Lengyel köztelevízió
Zsákban futás
Szalai Attila
Lengyelországban a közszolgálati médium áll a
nézettségi statisztika élén, a bírálatoktól azonban ez sem menti.
|
Ubi media, ibi omnia - parafrazálta a régi latin bölcsességet tavaly
egy, a közszolgálati műsorszolgáltatásról tartott konferencián Jarosław
Sellin, a lengyel Országos Rádió és Televízió Tanács (KRRiT) elnökségi
tagja. Magyarán: aki uralja a médiát, mindenen uralkodik.
A legnézettebb, leghallgatottabb és legolvasottabb tömegkommunikációs
eszközök által közvetített hírek, értékek és vélemények döntő befolyással
vannak a közgondolkodásra, s ennek révén társadalmi életünk minden részletére.
Mivel Lengyelországban a közszolgálati rádió- és tévéállomások hallgatottsági,
illetve nézettségi indexei - a kereskedelmi adók rohamosan növekvő népszerűsége
ellenére - egyelőre még vezető pozíciót foglalnak el, tudatformáló felelősségük
vitathatatlan.
A lengyel közszolgálati média egységei az államkincstár egyszemélyes
részvénytársaságaiként működnek, támogatást pedig a költségvetésből kapnak.
További bevételekre tesznek szert reklámok és hirdetések sugárzásából,
valamint az előfizetési díjak révén, amelyek elosztását a KRRiT végzi.
Az előfizetési díjakból természetesen kizárólag a közszolgálati adók részesülnek.
A működés költségeinek tekintetében ily módon kivételezett helyzetben vannak.
(Például a Lengyel Televízió fenntartási költségeinek 66,1 százaléka állami
támogatásból származik, 30,7 százalékát adják az előfizetési díjak, és
csak a fennmaradó 3,2 százalék a reklámbevételek összege). A kereskedelmi
televíziók esetében a teljes működési költség a reklámbevételekből áll
össze.
A közszolgálati státusz azonban komoly, törvény által kijelölt feladatok
teljesítésével jár. A lengyel médiatörvény ezt küldetésnek nevezi, aminek
jegyében az ilyen adók a maximálisan kiegyensúlyozott tájékoztatásra kell
hogy törekedjenek, magas kulturális igényű műsorokat kötelesek készíteni,
meghatározott arányban szolgálniuk kell a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek
elvárásait, tudományos, művészeti és oktatási programokat kell sugározniuk
a hazai hallgatók és nézők, valamint a külföldön élő lengyelek számára.
Egyszóval: számos olyan feltételrendszernek kell megfelelniük, amelyek
alapján összeállított műsoraik - sajnos - nem mindig örvendenek jelentősebb
népszerűségnek.
A lengyel néző is szívesen ragad le a képernyő elé, ha szenzációhajhász
mozgóképes magazinokat, s olyan dokumentum-játékokat nézhet, amelyekhez
„maga az élet írta a forgatókönyvet”. A köznyelvben csak „kukkolós műsoroknak”
nevezett, a magamutogatásra eszményi lehetőségeket biztosító sorozatok
többmilliós közönséget vonzanak. A nyugatról átvett Big Brother játékot
számos hasonló hazai produkció követte, amelyek mind durvább eszközökkel
igyekeztek bemutatni extrémnél extrémebb helyzetekbe hozott amatőr szereplők
valódi, emberi tragédiáit. Mariusz Walter, az egyik legnagyobb kereskedelmi
adó, a TVN elnöke - nota bene: korábban hosszú évekig a közszolgálati tévé
egyik vezetője - a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy ha csak rajta állna,
unokái nevelését inkább a közszolgálati televízió műsoraira bízná, mintsem
bármelyik kereskedelmi állomásra.
Az üzletember ritkán tapasztalható, őszinte önkritikája azonban nem
sokat segít a közszolgálati televízió problémáin, mert az imént említett
műsoroknak nem lehet helye programjaiban. Gondjait nem kevésbé tetézi,
hogy az 1989-90-es rendszerváltozás óta a politikusok bírálatának állandó
célpontjává vált. Különösen azok az erők támadják a legerősebben, amelyeknek
képviselői éppen hiányoznak a kuratóriumokból, illetve a felügyelő szerv
testületéből. Idén januárban például a Szejm kulturális- és médiabizottsága
fordult azonnali átfogó ellenőrzés kérésével a Legfelsőbb Ellenőrzési Kamarához,
azzal motiválva indítványát, hogy az intézmény vizsgálja ki, vajon a Lengyel
Televízió a törvényi előírások szerint szolgálja-e az állampolgárok pártatlan
és sokoldalú tájékoztatáshoz való alkotmányos jogát. A kezdeményezés súlyát
növeli, hogy a kulturális- és médiabizottság felé maga Andrzej Zoll, az
állampolgári jogok biztosa tett rá javaslatot. A Lengyel Újságíró Szövetség
(SDP) hozzá benyújtott memoranduma a politika pártosság bírálata mellett
a köztévé által sugárzott szórakoztató műsorokban elszaporodott erőszakos
jelenetek ellen emelt kifogást.
Robert Kwiatkowski, a Lengyel Televízió elnöke - akit a közvélemény
a baloldali kötődésű Aleksander Kwa¶niewski köztársasági elnök közeli barátjaként
tart számon - tiltakozott a kezdeményezés ellen, különösen, ami a pártosság
vádját illeti. A KRRiT-nek a 2001-es évet elemző monitoring-tanulmányára
hivatkozva kiemelte: a felügyelő testület kiegyensúlyozottnak minősítette
a tavaly ősszel tartott parlamenti választásokról tudósító, illetve ahhoz
kapcsolódó publicisztikai műsorokat. Gyakran előfordult - például a liberális
Szabadságúnió (UW) és a Szolidaritás Választási Szövetségben (AWS) gyökerező
utódpártok (vagyis a hatalomtól búcsúzó politikai erők esetében) -, hogy
képviselőiket nem hagyták igazán szóhoz jutni, a műsorvezetők a politikusok
szempontja helyett a maguk meggyőződését igyekeztek érvényre juttatni,
vagy szándékosan „ködösítettek”, megfosztva ezzel a nézőket az objektív
véleményalkotás esélyétől.
A közszolgálati adók szórakoztató blokkjaiban megjelenő több akciófilmet,
szenzációvadász műsort a tévéelnök azzal magyarázta, hogy ezek környezetében
tudnak több és jobban fizető hirdetést és reklámot elhelyezni. Márpedig,
miközben a televízió működtetése egyre több pénzt emészt fel, az állami
támogatás és az előfizetői díjak pedig stagnálnak, valahonnét pótolnia
kell a keletkező hiányt.
Sajátos, korábban nem tapasztalt tiltakozási formával lépett fel tavaly
november derekán pár tucat országszerte ismert értelmiségi (pl. Leszek
Długosz költő, Ryszard Legutko filozófus, Stanisław Rodziński, a Szépművészeti
Akadémia rektora) a lengyel kultúra hagyományos fővárosának tartott Krakkóban.
Csoportjuk aláírásokkal erősítette meg protestálását a közszolgálati televíziónak
a gyermekek és az ifjúság erkölcsi nevelését romboló műsorai ellen. A köztévé
krakkói regionális adó antennáján valóban felbukkant egy program (Lenny
Kravitz telediszkója), amely a tiltakozók szerint „kificamodott és perverz,
abnormális szexuális viselkedési formákat” mutatott be, amelyeket a műsorvezető
úgy kommentált, hogy „látjátok, micsoda remek buli volt, csak sajnálhatjátok,
hogy kimaradtatok belőle”. A tiltakozó krakkói értelmiségiek jelezték:
a közszolgálati televíziózás minősége megőrzésének érdekében életre hívott
mozgalmukat fenntartják, és országossá kívánják kiterjeszteni.
Krzysztof Głowiński, a Mediamagazyn című szakmai folyóirat szerkesztője
úgy véli, az alacsony színvonal oka a közszolgálati média finanszírozási
rendszerében, illetve abban keresendő, hogy a tévéállomások általában nem
veszik figyelembe, milyen jelentősége van a képernyőkön megjelenő újságíróknak;
azoknak, akik egy idő után „médiaszemélyiséggé” válnak. A közszolgálati
médiumok vezetésében még mindig az az önáltató felfogás uralkodik, mely
szerint „mi monopol helyzetben vagyunk, hát semmi sem fenyeget”. Egy újságíróval
több vagy kevesebb, nincs jelentősége, akinek nem tetszik a rendszer, mehet,
nincs pótolhatatlan ember. Ez persze nem igaz - állítja Głowiński -, majd
hozzáteszi: elég egy tulajdonosváltás a kereskedelmi adóknál is, hogy tucatjával
kerüljenek utcára ismert szerkesztők és munkatársak. A folytonos bizonytalanság,
a megbecsülés érezhető hiánya minkét esetben azt eredményezi, hogy a könnyebb
megoldások irányába mozdulnak el mind a tulajdonosok és a munkaadók, mind
pedig a műsorvezetők és műsorkészítők.
Számos lengyel szakértő véleménye szerint a közszolgálati média „zsákban
futása” tartósnak ígérkezik. Mindaddig ugyanis képtelen lesz eleget tenni
közmondásos - és törvényes! - küldetésének, amíg a piacon uralkodóvá nem
válik a digitális műsorközlési technika. Ez ugyanis lehetővé teszi, hogy
a szolgáltatók viszonylag alacsony költséggel egy időben több programot
sugározzanak. (Követendő példaként Nagy-Britanniát jelölik meg, ahol 2010-ben
várhatóan megszűnik a hagyományos, földi műsorszórás.) Akkor a Lengyel
Televízió is megengedheti magának, hogy egy csatornán népszerű, kereskedelmi
jellegű programokat kínáljon, s az itt keletkező bevételekből finanszírozza
minőségi műsorok készítését egy másik csatornán. Addig is a két legsürgősebb
feladat: a közszolgálati médiumok jelenlegi, rosszul működő finanszírozásának
átalakítása, valamint minél hatékonyabb elszigetelésük a politikai erők
hatalmi befolyásától.
Elvileg ezt célozza a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény
módosítására tett legújabb kormányzati javaslat, amely nemcsak az ellenzék
köreiben váltott ki viharokat, hanem éles konfliktusokat gerjesztett a
köztársasági elnök és a miniszterelnök között is, és még a kabineten belül
sem talált egyhangú támogatásra. Wiesław Kaczmarek, az államkincstárért
felelős miniszter érdekes módon ugyanazokkal az érvekkel bírálta a módosítási
javaslatot, mint az ellenzék. Véleménye szerint a kormányzati elképzelések
aránytalanul megerősítenék a közszolgálati televízió helyzetét a magánadókkal
szemben, és tovább növelnék a jelenleg egyébként is baloldali túlsúlyú
KRRiT befolyását a műsorok szerkesztésére. A miniszter ugyancsak elfogadhatatlannak
ítélte, hogy a módosítások kiskaput nyitnának a közszolgálati média legalábbis
részleges privatizációja számára. Andrzej Goszczyński, a Sajtószabadság
Központ (OWM) igazgatója a Newsweek Polska hasábjain megjelent jegyzetében
ugyanezzel kapcsolatban rámutat: az alkotmány a szólásszabadság felett
őrködő állami intézményként tünteti fel a KRRiT-t, miközben kezdettől fogva
azokat a politikai erőket szolgálja, amelyek által delegált tagok alkotják
a testületet. A közmédiák „küldetése” így nem egyéb, mint az éppen hatalmon
levők politikai érdekeinek szolgálata. Ráadásul a közszolgálati médiumok
pártpolitikától függetlenné tételének égető kérdéséről politikusok kezében
van a döntés. „Nem valami kecsegtető távlat” - zárja írását a szakértő.
2001 januárjában Lengyelországban nagyszabású konferenciát rendeztek
Köz- vagy pártszolgálati média - a fiatal demokráciák gyermekbetegsége
címmel. A résztvevők döntő többsége akkor is egyetértett abban, hogy a
közszolgálati médiumokat csak olyan módon lehet depolitizálni, ha új módszereket
alkalmaznak vezetőik kiválasztásánál. Hogy milyeneket? Az érdemi válasszal
mind a mai napig tartozik Lengyelország. A „médiaháború” frontján a helyzet
barátainknál is változatlan.
|