Vajon végre helyet foglalhat-e a néző azon a kissé „megkecskésített” Van Gogh széken, amelyet az alkotók és a fesztiválszervezők a hatodik Kecskeméti Animációs Filmfesztivál logóján felkínáltak számára? Ez a szék ugyanis sajnos jó tíz éve üres. A magyar animáció közönsége éppúgy elpárolgott, miként a „natúrfilmeké” - szoros összefüggésben azzal, hogy hasonlóan radikális bomlási-átépülési folyamatok játszódnak le a hazai mozgóképiparnak ezen a terepén is. A hajdan nagyhírű Pannónia stúdió több, kisebb önálló műhelyre esett szét. Jelentős alkotók - a homokanimációiról elhíresült Cakó Ferenc vagy a kompjúteranimáció hazai úttörője, Tóth Pál - magányos harcosként önmaguk producerei. A televíziós megrendelések drasztikusan lecsökkentek. A tv special kategóriában idén csak az első filmes Táborita Ildikó Sicce volt hazai produkció, Varga Csaba Don Quijote-ja vagy Szilágyi Varga Zoltán Verne adaptációja (Utazás a Föld középpontja felé) külföldi pénzekből készült, méghozzá jelentős művészi megalkuvásokkal. Az animáció hajdan egymást jótékonyan kiegészítő két ága közül az egészestés gyerekfilmek családja elsorvadt; ezen a téren Jankovics Marcell szuperprodukciójának, a Csodaszarvasnak kell most minden nézői igényt kielégítenie. A rövidebb lélegzetű, egyedi művészi megnyilatkozásokra - amelyek még mindig számtalan díjat érdemelnek ki a világban, s a fesztivál is közel félszázat mutatott be idén ebben a kategóriában - a sokasodó csatornák még mindig nem kíváncsiak. Jellemző, hogy egyedül a Duna Televízió ajánlott fel díjat, jelezvén, hogy érdeklődik az animáció hazai sorsa iránt.
Valójában tehát nem a szék üres, hanem az a felület elérhetetlen animációs rendezőink számára, amely előtt a zsöllyék meg tévénéző alkalmatosságok sorakoznak. Noha miközben a magyar animáció egyre komolyabb forráshiánnyal küzd, tán sosem tolongott ennyi alkotó a pályán. Összetorlódott mára legalább három nemzedék: a még mindig aktív nagy nevek (Jankovics Marcell, Szoboszlay Péter, Reisenbüchler Sándor, Macskássy Kati), a világszínvonalon dolgozó középnemzedék (Cakó, Varga, Ternovszky Béla), s egy igen tehetséges pályakezdő korosztály (Péterffy Zsófia, M. Tóth Géza, Pál Balázs, Bánóczky Tibor, Kollár László, Kispál Éva, Lévai Dóra). Ezért aztán a háromévente megrendezett KAFF, akár a Magyar Filmszemle - melyről, hogy záruljon a kör, az animáció érthetetlen okokból száműzetett -, óhatatlanul többet vállal, mint rendes körülmények között egy fesztivál. Mint szinte egyetlen fóruma, bemutatkozási lehetősége az animációs alkotóknak, minden bizonnyal a túlélésben is segít, felfényezi kissé a külföldi bérmunkákban megkopott szakma önbecsülését. A kecskeméti Miklós Árpád Pillangó című haiku tömörségű filmjével elmondva a KAFF-ot: röpül a sem nem csúnya, sem nem szép pillangó a magyar sem nem csúnya, sem nem szép tájban… Belibben egy sötét vonatszerelvénybe, ahol a fáradt arcok felragyognak egy pillanatra, majd huss ki, tovább, a vakító semmibe.
A KAFF egyébként - ha már szóba jött az összehasonlítás - sokkal nyitottabb, szervezettebb, jobb szellemű fesztivál, mint a nagy múltú Magyar Filmszemle. Mindenekelőtt tudatosan kerüli a válságban lévő műfajokra leselkedő veszélyt, a belterjességet. A zsűribe a szervezők idén is meghívtak a világból néhány élvonalbeli animátort - az észt Priit Pärnt, a japán Takashi Namikit, a fekete humorú angol Phil Mulloy-t -, akik természetesen hozták filmjeiket is. Volt izgalmas animációtörténeti blokk. Az ismert filmtörténész, Giannalberto Bendazzi tolmácsolásában láthattuk Alexandre Alexeďeff és Claire Parker híres peanscreen-jeit, tűanimációval készült fekete-fehér avantgárd munkáit (Egy éj a kopár hegyen, Az orr, Egy kiállítás képei). A tűanimált kép, amely - megkockáztathatjuk - a film és a televíziókép elvének sajátos ötvözete, egy megvilágított, speciális fémrácson készül, amelyet mintegy egymillió tű szúr át, s a képi formákat és tónusokat a tűárnyékok váltakozó méretei nyomán keletkező árnyék rajzolja meg. Alexeďeff és Parker életműve sokat elárult az animátorok sajátos heroizmusáról, valamint arról a termékeny művészi kalodáról, amelybe egy-egy animátor a választott technika által olykor bezárja önmagát. 
Elküldte válogatott anyagát Kecskemétre az animáció Cannes-jának számító Annecy fesztivál, valamint az utóbbi években több Oscart nyert brit Aardman stúdió is. E mustrákból kiderült, a friss trend kicsit más, mint amit a magyar alkotók meghatározó mesterei - Cakó, Varga, Jankovics, Richly Zsolt, Orosz István, M. Tóth Éva - képviselnek. Az animáció az Aardmanból érkezők vagy az anncey-i díjazottak számára nem megmozduló festmény, nem formák, vonalak, színek virtuóz metamorfózisának eksztázisa, nem archetípusok - olykor sajnos közhelyek - művészinek szánt újragondolása. Ennél valami nyersebb, valóság-, illetve nézőközelibb és sokkal radikálisabb. (Bódy Gábornak az animációval rokon videoart műfajra használt kifejezését kölcsönvéve: jeltudatosabb.) Ahol szinte sosem hiányzik a narráció, de annak egy fokozhatatlanul sűrű változata. És sosem hiányzik a humor sem - az animáció sója -, de abból szinte mindig a szorongató, akasztófa típusú. Ahol legalább olyan fontos a figurák pontos karakterrajza, mint a kép attraktivitása. S ahol - a játékfilmtermés jelenkori élvonalához hasonlóan - a mű szinte mindig a világ teljes elhülyülésével szembesít. 
A fiatalok közül néhányan, akik már a Cartoon Networkön, s nem a tévémacin nőttek fel, kétségtelenül ezt a nyelvet beszélik. Így a kommersz képregények horrorhatásait próbálgató első filmes Mechner Mona (A hős lány) a sokféle technikával kísérletező, abszurd szellemű Kollár László (Stop Gap Dog, Neo Persuader) vagy a bakugrásos dramaturgiát kedvelő (lásd: Hilda története), antiintellektuális Igor Lazin, akinek Kis tehén című rövidke kultdarabját - amelyre időközben a Pepsi sziget is lecsapott - néhányan szívesen kiseprűzték volna a versenyprogramból. 
Lazin Kis tehene, akivel országszerte százezrek dudorásszák blőd láblógató dalocskáját, kétségkívül ma az egyik szélső pont a magyar animáció palettáján. A másik talán M. Tóth Éva sodró erejű, Escher önmagukba csavarodó dimenziócsapdáit idéző fekete-fehér látomása, a Jelenések. A köztes terepen pedig kettő-öt percekbe szorítva sok-sok szín, technikai kísérlet - a díjazottak munkáit latolva - üdítő gazdagság: Kokoshka ecsetkezelésére emlékeztető tüzes, expresszív festményanimáció kocsma Jenny történetére, Sáry László hangszerelésében (Péterffy Zsófia: A kalózok szeretője); kompjúteranimált tüzijáték A szentjánosbogarak nemi életéről (Tóth Pál); pikáns bábepizódok a Paraszt Dekameronból (Macskássy Kati); kisváros nosztalgia, kedves, rajzos Amarcord (Gyulai Líviusz); mikuláspiros, rövidre zárt, nagyon szellemes csatornalogók a Z+ tévének (M. Tóth Géza Mikulás sorozata); a míves Magyar népmese sorozat legfrissebb folytatása (Horváth Mária-Nagy Lajos: Aranyszőrű bárány); animált pasztellképekből és irodalmi értékű hangjátékból ötvözött bizarr leépülés-történet (Bánóczki Tibor: Holtágban).
A közönség ugyan mindebből mit sem érzékel (ötöd magammal néztem a díjazott filmeket a felújított Urániában), a magyar animátorok mégis lassan átviszik a „túlsó partra” a klasszikus hazai rajzfilmörökség legjavát. Az utolsó KAFF óta látványosan megizmosodott fiatalokat pedig - az idei fesztivál az ő áttörésüket hozta - remélhetőleg megmenti a készülő filmtörvény, s a feladatára végre rátaláló közszolgálati televízió. Nincs tehát baj, a magyar animáció nagyon is él. 
Azaz hogy… Reisenbüchler Sándor, a magyar animáció negyven éve tán legprogresszívebb tehetsége - az Isten veled, kis sziget, az Ecotopia, a Boldog világvége című filmek alkotója - a Kaffon jelentette be, hogy elfáradt, nem csinál több filmet. A fény pillanata című montázsszimfóniáját - amelynek kíméletlen civilizációkritikája tán nem oly átütő, mint korábban, de misztikus feloldása gyönyörű - búcsúnak szánta. Azt üzeni: a kapitalizmustól sincs elragadtatva. A filmkészítésnek pedig csak egyetlen célja lehet: forgatás közben megbeszélni a világot.