Állatemberek, emberállatok
Animal Planet
Hungler Tímea
Senki sem tudhatja biztosan: az állat uralkodik-e
az emberben, avagy az ember az állatban.
|
„Hirtelen rám nézett, vagy hogy
úgy mondjam, fürkészve rám meredt.
Íme az Állat! – üvöltötte. Mindez
kicsit felkavart, hogy ilyet tudjon
mondani valaki, ha rám néz.”
Marie Darrieussecq: Malacpúder
Állat az emberben
Manapság az állatvédelem olyannyira természetessé vált, hogy legtöbbünk
nem ütközik meg azon, ha a szupermodellek tüntetéseken bojkottálják a szőrmék
viselését, ha egy kozmetikai cég legújabb termékeit nem állatokon, hanem
embereken teszteli, vagy ha a Greenpeace aktivistái az elnyomott sárkánygyíkok
jogaiért szállnak síkra.
Fajtatársaim közül néhányan valószínűleg túlzásnak vélik az állatok
szabadságának, egyenlőségének és testvériségének ilyen típusú megnyilvánulásait,
és az emberiség felsőbbrendűségét hirdetve az emberi jogok mellett törnek
lándzsát. Vannak azonban olyanok (e sorok írója is közéjük tartozik), akik
az állatokat a planéta ugyanolyan jogú állampolgárainak tekintik, mint
az embert, és kénytelen kelletlen elismerik, hogy jóval lassabban futnak,
mint egy gepárd, a rendőrkutyákkal ellentétben oldott állapotban sem szagolják
ki a reptereken a kokaint, ráadásul a csatornák bűzét is nehezebben viselik,
mint a patkányok.
Az emberi felsőbbrendűség tudata a kereszténységgel köszöntött ránk,
és eszméi a mai napig sokunknál szilárdnak tetszenek -a Biblia tanítását,
mely szerint az ember arra hivatott, hogy a többi élőlény fölött uralkodjék,
a mindennapok látszanak megcáfolni, elég csupán egy sáskajárás, egy kutyatámadás
vagy egy-egy kígyómarás kellemetlenségeit lelki szemeink elé idézni, hogy
tudjuk, a hierarchia, melynek csúcsán állítólag az ember áll, nem is annyira
stabil.
Darwin 1859-ben publikálta evolúciós elméletét a szerény címre keresztelt
A fajok eredete természetes kiválasztás útján, avagy a kiváltságos fajok
fennmaradása a létért való küzdelembent, amelyben bebizonyította, hogy
az ember is csak egy a bolygónkat benépesítő állatfajták közül, az élet
mutáció és szelekció következménye, ráadásul a létért folytatott küzdelemből
(„struggle for life”) mindig az a faj kerül ki győztesen, amelyik képes
alkalmazkodni a megváltozott környezeti hatásokhoz („survival of the fittest”).
A génmanipulációk korában a posztmodern éra filmgyártása ugyanarról
a meghasonlott állapotról tanúskodik, mint korunk emberének gondolkodása;
viszonyunkat az animalitáshoz egymásnak ellentmondó hagyományok, nézetek,
a keresztény-zsidó kultúrkör, a biológiaórák, némi totemizmus, a reinkarnáció
tanai formálják alaktalanná, senki sem tudhatja már biztosan, hogy az állat
uralkodik-e az emberben vagy az ember az állatban.
Tetemek és totemek
Az állatembereket/emberállatokat felvonultató filmek repertoárja sokszínű
és összetett, akár az anyatermészet - tudományos tényeken alapuló science-fiction
a Mimic -Júdás faj, amelyben a termesz és az imádkozó sáska keresztezéséből
létrehozott új rovarfajta, miután intim kapcsolatra lép a csótányokkal,
sikeresen népesíti be a New York-i metrót egy, az emberiség elpusztítását
célzó, életveszélyes mutáns populációval; az Evolúció, amelyben az újra
elkezdődő törzsfejlődés réme fenyegeti a Földet; illetve a két negatív
utópia, a 12 majom és a Majmok bolygója, melyekben a létért folytatott
küzdelemben az ember elvesztette a háborút: a valamikor irányítása alatt
álló bolygón a vezető szerep már az állatok osztályrésze.
Ezek a filmek az állatok és az emberek viszonyát a kölcsönös kiszolgáltatottság
elve alapján jelenítik meg, emlékeztetve az embert biológiai korlátjaira;
arra a tudományos tézisre, hogy földi egyeduralmunkat csupán a véletlennek
köszönhetjük, kitüntetett pozíciónk egy atomháborúnak, egy világméretű
járványnak vagy egy meteor becsapódásának tükrében akár meg is inoghat,
a Föld története bármikor újraíródhat, és lehetséges, hogy az új darabban
az emberiségnek csupán statisztaszerep jut.
Szocializációja során az ember hajlamos megfeledkezni a gyökereiről,
az áldásos civilizáció animális eredetünket gyakran szalonképtelennek ítéli.
Azokban a filmekben, melyekben az emberi hősök metamorfózisokon keresztül
állatokká változnak át (Párducemberek, A légy, Farkas, Patkánymese, A cápaember,
A farkasember) az állati lét valamiféle isteni büntetésként reprezentálódik,
az emberi felsőbbrendűség ellentétpárjaként, visszasüllyedésként a törzsfejlődés
egy korábbi, elfelejtett szakaszába, az ösztönök világába.
Steve Barron Patkánymese című filmjének főhőse, a pékmester kis patkánylyukszerű
szobájában emberhez méltatlan életet él (büdös, mint a görény, iszik, mint
a gödény, zabál, mint a disznó), nem csoda, hogy egy szép napon a sors
mindezt megtorolja azzal, hogy patkányként ébred; a klasszikus horrorban,
a Párducemberek című moziban az elfojtott női szexualitás (a hősnő, Simone
Simon képtelen szexuális kapcsolatra lépni a férjével) egy vérszomjas fekete
párduc alakjában tör elő a főszereplőből, míg A légy izgága tudósa (Jeff
Goldblum) azzal fizet az élet szentségének fittyet hányó kísérletezgetéseiért
(olyan rendszer kifejlesztésén fáradozik, amely képes az atomjaira bontott
anyagot egy földrajzilag távolabb eső helyen ismét összerakni), hogy DNS-állománya
a véletlen folytán egy házi légyével keveredik össze.
A Patkánymesében az egyik szereplő a főhős régi fényképeit nézegetve
megjegyzi, hogy a pékmester emberként leginkább egy patkányra emlékeztetett,
a Párducemberek veszélyes szerb asszonyait többször hasonlítják a szereplők
macskákhoz, a Farkasok szövetségének indián papja az 1764-es esztendő francia
arisztokratáit pedig azzal kápráztatja el, hogy feltárja előttük, kiben
milyen állat lelke lakozik.
A totemizmus jelenségét, mely nem csupán törzseket, nemzettségeket,
de jellemző tulajdonságaik, külső megjelenésük alapján egyes személyeket
is állati ősöktől eredeztet, tekinthetjük az evolúciós gondolkodás kezdetleges
formájának, illetve a vallás előzményének is. Az állatok a totemizmusban
vezetői, segítőtársai az embernek, isteni státuszuk biztosított: a szent
állatokat a törzs nem fogyaszthatja el, nem törhet az életükre, hatalma
és befolyása előtt szertartásokon tiszteleg. (A Brandon Lee alakította
Eric Dravennek a Holló című filmben még a neve is az őt segítő totemállat
elnevezésére rímel: „holló” vagyis „raven”; A skorpiókirályban egy egész
birodalom származtatja magát a mérges állattól, míg Alan Parker klasszikusában,
a Madárkában a főszereplő, Matthew Modine olyannyira azonosul totemállataival,
a madarakkal, hogy naphosszat a galambdúcban üldögél, tollakból készít
magának madárruhát, beleszeret a sárga kanárijába, és azt kívánja „bárcsak
meghalna, és madárként támadna fel újra”.)
Ritka madarak?
Batman, a Pókember és szuperhős kollégájuk az orosz illetőségű Kétéltű
ember - mindannyian újvilági héroszok, akiknek állatemberi léte a sanyarú
gyermekkor következménye. A Denevérember kisfiúként szülei meggyilkolását
nézte végig, akárcsak segítőtársa, a vörösbegy jellemvonásaival azonosuló
Robin (Mindörökké Batman, Batman és Robin), a Pókembert idős rokonai nevelték
fel, az iskolában a többi tinédzser gúnyolódásának állandó céltáblája volt,
a Kétéltű embert korai éveiben titokzatos tüdőbaj támadta meg, tudós papája,
hogy az életét megmentse, egy cápa kopoltyúját operálta a fiába.
A héroszok életében a totemállat valamiféle szülőpótlékként jelenik
meg, azonosulásuk egy állatfajtával annak deklarálása, hogy az elvesztett
emberi kötődések helyett egy új, szerető családra leltek; befogadta, elfogadta
őket egy másik közösség, amelyhez tartozhatnak. Ahogyan a nyiladozó értelmű
gyermek mintának, rosszabb esetben ellenpéldának tekinti szülei tulajdonságait,
a szuperhősök is azonosulnak az őseiket jelképező, a biztonságot, védelmet
szimbolizáló totemállatokkal, átveszik annak imponáló kvalitásait, ezzel
a többi ember fölé, (állat)isteni rangra emelkednek. Félelemmel vegyes
csodálattal, istenként/ördögként tekint rájuk az az emberiség, melynek
szeretetéért és elismeréséért önfeláldozásukkal, segítőszándékukkal szállnak
harcba.
Állati rokonságukat, a sötét foltot a múltban azonban egyikük sem képes
felvállalni, származásukat titokban tartva kettős életet élnek: a Pókember
New York felhőkarcolói közé feszíti ki hálóját, hogy emberi életeket menthessen,
munkaidőben azonban félénk fotóriporter, a Denevérember mielőtt leszámol
az ellennel Gotham Cityben, és befejezi röptét, szórakozott milliomos,
a Kétéltű ember pedig jámbor gyöngyhalász, a tengerparti kis közösség mégis
„tengeri ördögként” tekint rá.
A héroszok tudathasadásos egyéniségek, személyükben tökéletesen reprezentálják
azt a skizoid, lelkünk mélyére száműzött, ambivalens érzelmi állapotot,
amely a civilizált embert az állatvilághoz fűzi. Ahogyan kis kedvenceinkből,
a háziállatokból hasadt személyiségeket nevelünk - egyik énjük felnőtt
kutya/macska, aki utódait gondozza, szociális kapcsolatokat tart fenn a
fajtatársaival, védi a territóriumát a betolakodóktól, másik énjük viszont
szemellenzős módon megfeledkezik minderről, és örök gyermekként viselkedik,
aki egy életen át boldogan fogadja, hogy a gazdi gondoskodjon róla -, a
mi tudatunkat is többféle én lakja.
Olyan kettős kötődésű, szocializált ösztönlények vagyunk, akik hajlamosak
istenként/ördögként viselkedni a Föld nevű bolygón, jóllehet természetüknél
fogva csupán egyszerű állatemberek, emberállatok.
Állat a filmekben
Alex Proyas: A holló (1994)
Mike Nichols: Farkas (1995)
Steve Barron: Patkánymese (2001)
Gennagyij Kazanszkij: Kétéltű ember (1962)
Christophe Gans: Farkasok szövetsége (2001)
Alan Parker: Madárka (1984)
Sam Raimi: Pókember (2002)
Guillermo del Toro: Mimic - A Júdás faj (1999)
Tim Burton: Batman, a Denevérember (1989)
Joel Schumacher: Mindörökké Batman (1995)
Jacques Tourneur: A párducemberek (1942)
Paul Schrader: A párducemberek (1982)
Franklin J. Schaffner: Majmok bolygója (1968)
Terry Gilliam: 12 majom (1995)
Bob Keen: A cápaember (1995)
Chuck Russell: A skorpiókirály (2002)
David Cronenberg: A légy (1986)
Kurt Neumann: A légy (1958)
Ivan Reitman: Evolúció (2001)
George Waggner: A farkasember (1941)
Joel Schumacher: Batman és Robin (1997)
Héctor Babenco: A pókasszony csókja (1985)
|