Kanyaron túl
Elhívó szavak
Bori Erzsébet
A drogfilm, akár a szer, elröpít, földközelben
maradni nagyobb kihívás. Dér András filmje drogfüggő fiatalokról.
|
A kamera fölülről indul s száll alá, mire észbe kapnánk, már odalenn
vagyunk, benne a sűrűjében. Ócska, kivénhedt Trabant összetekert szőnyeggel
a tetején és drága, nyugati verda áll meg ugyanott, a detox (diliház, elvonó,
drogambulancia) előtt. A Trabanttal kopaszodó, középkorú férfi érkezik,
a másik kocsiban ún. mai fiatalok nyomják a jófej-szöveget. Odabent is
fiatalok, beszorulva, de még próbálkozva a kitöréssel. A statisztikák lesújtóak,
az addikciójuktól megszabadulók aránya a nulla körül mozog, a pozitív eltérés
alig lépi túl az elfogadott hibahatárt.
A szenvedélybetegségekről jó pár elmélet van a piacon, magyarázzák
örömelvvel, szeretethiánnyal, meneküléssel, testi és lelki alkattal, génekkel,
kémiával, szocializációval. Abban viszont egyetértenek a szakemberek, de
még a drogfüggők is, hogy a vénába fecskendezett heroin, a szemét hernyó
a végállomás, az már csodaszámba megy, ha valaki meg tud szabadulni tőle.
És valóban, az esetek többségében az ember által történő isteni beavatkozás,
a megtérés nyitja meg az utat a gyógyulás előtt. Az is kérdéses, hogy egyáltalán
ki alkalmas a megtérésre egy vallási közösség kebelén, és erre is van egy
közkeletűen elfogadott válasz: a szerencsések. A többin az isten sem segít.
A honi droghasználat kezdetei a Kádár-kori szubkultúrákig vezethetők
vissza. Miután „igazi” kábítószer nem jutott be az országba, nálunk is
-- akárcsak a többi testvéri közösségben -- határtalan leleményességgel
kísérletezték ki az alternatív megoldásokat arra az átmeneti időre, amíg
a felépülő kommunizmus el nem hozza mindenkinek a nagy, össznépi tudatmódosulást.
A mákteától a Parkánig, az alkohollal együtt alkalmazott nyugtatóktól és
fogyasztó piruláktól a szocialista vegyipar olyan vívmányaiig, mint a Technokol
Rapid vagy a csavarlazító. A kábítószer probléma mint olyan a szipuzás
képében lépte át először a közvélemény -- és a magyar film -- ingerküszöbét.
Innentől szinte már csak napok kérdése volt a világszerte népszerű drogok
és a drogos film magyarországi megjelenése. A műfaj definíciója bizonytalan:
ha a szereplők időnként a szerhez nyúlnak, az még nem feltétlenül drogos
mozi, viszont ha mást se látni a vásznon, mint dealert, narkóst és anyagozást,
az már inkább oktatófilm. A lehetséges közbülső változatok közül vegyük
a reprezentatív mintát, az alternatív zene világában és környékén mozgó,
csellengő, keresgélő és elvesző fiatalokat. E világ ábrázolata nem képzelhető
el kábítószerek és Pauer Henrik nélkül. És szinte az ő halálával egy időben
ért véget a narkó mágikus-misztikus, romantikus korszaka is, amely mintha
a nyugati társadalmak nálunk kimaradt hatvanas-hetvenes éveit lett volna
hivatott pótolni -- megkésetten és gyorsított eljárásban.
Mára a drog leszállt a földre, legyen szó kábítószer-maffiáról, a diszkók
és házibulik alkalmi fogyasztóiról, vagy a kemény drogok rabjává vált,
beteg emberekről, illetőleg a velük és róluk készült filmekről. Vége a
hőskorszaknak, elenyésztek a droglegendák. Kurt Cobain 1994-es halála egészen
mást jelent, mint annak idején Janis Jopliné vagy Jimi Hendrixé.
Dér András évtizednyi különbséggel rendezett két drogos filmje (az
1993-as Árnyékszázad, és az idei Kanyaron túl) pedig pontosan tükrözi ezt
a változást.
Az Árnyékszázad metafizikus poklot mutatott költői-látomásos módon,
mintha egy betépett narkós szemével és agyával akarna láttatni. Fekete
Lyuk, Sziámi, punkok, a kilencvenes évek eleji pesti éjszaka ismert alakjai,
csudabogarak. Egy megváltást kereső hős (Pauer Henrik) és egy megváltást
ígérő hamis pap, aki éppúgy lehet igazi pap vagy rendőr is. Három az egyben.
Az Árnyékszázad ismeretében súlyos megpróbáltatásokra számíthatott az,
aki hírét vette, hogy Dér megint drogosokról/alternatív zenészekről készít
filmet. Annál nagyobb lett a meglepetés. A Kanyaron túlban a Michael Mehlmann
megformálta hármas princípium három földi alakban osztódott szét, ami nemhogy
leegyszerűsítette, ellaposította a szerepeket, hanem élettel töltötte meg.
Hússal, vérrel, ellentmondásokkal. A hamis pap nem a sátán követe, pusztán
arról van szó, hogy az egyházi szolgálatot nem hivatásnak, kiváltképp nem
elhívásnak, hanem rendes polgári foglalkozásnak tekinti. Ezzel az erővel
lehetne akár útmérnök vagy humán erőforrás menedzser is.
Termékeny ellentmondás, hogy a történet drogos transzcendenciába menekülő
hőseit éppen egy pap akarja visszahozni a földi életbe. (Kitűnő választás
volt Bubik Istvánra osztani ezt a szerepet, aki már alkatilag, egész habitusában
is láthatóvá tudja tenni az ember kettős, égi és földi, testi és szellemi
természetét.) A filmbeli Magócs Józsefet Szabó Jánosról, az azóta elhunyt
papról mintázták az alkotók, aki lengyel és olasz kísérletek alapján szervezett
öngyógyító közösséget drogos fiatalokból. A történet életszerűen ábrázolja
a narkós világot; nem fest feketére és nem misztifikál. A szereplők sorsában
természetes módon jelennek meg a drogkarrier szokásos velejárói: a családból
(tanulásból, munkából, társadalomból) való kiszakadás, a kriminalizálódás.
A Kanyaron túl dokumentumfilm hitelességű, de ezt nem dokumentarista,
hanem játékfilmes eszközökkel éri el. A fényképezés, a dramaturgia, a figurák
kidolgozása, a színészi játék, a helyszínválasztás, a zene gondosan kimunkált,
de egyik sem tüntet művészi kifejező- vagy hatáskeltő eszköz mivoltával.
A nagy, de legalábbis a konkurenciánál valamivel nagyobb dobásnak szánt,
agyonfényképezett, teleszövegelt, túljátszott mozifilmek dömpingje idején
a bátor szerénységet (de nyugodtan mondhatnék alázatot is, amellyel a többnyire
bulvártálalásban érintett témához és az emberi szenvedéshez közeledik),
valamint az arányérzéket nem lehet eléggé megbecsülnünk. Az alkotótársak
-- Csukás Sándor operatőr vagy Huszárik Kata egy cseppet sem látványos,
de annál összetettebb szerepben -- ugyanilyen pontossággal és visszafogott
jelenléttel dolgoznak, és Dér Denisa kivételes intenzitású játékát látva
újra csak nem értem, miért csak tíz évben egyszer találkozhatunk vele.
Ebben a filmben nincs happy end. A borotva élén járót bármelyik pillanatban
elviheti egy arany- vagy pisztolylövés, csak az kap még egy esélyt, aki
életben marad. De ahhoz túl kell jutni a kanyaron.
KANYARON TÚL - magyar, 2001. Rendezte: Dér András. Írta: Dér András,
Szeredás András, Czető Bernát László. Kép: Csukás Sándor. Zene: Tóth Benedek.
Vágó: Ostoros Ágnes. Producer: Egri Pál. Szereplők: Bubik István (Magócs),
Dér Denissa (Szilvi), Gyuriska János (Tamás), Huszárik Kata, Hirtling István,
Szabó Győző, Venczel Vera. Gyártó: Globe Films. Forgalmazó: Mokép. 106
perc.
|