Az aranykor vége?
Gondola-tok
Kemény György
Mélységes mély a rajzfilm múltja, a nagy idők
azonban mintha mára elmúltak volna – sugallja a Varga Filmklub vetítéssorozata.
|
Kamaszkoromban, amikor apám szupernyolcas felvevőjével időnként filmezgettem,
egy balatoni Fiat Topolino-utunkat rajzfilmfőcímmel láttam el: balatoni
tájképet rajzoltam, amin nyolcvanszor arrébb toltam autócskánk kivágott
rajzát (ugrálásokat, zökkenéseket is beleügyeskedve), hogy ezen ötmásodperces
rajzolt bevezető után jöjjön az útibeszámoló. A többi néma csend, de magát
a rajzfilmműfajt kicsi gyerekkoromtól máig igencsak kedvelem, hiszen a
rajzolás is, a filmnézés is múlhatatlan szenvedélyem, és e kettő egyesítése
csak maga a kéjmámor lehet számomra.
A közelmúltban igen nagy sűrűségben láttam animációs munkákat. Egyrészt
módom volt M. Tóth Éva (maga is kiváló alkotó) egyelőre még csak épp elkészült,
tévébe szánt, a jelentős magyar animációs rendezőkről szóló filmsorozatát
barátilag megnézni. Másrészt a Varga Filmklub szinte fesztiválhangulatú,
nagy nézősereget vonzó vetítés-sorozatára kaptam meghívást, ahol a világ
rajz- és animációsfilm története legkiválóbb alkotóinak munkáit lehetett
megismerni. Mit megismerni: végigélvezni! Itt van mindjárt a rajzfilmtörténet
kezdetén az amerikai Winsor McCay. Pályáját az egyik legnépszerűbb karikaturistaként,
képregényrajzolóként kezdte még az előző századfordulón, és talán ő volt
az első a világon, aki varietékban vagy akár gazdagéknál meghívásra az
ottlévők bármelyikének kívánságára bármit villámgyorsan egy nagy táblára
rajzolt, lelkes ovációt és tapsot aratva. Nagy szerencsénkre ezt is láthattuk
most, mert 1914-es (!) Gertie, a dinoszaurusza keretjátéka épp egy ezt
láttató élő felvétel McCay szerepléséről, ugyanis fogadásból valaki a „dinoszauruszt”
dobta be megrajzolandó témaként, amit a mester oly nagyszerűen oldott meg,
hogy begerjedvén egy teljes tizenkét perces, tüneményes rajzfilmet kerekített
fél év alatt a témából. Ez még rizspapírra készített, visszafogott, fehér
alapon fekete kontúrrajzsor felvétele volt, egy lépésre a képregénytől,
hiszen csak nagy sebességgel egymás után vetíthető „reprók” adták a mozgókép
hatását, de az az ötlet, hogy ezen opus elején és végén „élő” filmben hozzápárosította
a fogadás dokumentumát, majd az ovációt, máris előremutat napjainkig, az
élőfilm és az animáció nagyipari és digitális keveréséig. Az ezt követő
A Lusitania elsüllyesztése máris egy öles ugrás. Az angolok négyárbocos
csodahajójának 1915-ös megtorpedózása és elpusztítása 25000 celluloidrajzot
(itt váltotta fel ez a hordozó-anyag a papírt!) és két év munkát igényelt.
Az eredmény egy majdnem fotórealista grafikájú, fekete-fehér-szürke skálás,
drámai, cseppet sem humoros film lett, melynek végén a második találat
nyomán a hajóból gyászzene kíséretében felgomolygó hatalmas, fekete füst
formája hátborzongatóan idézi fel az ezután feltalált atombomba jellegzetes
gombafelhőjét. McCay itt egyszerre írt (szó szerint) történelmet és rajzfilmtörténelmet,
a művészi animáció valahol itt vált el végérvényesen a gyerekmulattató,
édes és mulatságos mese-rajzfilmektől.
Az ötvenes-hatvanas években lett világhírű a másfajta filmcsinálás,
a szakadatlan kísérletezés kanadai zsenije, Norman McLaren. Róla már írtam
a Filmvilágban, csupán emlékeztetőül: egy négyzet zenére történő „sejtosztódását”,
majd újra eggyé duzzadását ugyanúgy filmre vitte (Mozaik), mint élőben,
ám trükkfelvétellel egy beszédet tartani akaró úr (maga McLaren) és az
ellene fellázadó mikrofon mulatságos és elgondolkodtató csatáját (Nyitóbeszéd).
A ma már mindennapos klipeknek valahol itt keresendő az egyik forrása.
A cseh Jan Svankmajer egy évtizeddel később indult, és a képzőművészetben
már történelmi stílusnak számító szürrealizmust, és annak egyik festő ősét,
a XVI. századi Arcimboldót hozta be munkáiba. A párbeszéd lehetősége két
férfiprofilja tárgyakból, gyümölcsökből, használati eszközökből, majd gyurmából
áll, melyek minduntalan hatalmasra tátott szájjal felfalják egymást, egyre
vadabb és torzabb arccal, kíméletlenül, a végsőkig, mindkettejük pusztulásáig.
Hm…
A fiatalon meghalt magyar Kovásznai György szintén a műfaj jeles megújítója
volt a hatvanas években. Vad ecsetjárású, majd a pop art stílusát követő
festőművészként nyergelt át a rajzfilmkészítésre, amibe át tudta vinni
a „kintről” hozott gátlástalan festőiséget és elrajzolást, meg a pop artot
is, annak akkor friss, üde zenei világával együtt.
Ugyanebben az időben Reisenbüchler Sándor társadalomjobbító elkötelezettségű
filmjeiben a szürrealista fotómontázs Max Ernst-i, Bálint Endre-i hagyományát
tudta ötvözni a népművészet gazdag motívumvilágával egy különös, dekoratív
képi egységben. És itt, e kiragadott néhány példán átfutva álljunk meg
egy pillanatra, hiszen gondolatokat ígértem. Nos, fantasztikus életművek
után, a rajzfilmműfaj gyerekek és fiatalok körében mindmáig tapasztalható
hallatlan népszerűsége ellenére, úgy érzem, hogy valami baj van a művészi
szándékú animációval. Mint annyi más vergődő műfajnál, az a kérdéssor vár
válaszra, hogy kinek? minek? mikor? hol? miből? Folytathatnám. A világ
- a kulturális is - mára már iszonyúan felparcellázódott. Ha könyvüzletbe
vagy lemezboltba, videókölcsönzőbe megyünk, mozi- vagy koncertműsort lapozunk,
böngészünk az interneten, először a csoportcímet kell megkeresnünk. Ami
nincs a nagy betűkkel kiírt „komoly”, „könnyű”, „izgalmas”, „víg”, „művészi”,
„vers”, „próza”, „fantázia”, „dokumentum” cím alatt, az egyszerűen nincs
is. Művészettel, festménnyel, grafikával, rajzzal a galériák és a múzeumok
foglalkoznak. Térberendezéssel, videóművészettel is. Rajzfilmmel nem. A
játékfilmek gyártói, forgalmazói, mozihálózatai vagy csak a nagy jövedelmet
ígérő, többórás, szórakoztató játékfilmeket, vagy az ezekre kísértetiesen
hasonlítani kezdő többórás, dollármilliókat ígérő, szórakoztató, az ifjabb
korosztályt elbűvölő, sokszor kimondottan giccses rajzfilmeket fogadják
csupán falaik közé. A különböző videócsatornák úgyszintén. A CD-ROM gyártók
nemkülönben. Hol a helyük tehát a régi szép időkben „kísérleti filmeknek”
nevezett munkáknak? Nem véletlen, hogy az itt tárgyalt két sorozat, a magyar
rajzfilm nagyágyúi és a műfaj világsztárjai valamikor a hatvanas években
voltak sikereik csúcsán, majd szép halkan kiszorultak a „piacról”. Ugyanaz
a helyzet, mint az általam nagyon közelről ismert (pontosabban: átélt)
művészi plakáttal, reklámmal: fokozatosan talajt vesztett, elhalt, kimúlt.
Másról szól a világ, a nagyon tiszteletre méltó egy vagy két fehér holló,
ellenpélda ellenére. Ma, amire nincs tömegesen szükség, arra egyáltalán
nincs. Ételre, italra, éjjeliszekrényre, tandem-biciklire, baszk-sapkára,
végiggondolt és művészetről is árulkodó filmplakátra, elgondolkodtató és
megformálásban is művészi igényű animációs filmre ez teljesen egyformán
vonatkozik. Az a fajta áldott állapot, aminek elmúlásán nosztalgiázva borongunk
az említett vetítéssorozatokon, valószínűleg a múlté. Mint ahogy a múltból
is kiesett már, ki tudja miért, a szintén hatvanas évekbeli két zseniális
lengyel grafikus és animátor, Lenica és Cieslewicz. Az előbbi rajzfilmje
a Fej úr a második szürrealista tárgyanimációja, amelyben egy gyönyörű,
élettől, gyümölcsöktől duzzadó csendéletet felzabál egy ronda paróka, életem
alapvető művészi élményei közé tartoznak, egyenrangú alkotásaikat hiányolom
is a mostani visszatekintő vetítésekről.
Visszakanyarodva: ugyanakkor létezik ez a fajta animációs videó, csupán
kortárs képzőművészeink szíve joga, hogy akár ezzel az eszközzel is élnek-e
végtelenné tágult eszközarzenáljukban, amelyekkel múzeumok és galériák
tereit rendezik be. „Animációs filmrendező” - mintha elmúlt volna ez a
szakma. A hollywoodi filmek tele vannak grafikus és filmes animációval,
a szakemberek félperces feladatokat oldanak meg, a technikai, digitális
megoldások napról napra gazdagodnak, de kevesen kíváncsiak arra, hogy valaki
önálló öt vagy tíz percben saját művészi kvalitásairól és filozofáló gondolatairól
számoljon be. Magánügy - gondolja a nézők többsége -, meg főleg: a pénzemért,
no ne. Nem túl szívderítő, de ezeket a tényeket tudomásul kell venni. Még
akkor is, ha sziszifuszi a munka (hogy Jankovics Marcell legsikerültebb
rövid rajzfilmje címét idézzem), amelyet akár a Varga Filmklub, akár M.
Tóth Éva tesz azért, hogy az animációs műfajt életben tartsa, népszerűsítse,
s áldoz rá, hogy láthassuk McCay, Svankmajer, vagy épp Bill Plympton munkásságát.
Bill Plymptonra sem igaz egyébként, ami az osztogatón áll, hogy „kortárs”.
Egy, a nyolcvanas-kilencvenes években ünnepelt animációs filmrendező -
szomorú ezt kimondani - bármilyen „fenegyerek” volt is, 2002-ben már nem
lehet a "kortárs" jelzőt ráhúzni.
Rajzolóként kezdte pályáját, képregényrajzolóként folytatta, csak ezután
kezdett kis, majd egészestés rajzfilmeket készíteni. Japán hatásra nem
idegenkedett munkáiban az agresszivitástól, a szextől; nagyfilmjét egyenest
az animációs művészet Ponyvaregényeként szokták emlegetni. Élő egészestés
filmet is rendezett, melyet a forgatás közben meghalt Jane Marlow helyett
kitakart arcú dublőrrel fejezett be. Művészi célja mindig a botrány volt.
Dialógus nélkül dolgozott. Szerinte a tökéletes film a látványra épít és
a zsigerekre hat.
Az MTV csatornáján előfordulnak Bill Plymptonok ma is. 1977-ben készült
négyperces rajzfilmjében, a Lucasban egy tök addig beszélget egy fehérrépával,
amíg egy hatalmasra tátott rajzolt gyerekszáj meg nem eszi őket. Az Oscarra
jelölt Az arcod (1987) egy igen kitűnő, szürrealista, engem kissé a híres
francia Topor grafikai stílusára emlékeztető átalakulás-sor, míg az ugyanekkori
Szerelem sebtiben a pikáns filmek első darabja volt. E témakör utolsó opusa,
a Hogyan szeretkezzünk nővel (1997) grafikailag is tökéletes tollrajzmunka.
Fehér sík, szürke ég. Karakteres átlagpasi. A nő szeme. Haja. Nyaka. Orrlyukai.
Vetkőztetés. Mellbimbók. Neccharisnya. Szex, alatta a zene Handeltől a
Halleluja. A „kamera” el, és kiderül, mindez egy lépcsőzetes piramis, egy
zikkurat tetején történt. A vetítésen ajándék ráadás volt a 25 módszer
leszokni a dohányzásról zseniális hárommásodperces petárda sora.
Újabb est a vetítéssorozaton (most már a Millenáris Fogadó emeletre
vezető lépcsősorán is ülnek): Az animáció gyöngyszemei.
Bruno Bozzetto Allegro non troppójának részlete (1979). Ravel Bolerójára
előbb egy kólásüvegre hajazó palack zuhan a sivatagba, egy cseppecske legördül
az oldalán, majd amőbaszerű mozgással, kíváncsi egy szemecskéjével elindul
világot látni. Osztódik, majd minden része külön-külön egyre nő, bonyolódik,
a törzsfejlődés stádiumai szerinti lényekké, sok-sok ősi állattá változik,
egészen a dinoszauruszokig, miközben csak mennek-mennek a Boleró lüktető
ütemére. Vulkán-kitörések, özönvíz, majd jégkorszak pusztítja őket, mamutokká
alakulnak. Piramisok, kereszt és végül Gólem, amely összetörik, amint a
zenének is vége. Mestermunka!
Christoph és Wolfgang Lauenstein 1989-ben készült Egyensúlya Oscar-díjas
remekmű. Báb-animáció. Öt hosszúkabátos férfi egy, a semmiben lebegő sík
különböző pontjain. Hátukon számok. (Madách Falanszterét mindenütt ismerik?)
Horgásznak, de legkisebb mozdulataik is megbillentik a síkot, és éppen
ez: a lejtés, a súlyelosztás, a kényes egyensúly problémája a téma. És
egyetlen látható tárgy, egy zárt, zenélő láda, melyet ilyen vagy olyan
egyensúlybontó trükkel valamennyi résztvevő igyekszik megszerezni. A figurák
drámai szituációkban sorban zuhannak a semmibe, míg végül - megkaparintva
a ládát - egyetlen boldog győztes marad a színen. Mint a kvízműsorokban
és az életben.
Az orosz Jurij Norstein majd félórás lírai, elbeszélő mozijából, a
Mesék meséjéből (1979) csupán egyetlen gyönyörű mozzanatot emelnék ki (a
Filmvilág 1996/2-es számában a rendező hosszan írt róla). A negyvenes évek
ruháiban érzelmes tangóra táncoló párok nőtagjai egyetlen szempillantás
alatt kimerevedő táncmozdulatukban magukra maradnak, karjuk a semmit öleli,
közben katonaruhás férfiak hátát látjuk, amint a fekete semmibe menetelnek.
A tangó megy tovább, levelek, igazi levelek hullanak az úgy maradt nőkre,
melyeken a „férje”, a „hősi” és a „halál” szavakat lehet kibetűzni. Ritka,
szívbemarkolóan sűrű pillanatai ezek az animációs film történetének. Norstein
ma is kockánként kézzel festi, rajzolja, karcolja filmjeit, Gogol Köpenyén
húsz (!) éve dolgozik, az egész filmes szakma azóta várja égő izgalommal
a mű elkészültét, és különböző fesztiválokon az épp elkészült 3-4 percet
szokták bemutatni.
Amely ismeret újra a fent elkezdett gondolataimhoz kanyarított vissza.
Adekvát-e korunkkal ez a középkori kódexfestőkéhez, XVII. századi csipkeverőnőkéhez
hasonlatos, egyébként ugyanolyan gyönyörű munka? Megéri? Megérdemelt és
kellő visszhangra talál vajon a világban? Van rá „kereslet”? Nem elfecséreltek
az animációval eltöltött életek? (Szinte szó szerint ugyanezzel a kérdéssel
vívódott a nyolcvanadik évén túl lévő Kaján Tibor egy újságriportban a
karikatúra műfajával kapcsolatban.)
Amikor az utolsó vetítés előtt a Varga Filmklub lelkes és kedves szervezőjének
és az Iparművészeti Egyetem Animációs Tanszéke tanárának feltártam rosszkedvű
kétségeimet, heves ellenállásra találtam, mondván, hogy nézzek körül, mennyi
lelkes rajzfilmkedvelő fiatal ül a teremben, hogy világszerte egymást érik
a jobbnál jobb fesztiválok, épp most rendeznek Pesten is nemzetközi vetítéssorozatot
az egyetemek animációs tanszékeinek filmjeiből, hogy igenis felmenő ágban
van a műfaj, hogy épp további népszerűsítése érdekében hozták létre a Varga
Filmklub eme vetítéssorozatát is, és hogy indokolatlan az animációs filmekkel
kapcsolatos pesszimizmusom. Azzal fejezem be, amit nekik is válaszoltam:
nem vagyok ellendrukker, nekik szurkolok.
|