Sexo per Compasion – spanyol, 2000. Rendezte és írta: Laura Maná. Kép: Henner Hoffman. Zene: Francisco Gener. Szereplők: Elisabeth Margoni (Dolores), Álex Angulo (Pepe), Pilar Bardem (Panadera), Mariola Fuentes (Floren), José Sancho (Manolo), Juan Carlos Colombo (Cura). Gyártó: Resonancia / Sogedasa / Visual Grup. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 105 perc.

Hiánypótló film. Derű, hit és szexualitás ritkán ötvöződik ilyen szerencsésen. A Megváltó szex éppen akkor hozza vissza nekünk a bensőséges latinos derűt és életörömet, amikor a laza, cool fuvarok vagy a naiv, végtelenségig kidekázott, hiperkorrekt párostáncok láttán már épp elmenne a kedvünk az egész mozista szex-beszédtől. Főleg, mióta Dunát lehetne rekeszteni a félidióta (vagy tán egészen az) bugyimutogató, hormonhajtású tiniszex-filmekkel, valamint Szép és Szépné, hollywoodi humándroidok kapcsolatát elrebegő épületes melodrámákkal.
A film jó negyvenes anyáskodó főhősnője, Dolores krónikus jóságban „szenved”, mindenkinek, mindenkor, mindenben segít: ápol, támogat, betakar. Épp ez a túláradó jóság teszi be a kaput szúrós tekintetű férjének, aki egy nap felrámolja szamarára a betyárbútort, és istenhozzádot int a földreszállt „szentnek”. Az asszony nem lát más kiutat: elhatározza, bűnt követ el azért, hogy visszaszerezze férjét, és lefekszik egy csalódott, kiábrándult férfival, akibe ettől rögtön visszatér az élet. Amint kiderül a Lolitává átlényegült Dolores odaadó szexualitásának mágikus ereje, egyre több férfi jelentkezik „lelki problémáinak” kezelése céljából az elhagyott feleségnél, s lám, csodák csodája, a poros, kopott városka kivirágzik, megújul, és az emberek élete a film nyersanyagával együtt kiszínesedik, megtelik A zordon férj azonban egy nap visszatér a kisvárosba.
A film báját az a sajátos stíluskeverék adja, melyben példázat, moralitás és bohózat ötvöződik egyfajta felnőtt mesévé jóságról, bűnről, dogmákról, odaadásról és féltékenységről. Ha valaki unja már a mell- és válltömést viselő, egyformára plasztikázott és lakkozott „sztárokat”, ebben a filmben találhat magának több tucat filmre elegendő valódi zsánerarcot. Izzadt, karmolós jelenetek helyett itt az előítéletek folytonos kibillentése, a „szent vagy kurva” témával való felszabadult, vidám-komoly játék kap főszerepet. Mély humanitás, sok fény és levegő jellemzi ezt a fillérekből összerakott pompás kis filmet, s bár 20-25 perccel talán hosszabb a kelleténél, az ember ezt is szívesen megbocsátja neki.

Ezt a nézhető, de könnyen feledhető „keserédes” izlandi vígjáték akkor és ott jó, amikor nem látszik rajta, hogy íróasztalnál agyalták ki „merész” fordulatait. Egy tengő-lengő harmincas fiú infantilis módon függ az édesanyjától. Munkakerülő élete részint számítógépe előtt telik (de ott sem csinál semmit), részint meg hozzá hasonló, csak durvább pasik társaságában förtelmesen vidám kocsmák visítozó és adakozó természetű lányvendégeinek ágyában. Virradtalanul sötét az alkoholban fürdő izlandi éjszaka, itt a városban még a hó sem fehér… A fiatalok és idősek egyaránt keményen isznak, durva a humoruk, sok bajuk van, de azért egész elviselhető fickók és nők (bár hősünk visszatérő vágyálmában időnként halomra lövi ostoba rokonait). Ha egy rendezőnek eredeti a tehetsége, ennyi igaz semmiség elég volna egy nagyon jó filmhez. Ha nincs igazán eredeti tehetsége és emberábrázoló meg környezetrajzoló képessége, akkor kreálni kell itt egy bizarr történetet. Tehát: a fiú megismerkedik egy Izlandon élő tüzes spanyol tánctanárnővel, és egy éjszakára ágyba bújnak. Kiderül, hogy a spanyol tánctanárnő leszbikus, ráadásul épp a fiú anyukájának a barátnője és szerelme. Az egy éjszakás kalandból gyerek születik, a két mama kijelenti, hogy a fiúnak semmi köze a gyerekhez, akit ők akarnak felnevelni, és a fiút nem tekintik apának…
„Izlandi Almodóvar”, bukik ki belőlem egy könnyeden hamis párhuzam. (Jó lesz a forgalmazóknak, sajnos előttem találták ki.) Egy-két éve megcsodálhattuk Az Északi sarkkör szerelmeseit – és azóta jól tudjuk, a spanyol filmízlés meg a közönség rabja a nagyon-nagyon északi környezetnek, hangulatnak. Spanyolhonban ez az izlandi opus sem fog megbukni, már csak azért sem, mert Victoria Abril játssza a tánctanárnőt. Egyáltalán nem rossz film ez, nézésekor borzadva elgondolkodhatunk, hogy milyen lehet Reykjavikban élni: talán valahogy így, bólintunk. Időnként egészen méltányolható humora van, s a poénosan kiagyalt történet is elviselhető. Mégis, hamar elhalványul az emléke. Talán, mert kicsit langyos, bár tüzes meg jéghideg akarna lenni.

Pedálkirály 
Le vélo de Ghislain Lambert – francia-belga, 2000. Rendezte: Philippe Harel. Írta: Philippe Harel, Benoît Poelvoorde, Olivier Dazat. Kép: Olivier Raffet. Zene: Philippe Eidel. Szereplők: Benoît Poelvoorde (Ghislain), José Garcia (Claude), Daniel Ceccaldi (Maurice). Gyártó: TF1 / Studio Canal / AF Production. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 119 perc.

A Pedálkirály Ghilain Lambert történetét meséli el, aki kezdetben békésen éldegél egy farmon édesanyjával és két bátyjával. Egyetlen álmot dédelget csupán: biciklista, és persze bajnok szeretne lenni, ezért szorgosan edz, míg egy nap a helyi csapat tagjaként végre versenyen is indulhat. Hamar rá kell azonban jönnie, hogy ez nem egészen az, amiről álmodott. A színfalak mögött ugyanis kemények a törvények: egy csapaton belül szinte feudális viszonyok uralkodnak, minden szer, amitől teljesítményjavulás remélhető, fokozott érdeklődésnek örvend, a kisebb-nagyobb „bundák” pedig mindennaposak. Lambert-nek döntenie kell: hajlandó lesz-e a korszak bálványának, Eddy Merckxnek a győzelméhez szerény csapatharcosként asszisztálni, felvállalva az örök „vízhordó” szerepét, vagy elindul saját útján. Ő úgy érzi, többre termett, ezért nekivág.
Az alkotók, Philipp Harel (Tiltott nő, Turisták) és Benoît Poelvoorde (Turisták) újra telibe találtak. Figyelmünk középpontjába helyeztek egy kerékpárost, aki bár hajt keményen, a bajnoki érem mégsem kerül soha a nyakába. Ő a sport szürke eminenciása, aki az elfogult rajongók számára örökre észrevétlen marad. Hősünk ráadásul belga, tehát egy olyan országból jött, ahol a kerékpározás annyit jelent, mint Brazíliában a futball: több mint sport, valóságos szenvedély. Nagyjai a nemzet héroszai. Ráadásul, bár a cselekmény a hatvanas–hetvenes évek világában játszódik, napjaink eseményeire reflektál, amikor egy olyan neves kerékpáros körverseny, mint a Giro D’Italia leginkább csak a doppingesetektől emlékezetes: az olasz klasszis, Marco Pantani szállásán gyanús mennyiségű inzulin kerül elő, egy hegyi etap előtti razzia pedig akár nyolcvan versenyző számára is a küzdelem végét jelentheti. 
Lambert sztoriját sikerült a pátosz és a drámaiság csapdáit elkerülve, humorral és szeretettel elmesélni – olyan ez a film, akár a csokimázba rejtett keserű pirula. A Pedálkirály rendkívül szórakoztató, keserédes mese egy névtelen, ám valódi hősről, akinek a pályafutása a bizonyíték a könyörtelen igazságra: a részvétel a fontos.

Kísérleti gyilkosság 
Murder by Numbers – amerikai, 2002. Rendezte: Barbet Schroeder. Írta: Tony Gayton. Kép: Luciano Tovoli. Zene: Clint Mansel. Szereplők: Sandra Bullock (Cassie), Ben Chaplin (Sam), Ryan Gosling (Richard), Michael Pitt (Justin), Chris Penn (Ray). Gyártó: Warner Bros / Castle Rock Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 121 perc.

A lassan 80. évfordulóját ünneplő chicagói Leopold–Loeb ügy Hitchcock 1952-es Kötele óta úgy évtizedente egyszer előmászik az amerikai filmvilág nagy kollektív tudatalattijából: a csupán intellektuális kihívásból embert ölő két meleg fiatalember megannyi zsánerköntösben bizonyíthatta már halhatatlanságát moralizáló tárgyalótermi drámától (Compulsion) karcos független filmig a New Queer Cinema vonalból (Ájulás). A 2.1-es verzió fő keletkezési oka nyilvánvaló időszerűsége, mivel másfél évvel Dartmouth és Columbine agyontárgyalt tragédiái után a hobbigyilkos ifjak témája feltehetőleg több szörnyülködni vágyó nézőt csábít a mozitermekbe, mint Elvis és a Tizenéves farkasember békés aranykorában. A Hollywoodban főként családi pszichothrillerekre szakosodott Schroeder és kockázatkerülő megbízói azonban a CNN mellett a közelmúlt Sundance-kínálatát is szem előtt tartották a Kísérleti gyilkosság megvalósításakor – sajnos csupán az aktuális trend és a színészválasztás szempontjából.
Bár a történet főhőse első blikkre a Sandra Bullock által felskiccelt neurotikus gyilkossági nyomozó (abból a bourbonivó, lakóhajós típusból), aki patakparton talált női hullájához a helyi középiskolában keres tettest magának, a filmet elsősorban az ezredfordulós Leopold és Loeb hálátlan szerepére felkért friss fiúk jelenléte uralja – és emeli hajszállal a középszerű érdektelenség határa fölé. A tavalyi indie-siker Hitetlen skinhead-fiókáját ügyesen megduplázó Gosling, valamint a Larry Clark kitűnő Bully-jában homlokegyenest ellentétes kölyök-karakterrel bizonyító Pitt összjátéka páros jeleneteikben szinte hibátlan, ezekből azonban a kelleténél kevesebb akad, mivel Sandra és társai unos-untalan betolakodnak a képbe. Igyekezzenek bármilyen keményen a srácok, orkánnal szemben igen nehéz – sematikus karaktereik, miként az egész kiszámítható alaptörténet reménytelenül divatjamúlt. A mai kamaszgyilkosok Nietzschét legfeljebb Conan szájából hallanak, és Rambót imádják Rimbaud helyett. 

A hűtlen 
Unfaithful – amerikai, 2002. Rendezte: Adrian Lyne. Írta: Claude Chabrol filmje alapján Alvin Sargent és William Broyles. Kép: Peter Biziou. Zene: Jan Kaczmarek. Szereplők: Richard Gere (Edward), Diane Lane (Connie), Olivier Martinez (Paul), Kate Burton (Tracy). Gyártó: Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 123 perc. 

Lassan (de bizonytalanul) beérni látszanak Adrien Lyne művészi ambíciói. Az angol származású, de filmkészítési módszereiben nagyon is amerikai rendező az ügyes és kellemes semmiség, a Flashdance révén híresült el, majd következő munkájával, a 9 és fél héttel Az utolsó tangó Párizsban nyomdokaiba kívánt lépni, ám akarásánál csak tehetségtelensége bizonyult nagyobbnak. A hűtlen előtti filmje, a Lolita ugyan leegyszerűsítette és áthangszerelte a Nabokov-remekmű sokszólamúságát, önmagában azonban esztétikailag elfogadható képet nyújtott.
Mostani műve megalkotásában Lyne Chabrolhoz fordult inspirációért, mégpedig a francia rendező 1968-as szerelmi háromszögéhez, A hűtlen feleséghez. Ha a végeredményt a hagyományos európai művészfilm felől közelítjük meg, akadnak hibái, hiányosággai bőven, ám ezek (vázlatos karakterek, nem kevés közhely, olykor túlzott érzelmesség) az amerikai mainstream általános jellemzői.
Ajánlatos tehát a filmet innen, a hollywoodi fősodor irányából szemügyre venni. Így A hűtlen intelligens szerelmi dráma hatását kelti. Van sajátos világa, atmoszférája, a lassú tempót – mely egyébként a siker gátja lehet – a jelentőséggel bíró apró megfigyelések indokolják. Még eredeti és rendkívüli izgalmas megoldásokra is futja ezúttal Lyne fantáziájából (a konfliktusokat beindító szélvihar, a „mi lett volna, ha elmarad a bűnbeesés” ábrázolása). A figurák (ha csak felskicceltek is) emberek, nem pedig sémák. A feleséget játszó Diane Lane nagyszerű színésznővé érett (példa rá a Séta a Holdon is), a Richard Gere próbálkozása pedig a számára új kisember-szereppel (a megcsalt férj vívódásai) gyarló, felemás voltában is sokkal rokonszenvesebb, mint sablonalakításai. A hűtlen élvezhető mozidarab, ráadásul hasonlít egy műalkotáshoz.

K-Pax 
K-Pax – amerikai-német, 2002. Rendezte: Iain Softley. Írta: Gene Brewer regényéből Charles Leavitt. Kép: John Mathieson. Zene: Edward Shearmur. Szereplők: Kevin Spacey (Porter), Jeff Bridges (Dr. Powell), Mary McCormack (Rachel). Gyártó: Intermedia/Universal. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 120 perc.

Prot (Kevin Spacey) egy távoli bolygóról, a K-Paxről érkezett, egyenesen egy manhatteni elmegyógyintézetbe, ott is Mark, a pszichiáter gondoskodó karjaiba. Prot földöntúli tudással rendelkezik naprendszerünkről, a csillagászszakma legnagyobbjait is lenyűgözi vele, amúgy teljesen hús-vér szokásai vannak. Gyanús. Marknak is, akinek legfőbb törekvése, hogy Protot meggyőzze: ő sem különb, mint bármely elmebeteg földi halandó. Előbb-utóbb azonban hinni kezdi K-Paxet, míg végül – és itt jön be Mark magánkezdeményezésére a detektív vonal – borzalmas rejtély kerül felszínre, amely sok mindent bizonyít, mégsem jutunk vele egyről a kettőre. Nem úgy Mark. Ott van ugyanis a klasszikus paradoxon: nem az orvos kezeli a beteget, hanem épp fordítva, a pszichotikus Prot hoz gyógyírt Mark fals felhangokkal tűzdelt családi életére, emberi mivoltára. Ilyen és ehhez hasonló csavarok színesítik Ian Softley családi pszicho-sci-fi drámáját, ám legyen az elképzelés bármely meredek, maga a film sajnos hulla lapos. Mark fokozódó meggyőződését sem izgatottan osztani, sem várakozón kétleni nem tudjuk, mert Jeff Bridges olyan sablonos karaktert alakít, hogy a néző egy idő után még a megoldás iránti igényétől is eláll. Kevin Spacey-nek van ugyan egy sejtelmes napszemüvege, ám amikor hipnózis hatása alatt tör ki belőle – űrlény helyett – az ember: kifejezetten kínos. Az eddigieknél már csak az elmegyógyintézet és lakóinak ábrázolása kellemetlenebb: mintha az előtanulmányokat tévedésből egy óvodában végezték volna. Talán egyetlen momentum ment meg néhány percet a teljes csődtől: olykor Prot furcsán idegen szemszögéből látjuk a világot, ami technikailag és hangulatilag érdekes képeket eredményez.

Narancsvidék
Orange County – amerikai, 2002. Rendezte: Jake Kasdan. Írta: Mike White. Kép: Greg Gardiner. Zene: Michael Andrews. Szereplők: Colin Hanks (Shaun Brumder), Jack Black (Lance), Catherine O’Hara (Cindy). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 87 perc.

Jake Kasdan második nagyjátékfilmjének színhelye Narancs megye, ahol a kaliforniai középiskolások tipikus hétköznapjait éli Shaun Brumder (Colin Hanks – Tom Hanks fia – alakítja): haverjaival naphosszat a tengerparton lógnak, szörf-deszkájukkal mindig nagyobb és nagyobb hullámokat keresnek. Shaunnal nem is történnek különösebben nagy horderejű dolgok az életben, amíg egyik barátja meg nem hal egy rekordméretű hullám habjai közt. Ebben a válságos helyzetben találja meg a tengerparti homokban Marcus Skinner – éppen a kamaszkorról szóló – Straight Jacket című könyvét, amely döntő elhatározásra juttatja: író lesz. Első, saját környezetét és mindennapjait feldolgozó elbeszélését el is küldi Skinnernek, és gőzerővel tanulni kezd, hogy felvegyék a Stanfordra, ahol választott mestere tanítja a sokak szerint taníthatatlan dolgot: az írás mesterségét.
Kiváló pontszámai ellenére – egy helyrehozhatatlannak tűnő adminisztrációs hiba miatt – váratlanul elutasítják. Shaun azonban nem adja fel, megpróbálja elintézni fölvételét, hiszen úgy érzi: ha Narancs megyében marad, soha nem szabadul felnőtté válását hátráltató, zűrös családjától, és írói becsvágyát letörő, ingerszegénynek érzett környezetétől.
S ezzel megkezdődik a versenyfutás az idővel. Shaun segítségére siet barátnője, Ashley, és a maguk fura – inkább ártó, mint használó – módján bátyja és anyja is; a film pedig óriási geg-parádéba csap át, teret engedve elsősorban Jack Black komikusi képességeinek, aki a báty szerepében alakít nagyot.
A legtöbb tinivígjátéknál – úgy látszik – elengedhetetlen, nem túl eredeti „mondanivaló” ellenére (ez itt nagyjából ennyi: „minden írónak zűrös a viszonya helyhez, ahol felnő, de művészete csak innen táplálkozhat, mert ezt a világot ismeri igazán”) a Narancsvidék ötletesen megírt karaktereket felvonultató, szórakoztató mozi.

Katonák voltunk 
We Were Soldiers – amerikai, 2002. Írta és rendezte: Randall Wallace. Kép: Dean Semler. Zene: Nick Glennie-Smith. Szereplők: Mel Gibson (Hal Moore), Greg Kinnear (Bruce Crandall), Sam Elliott (Basil Plumley), Madeleine Stowe (Julie). Gyártó: Icon/Paramount. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 138 perc. 

Hogy Mel Gibson megannyi clown-szerep után miért akar valóságos háborús hőst játszani? A válasz nyilvánvaló. Hogy a Pearl Harbor írója miért akar nagyszabású Vietnám-mozit rendezni? A válasz magától értetődik. Hogy kettejük működésének a befogadói oldalon ki lehet a haszonélvezője? Ez is egyértelmű: az, aki sosem hallott még Oliver Stone-ról, és/vagy aki csípi a szappanopera elnyűtt, de mindent és mindenkit túlélő műfaját. Háborús szappanoperánk epizódcímei a következők: az embert próbáló kiképzés (csúszás, mászás, menetelés), a bajtársi összekovácsolódás (lelkesítő beszédek, zászlófelvonás és közös istentisztelet), a segítő családi háttér (szerető asszonyok lehetőleg várandósan a zsúrkocsi körül) és persze fő attrakcióként a vietnámi éleslövészet. Nyilván fontos, hogy tudomásunk legyen arról, mi is történt 1965. november 14-én, vasárnap reggel 10 óra 48 perckor a Halál Völgyében, s ezt követően a kis és nagymutató mely állásánál, hány ember veszett oda a 400 amerikai és 2000 észak-vietnámi katona közti összecsapás alkalmával, de ha nem a történelem szakkör jóvoltából ülünk a moziban, elkerülhetetlen, hogy más izgalmas kérdések is felmerüljenek az emberben. Például, hogy mi a fenéről is szól ez a szép és őszinte történet? A mindenkori háború rémségeiről? Aligha, hisz éppen a golyózáporok és az összevissza repdeső, robbanás szaggatta végtagok ügyes koreográfiája hivatott eladni a filmet. A katonai hivatás fonákságairól és ellentmondásairól? Talán, de a mindent elnyelő propaganda-máz ellehetetlenít bármiféle komolyan vehető magyarázatot. Akkor mire fel ez a tüntető (s büntető) komolykodás? A Katonák voltunk témájához és szereplőihez méltó módon elfogódottan és émelyítő komolysággal szemléli önmagát. Ez a fajta megközelítés is lehet adekvát, például Chuck Norris nyolcvanas évek eleji Rambo utánzataiban. Így húsz évvel később az eredmény azonban úgy hat, mint amikor valaki véresen komolyan veszi a farsangi jelmezbált.

A rettegés arénája 
Sum of All Fears – amerikai, 2002. Rendezte: Phil Alden Robinson. Írta: Tom Clancy regébnyéből Paul Attanasio és Daniel Pyne. Kép: John Lindley. Zene: Jerry Goldsmith. Szereplők: Ben Affleck (Jack Ryan), Morgan Freeman (William Cabot), Liev Schreiber (Clark), Bridget Moynahan (Dr. Muller). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 118 perc.

Ben Affleck mostanában mindenütt ott van, ahol Amerikát meg kell menteni. Az Armageddon és a Pearl Harbor – Égi háború után most egy nukleáris holocaust megakadályozására vállalkozik. A fanatikus, újfasiszta iparmágnás, Richard Dressler valahol Szíriában, a feketepiacon egy sok éve elveszett, atomtöltetű szerkezetet vásárol. Az a célja, hogy Baltimore-ba szállítva, a Superbowl döntőjén felrobbantsa a bombát, ezzel nukleáris háborút idézve elő a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország között. Ben Affleck fiatal történészt alakít, aki most lépett be a CIA kötelékébe és főnökével (Morgan Freeman) együtt megpróbálja meghiúsítani az ördögi terv megvalósítását.
Tudjuk, 2001. szeptember 11-e óta a világ és benne Amerika nem ugyanaz, ami volt. Minimum húsz ország rendelkezik tömegpusztító fegyverrel, és több, mint másfélszáz szállítható robbanófej holléte és tulajdonosa ismeretlen. Az orosz politikai rendszer instabilitása, a regionális konfliktusok és a terrorizmus veszélye realisztikus környezetet teremt ennek a politikai thrillernek. A fordulatos cselekmény, az erőteljes ábrázolás egy ügyesen álcázott propaganda filmet eredményezett, amelyben zászlót bontanak a terrorizmus és szélsőjobb ellen, precízen betartva a hollywoodi filmkészítés szabályait. Cserébe eltekintünk a szükségszerű hepiendtől, a kötelező, de jellegtelen szerelmi románctól, sőt az olyan logikai bukfencektől is, hogy a gonoszok miképpen élnének túl egy nukleáris világégést. A rendezés baljós árnyakat fest elénk színvonalasan, miközben elfeledteti velünk, hogy a fikció és a valóság közelebb áll egymáshoz, mint valaha.

Wasabi 
Wasabi – francia, 2001. Rendezte: Gerard Krawczyk. Írta: Luc Besson. Kép: Gérard Sterin. Zene: Eric Serra. Szereplők: Jean Reno (Hubert), Ryoko Hirosue (Yumi), Michel Muller (momo), Carole Bouquet (Sofia). Gyártó: Canal+ / Leeloo Productions / TBS. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 84 perc.

Jean Renót mindenki szereti… Ugyan nem nagyon változtat játékstílusán, de ez az egyetlen kaptafa is rengeteg nézőnek szimpatikus, így nem csoda, hogy Luc Besson ismét őt választotta legújabb akció-krimi-paródiájának főszereplőjéül. És ezzel az egy döntésével talán meg is elégedhetett, ugyanis alkotói géniuszának – enyhén szólva – még a szikráját sem lehet felfedezni a Wasabiban. 
Besson emellett legújabb filmjét feltehetően valami hommage-félének szánhatta, mert Reno feltűnően hasonlít benne Jean-Paul Belmondo régi zsaruira és csirkefogóira, de sajnos a nagy Bebel néhol szórakoztatóan ripacskodó, néhol nagyon macho alakításához az utóbbi időben népszerű, deresedő francia sztár nem tudott felérni. Pedig nem is szegény Jean Renóban van a hiba, inkább az ostoba és hiteltelen forgatókönyv és a rosszul koreografált akciójelenetek (Besson, úgy látszik nem egy George Lautner vagy Jacques Deray…), gyenge poénok miatt süllyed a Wassabi B kategóriás mozik szintjére. 
Ha ennyi még nem volna elég, akkor sikerült szinte tökéletesen elviselhetetlenné tenni a filmet az iszonyúan idétlenül, az anime rajzfilmek naiváihoz hasonló stílusban játszó Ryoko Hirosue alakításával. Pedig a japán lányok nem ilyen üresfejű, vihogó és sipítozó hisztérikák, mint ahogy maga Japán sem hotelszobákból, golfpályákból és játéktermekből áll. Ezt pedig biztosan Luc Besson is nagyon jól tudja…