemberben
nagyjátékfilmet forgató, emiatt erről a munkáról lemondó Hajdu Szabolcs
helyére beugró Pálfi Györgyöt –, hogy Schilling Árpáddal és Jancsó Miklóssal
Megálló címen, öt epizódból álló szkeccsfilmet rendezzenek. Az alapkoncepció,
Bodó és Tasnádi István színházi szerző ötlete, idővel tovatűnt. Schilling
kivételével az alkotók mindegyike nagyvonalúan lemondott arról a lehetőségről,
hogy a 78-as éjszakai busz egyik megállójában vagy annak környékén toporogva
forgassa le 15–20 perces rövidfilmjét, ugyanakkor alkotói szabadságukat
semmiben sem korlátozza, hogy az összes epizódban Csuja Imre ül a volán
mögött. Pálfi György Táltosember vs. Ikarus című epizódja noha Daidalosz
és Ikarosz ősi történetének parafrázisa, a Spiderman/Superman modern mítoszából
merít. Mundruczó munkája, a 78É Szent Johannája operafilm lesz bérhalottakkal–bérsérültekkel
a katasztrófa-védelmi szervek gyakorlatán. Török Ferenc Cipők, Bodó Viktor
Negyedóra és Schilling Árpád (Süsü) No comment című filmje ezekhez képest
kifejezetten földközeli munka. Jancsó Miklós nem rendez önálló epizódot,
neki a tanácsadói pozíción túl az „összekötő” örömteli feladata jutott.
A hatosfogat öt tagjával kerekasztal köré ültünk.
[kocka]
– A Moszkva tér után azt mondta, úgy képzeli pályafutását, hogy egyik
évben nagyjátékfilmet, a másikban dokumentumfilmet, a harmadikban kisjátékfilmet
forgat. A Moszkva tér után elkészítette Alig című dokumentumfilmjét, és
most, augusztus végén elkezdi forgatni a szkeccsfilmet.
– Török Ferenc: Akkor megjósoltam a saját pályafutásomat! Egy éve írtam
meg második nagyjátékfilmem forgatókönyvét, Szezon címmel, amelynek alaptörténete
a dokumentumfilmem témájára épül. Beadtam az MMK-hoz, vártam a döntésre.
Kaptam 50 millió forintot – ez a legtöbb, mi adható. A jövő nyáron fogom
elkölteni, mert a költségvetésem kb. 120 millió forint. 50 millió van a
számlánkon, és ez elég biztató – ráadásul én ebből el is indulok. Mindenképpen
forgattam volna az idén kisfilmet, volt is egy ötletem, nagyon szerettem
volna megvalósítani, de arra nem kaptam pénzt. Akkor jött a szkeccsfilm.
Így állok.
– Mégis feltűnő, hogy gyakran milyen erős szkepszissel nyilatkozik
szépen induló karrierje folytatásáról.
Török: Ez egy következmények nélküli ország. Ha itt valaki készít egy
viszonylag magas nézőszámot produkáló, több díjat nyert első filmet, az
nem sok jóra számíthat. Már csináltál egy jó filmet, minek forgass még
egyet? Az a szegény pedig, aki már ugyan haton van túl, de egyik sem sikerült,
fogjon hozzá a hetedikhez, hátha összejön. A piac nem rentábilis, filmtörvény
nincsen, az állami támogatási rendszer nem preferálja a sikert, a magántőkéről
pedig annyit, hogy inkább elmegy az ember pöttyös labdát árulni a Balatonra,
mint hogy egy fillért is belefektessen az ifjú titán következő játékfilmjébe.
Pálfi György: Azon dolgozom, hogy a műfajokat keverjem, úgy, hogy mindegyik
filmem mögött én legyek. Felismerhető arcként. A szkeccsfilmről már akkor
beszélt a Feri és a Kornél, amikor a Hukklét vágtam. Aztán kiderült, hogy
Hajdu Szabolcs a készülő nagyjátékfilmje miatt nem tud részt venni a produkcióban.
Az én nevem jutott Viktorék eszébe. Ez megtisztelő, hiszen első nagyjátékfilmemet
az idei Szemlén mutattam be.
Bodó Viktor: Vannak olyan mániák, amelyeket meg kell valósítani – műfajtól
függetlenül. Ez a film részben referenciaként szolgál majd, azzal a reménybeli
céllal, hogy talán sikerül megnyernünk még több olyan befektetőt, aki hajlandó
filmre költeni úgy, hogy az alapvetően nem üzleti vállalkozás. Jó volna,
ha megengedhetnénk magunknak, hogy kimondjuk: szeretnénk ezen a pályán
maradni, jövőre nagyjátékfilmet forgatni. Ennek az a feltétele, hogy létrejöjjön
egy olyan működőképes finanszírozási rendszer, amelyben a filmipar szónak
realitása van. Színészi jelenlétem pillanatnyilag nincs, és nem is fog
hiányozni mindaddig, amíg nincs egy olyan megírt szerep vagy rendezői koncepció,
amelyért érdemes volna játszani. A Magma Társasággal most elvagyok. Szándékosan
nem mondok társulatot, hiszen tagjainak egyelőre nem tudok biztonságot
garantálni.
Mundruczó Kornél: Folyamatosan pályán lenni létszükséglet. Pálfi Gyuriéknak
részben pechjük, hogy ők már befejezték a főiskolát. Nekem a vizsgafilmek
készítése eleve folyamatos munkát jelent, még akkor is, ha a rövidfilmezésből
kezd kicsit elegem lenni. Ha komolyan veszem, elvesz egy évet az életemből.
Schilling Árpád: Bár nekem ott a színház, erre a nyárra is volt filmötletem.
Csak pénz nem volt. Jó, hogy a Magma kitalálta ezt a filmet, mert így lehetőségem
adódott, hogy azt, amit elrontottam a Nexxtben, megpróbáljam kijavítgatni.
Ez most rövidfilm, megoszlik a felelősség, pénz is van rá. Annyi volt a
dolgunk, hogy megírjuk az egyoldalas szinopszisunkat – ötlet annyi van,
mint a szemét, egyik jobb, mint a másik –, és a milliókkal szabadon dobálózzunk.
Azzal, hogy Budai mellénk állt, a vállalkozás is biztonságosabbá vált.
– A film eredeti koncepciója meglehetősen egyszerű volt: történetek
a 78-as éjszakai járaton. Legnagyobb meglepetésemre Schilling Árpád volt
az, aki ragaszkodott az alapötlethez, egyébként mindannyian kísérletezésre,
új formanyelv kipróbálására adták a fejüket.
Török: Ez a munka kiránt abból a típusú gondolkozásból, amibe kényelmi
okok miatt hajlamos voltam beletespedni: alárendeltem a filmet a jó történetnek,
a riposztos dialógoknak. Fél év után újraolvastam második nagyjátékfilmem
forgatókönyvét, s majd’ megőrültem. Nem bírok elszakadni a linearitástól,
annyira egóban nyomom! Néha szeretném kiradírozni melldöngetéssel egyébként
nem vádolható hősömet a jelenetből. Ez nem azt jelenti, hogy most nem egy
történetet mondok el, sőt, de párhuzamosan futtatom a szálakat. Sokkal
több lesz az olyan indifferens kép, amely magáért való, vagy távoli asszociációs
síkként jelenik meg, a történet ritmikáját szolgálja, és nem az ok-okozati
viszonyokat árnyalja. Sokkal precízebben dolgoztam ki ezt a filmet, mint
a Moszkva teret. Realista helyszíneken játszódik, de a beállítások átgondoltsága
miatt jóval stilizáltabb, már-már esztétizáló lesz, nem pedig kézikamerás,
afféle „szaladjunk az ember után, csak csinál valamit, talán valamit majd
mond is”. Térszerkezetünk van, előre kifényképeztük, én rajzoltam, Garas
Dániellel, az operatőrrel a helyszíneken újrafotóztunk. Jó pár hónapon
át foglalkoztunk ezzel. A színészek most is erősen jelen vannak a történetben,
az arcuk nagyon fontos, de még fontosabb, hogy a térben melyik ponton helyezkednek
el. A Moszkva tér után azt mondták a külföldi producerek, akiknek mindig
sokkal jobban hittem, mint a kollégáknak vagy a kritikusoknak: képekben,
stílusban, set-design-ban kellene sokat javulnom. Most csupa olyasmit csinálok,
amitől félek. Másrészt: mindig szerettem volna „nős” filmet forgatni. Ez
most három nőről szól: Pelsőczy Réka, Parti Nóra, Egri Kati játsszák őket,
velük még sosem dolgoztam. Egymástól igen távol eső személyiségek. Nem
is kerülnek túl közel egymáshoz. Idegenek, azok is maradnak. Csak jönnek
a busszal. De hát eleve ez a busz! A Moszkva térben három buszos jelenet
szerepel. A film hetven százalékát éjszaka forgattam. Nekem már elegem
van az éjszakából! Úgyhogy az enyém napos film lesz, és a Keleti pályaudvaron,
egy cipőboltban és egy szállodában fog játszódni. A busz egyszer megáll
a Keleti előtt, Csuja Imre vezeti. Ennyit a buszról.
Bodó: Tasnádi Istvánnal arra gondoltunk – részben pénzügyi megfontolásból
–, hogy az éjszakai 78-as vonalán mindenki választ egy megállót, és ott
leforgatja az etűdöt. De egy helyszíntől nem lesz olcsóbb a film. Miki
bácsi nagyon erősen azt képviselte, hogy ne állítsunk fel szabályokat,
mindenki forgassa le a saját rövidfilmjét, szálljon el. Ettől a gyártásvezető
padlóra került, én meg mindvégig azon aggódtam, hogy fölborul a rend. Ráadásul
Tasnádival közös forgatókönyvírást terveztünk, de ez veszélyes játék lett
volna – mindenesetre én vele és Vinnai Andrással dolgoztam, az operatőr
Herbai Máté lesz. Az elején nem éreztem rá a munka ritmusára, mindig az
egészre kellett figyelnem, és azt gondoltam, úgy korrekt, ha az én filmemmel
foglalkozom utoljára. A gyártásnak velem van a legkönnyebb dolga: húzom
le a költségeimet. Hat stábbal dolgozunk, és szerintem egy ilyen film elkészítése
után egy nagyjátékfilm – gyártási szempontból – kifejezetten „szoftosabb”
munka lesz.
Pálfi: Régóta szerettem volna a képregények világát, pontosabban: a
képregény-újság struktúráját, az írásos szövegdobozokat is becsempészni
a filmbe, ugyanakkor megmaradni az akciófilmnél. Imádom ezt a műfajt, ám
jó képregény-feldolgozást még nem láttam. A terv megvan, de egyelőre még
papíron számolunk. A film költségeit bajos volna ilyen keretek között fedezni,
márpedig a vizuális világ létrehozása nagyon igényes munka.
Schilling: A forgatókönyvemet én írtam, és az eredeti koncepcióban
a közös játék lehetősége érdekelt. Hogy betartjuk-e a játékszabályokat.
Képesek vagyunk-e rá, vagy sem. Bebizonyosodott, hogy „sem”. De én nem
akartam új forgatókönyvet írni. A történetemet arra építettem, hogy elsőre
mi jut eszembe egy megállóról. Ahová érkezik, és ahonnan elmegy egy busz.
Azt az utat követem, amit Pálfi Gyuri már kipróbált: a filmem néma, és
főleg képalapú. A történet olyan egyszerű, hogy a titokzatos No comment
címet adtam a filmnek. Erdély Mátyás az operatőröm, ő fotózza körülbelül
hat éve az előadásaimat. Nagyon közel állnak a képei mindahhoz, amiben
gondolkozom. Egyébiránt az egész vállalkozásban van valami hihetetlen felelőtlenség,
ami remélhetőleg nem válik a film kárára. Mindenki kizárólag a saját produkcióját
felügyeli, aztán beülünk a vetítőterembe, és hátrahőkölünk: mi a francot
keres egymás mellett ez az öt film? És mi lesz az, ami ezeket a filmeket
összetartja a Megálló címen kívül – ha az még akkor egyáltalán aktuális
lesz.
Mundruczó: Süsühöz hasonlóan magam is ragaszkodtam az eredeti szinopszisomhoz.
Egyrészt gyorsan eldőlt, hogy én készítem a finálét. A buszt megtartottam,
mivel a film egy balesettel indul. Aztán egyre teátrálisabb gesztusok következnek,
és úgy éreztem, ezek a teátrális gesztusok azt kívánják, hogy hőseim dalra
fakadjanak. Képileg nem szeretek elszakadni a valóságtól, mert úgy gondolom,
az filmellenes megoldás.
Bodó: Kísérletezni akarok mindig, amíg csak tehetem. Sokszor beleszeretek
egy érthetetlen, különös dologba, és nem tartom magamat sem koncepcióhoz,
sem rendezői szigorhoz – talán fel lehet ezt róni hibának is vagy következetlenségnek.
Szeretek mélyvízbe ugrani, ez tart életben, miközben azzal is számolok,
hogy a moziban széksorok vannak, azokon nézők ülnek, akik erre a filmre
befizettek. De hát ez nem lehet szempont. Az piaci rendezés volna.
Schilling: Félek a kísérletezés meg a keresés szótól, mert akkora pénzeket
költünk el, hogy jó lenne tudni, miről akarunk beszélni, különben úgy tűnik,
mintha csak szórakoznánk.
– Hogyan állnak a szkeccsfilm műfajához? Továbbá: mi a véleményük arról,
hogy ha Jancsó nem volna része a projektnek, akkor ez a munka generációs
film lenne – már amennyiben van ilyen. Korelnök Török, Bodó a benjámin.
Mundruczó: A generációs kérdés tökéletesen igaz, egykorúak vagyunk.
De stilárisan rettentően különböző filmeket csinálunk. Jó volna, ha ez
megjelenne egy rövidfilmben. Mert az a típusú modernitása véget ért a filmművészetnek,
hogy egységes filmnyelvet beszélnek az alkotók. Azért is esett az operára
a választásom, mert ez a zenei műfaj Gesamtkunstwerk. Minden jobb fajta
művészet átcsúszott a posztmodern korba, és ez remélhetőleg tükröződni
fog ebben a filmben. Többek között úgy, hogy a végén megszólalhat a kortárs
opera egy képviselője, mintegy megidézve egy igen elfeledett, meglehetősen
elitista műfajt. Az én epizódom tulajdonképpen zárvány lesz. (Az opera
librettóját Térey János és Harcos Bálint írta, zeneszerző: Tallér Zsófia,
operatőr: Nagy András.)
Schilling: Rengetegszer van az embernek önmagában nagyszerű ötlete,
ami nem áll össze egy történetté, és kínos volna felduzzasztani kilencven
percre. Viszont ebben a műfajban egy ötletet lehet kibontani, és nem kérik
számon, hogyan építettél volna föl ebből egy nagyjátékfilmet. Ez felszabadító
élmény. De nem tudom, mi a szkeccs. Tizenöt percről van fogalmam. Hogy
az mennyi idő. Abba kell besűríteni egy kis történetet vagy egy fotót.
Ez a tizenöt perc nekem helyzetjelentés. Nem akarok mást, csak egy aktuális
pillanatot megragadni.
Pálfi: A generációs film problematikájától kiráz a hideg. De Kornélnak
abban igaza van, nagyon fontos, hogy mindannyian Vízipókot meg Vukot néztünk
a tévében, és kisiskolás korunkban ment a Csillagok háborúja a mozikban.
Ezek közös élmények. Egy időben élünk. Csakis ebből a szempontból beszélhetünk
egy nemzedékről. Öten leszünk a filmben, meg a Miki bácsi, ezért a generációs
film biztosan hordoz majd valamilyen jelentést, de megerősítem, amit Süsü
mondott: ebben a pillanatban mindenki kizárólag a saját filmjét nézi, aztán
majd a vágóasztalon kiderül, hogyan passzolnak ezek egymás mellé. A szkeccsfilm
viszont nagyon izgat, mert a következő nagyjátékfilmtervem szkeccsfilm
dramaturgiával dolgozik. Két éve írtam, harmincperces epizódokból áll,
és ettől a filmtől eltérően alapvető lesz, hogy azok a darabok valamiféle
egységet alkossanak, miközben három különböző műfajjal játszadozom. Úgyhogy
ez a munka most lehetőséget ad arra, hogy nem felelőtlenül, hanem kicsit
bátrabban dolgozzam. És kialakulhat egy egészséges versenyhangulat; támogathatjuk
a másik filmjét.
Mundruczó: Jó érzés volna, hogy miután végignéztük ezt a száz percet,
azt mondanánk, ez nem az én filmem, hanem egy játékfilm, amit mi forgattunk.
Ha úgy lennék benne, mintha picit én készítettem volna a Gyuriét is, Süsü
meg az enyémet.
Schilling: Amikor majd a nézők bejönnek a moziba, biztosan körbelengi
őket ez az érzés. Az a háromezer ember teljesen meg fog vadulni…
Bodó: Sok megkeseredett filmrendezővel és költségvetés-faragásra specializálódott
gyártásvezetővel találkoztam. A mi dolgunk más. Lehet, hogy ez már generációs
kérdés. Azért választottam ezeket az embereket, mert látványosan dolgoznak.
Nem várunk két-három éveket, nem pusztulunk bele. A legelső beszélgetéseinkről
külön film készülhetett volna. Hasznosan durva volt. Ilyen lesz majd, amikor
kijövünk a vetítőből és összecsapunk. Ezért már megérte. A káosz mutatja
majd be, így együtt mire jutottunk. A szkeccsfilmeket szeretem, a Négy
szoba vagy az Éjszaka a Földön mintául is szolgálhatna, de hát ez egészen
más lesz.
Török: Szkeccsfilm mint műfaj – a Rogopagtól a New York-i történeteken
át a Négy szobáig vagy a Szeressük egymást, gyerekekig – számomra még nem
volt meggyőző. Viszont: jól kommunikálható, és divatos. A miénk – is –
összehasonlításra ad lehetőséget, amely magáról a filmkészítésről nyitja
meg a gondolkodást. Az átlag magyar művészfilmek nézőszámát valószínűleg
meghaladja, mert ott van Bodó neve, vagy – mondjuk – az enyém, ez talán
behúzza a közönséget, és így Kornél filmjét is egy picit többen fogják
megnézni. Generációs alapon magamtól biztosan nem csinálnék szkeccsfilmet.
Mert ez olyan, mint listát írni az osztályban arról, kik a legjobb csajok.
Persze azoknak, akik rajta vannak, hízeleg, de akiket kihagytak, némileg
zokon veszik.
Budai mindig azt hangoztatja, majd ötven év múlva el lehet merengeni
azon, mi lett ezekből a fiúkból, akik ilyen tehetségesen indultak. Lám,
az egyik harmincévesen megholt, a másik meg milyen béna volt, mégis ő lett
a tévéelnök. Azt némi ellenérzéssel fogadom, hogy úgy tűnhet, mintha válogatott
fiúcsapat volnánk. Amikor Jancsó felvetette, szerepelhetnénk benne, mondtam,
akkor lépjünk is fel, és írassunk számokat. Mint a filmrendező zenekar.
|