Mozgó állatképek
Jószágtól
Hirsch Tibor
Az állat a legkorábbi filmtéma: mindkettő mozog.
|
A Fekete Mária fabódéjának közepén kicsiny, kerek pódium, rajta fehér
lovacska toporog. A fénykép - maga is ős-fotótörténeti ritkaság - mutatja
magát a lovat, valamennyit sejtet lámpákból és stúdiógépezetből, a kamerát
viszont nem engedi látni, ahogy kívülről leselkedik, és mozgóképre rögzíti
azt, ami nem csupán mai, de egy évtizeddel későbbi fogalmaink szerint is
mozgásmentes érdektelenség. Tudjuk, éppen ilyesmi fért bele Thomas Alva
Edison Black Mary-nek csúfolt kísérleti stúdiójába. Kisbaba, ahogy - akárcsak
a francia kollégánál - nála is reggelizik, a táncosnő, ahogy minden fölidézhető
kellem nélkül pörög-forog, végtagjait dobálja, és persze az állatok. Okos
kutya, bókoló cirkuszi póni. A mozgókép-történet első mozgóképei születnek
itt a mozgás hiányának közönség számára fájdalmas frusztrációiból. A korai
film olyasmiről készül, amit örökmozgónak ismerünk, és tessék, a baljós
Fekete Mária névre keresztelt mozgás-csapda, úgyis, mint kinematográfiai
műterem, foglyul ejti. Helyváltoztató képességű élet, a kezdetleges technika
szemléletesség-korlátjaihoz igazodva helyzetváltoztató vetületében mutatja
meg magát. Vibrál, hadonászik, vonaglik és táncikál. Azért mindenesetre
mozog. Élőlény, ember is akár, melynek így, dobozba zárva, pódiumon produkáltatva,
lényege a mozgás, mely mögött nincs szépségként megmutatkozó lényeg (hiába
a szemrevaló táncosnő), van viszont autonómia és kiszámíthatatlanság (a
Black Mary operatőre dehogy is keresne témájául pörgő-forgó szerkezeteket,
ahogy emberi szabályok szerint zakatolnának az emelvényen).
Talán bizony a legkorábbi mozgókép-téma volna az állat. Nem emberi
tárgy, és nem tárgy-alkotó ember. Egyiknél is, másiknál is a mozgás mögött
ott a megfejtendő tartalom, ahogy masina, test és arc mesél gazdájáról
és teremtőjéről. Ha akarom, persze az állat sem puszta fotogén felszín,
a legelső, a legkezdetlegesebb képekről is tökéletesen megmutatja magát
lényege: ha egyszer ő meg maga a mozgás. Mégpedig a legtágabb értelemben:
az állati mozgás, maga az élet. Hiszen nem csupán térbeli ficánkolás ez,
hanem időbeli is: növekedés van benne, lét és fajfenntartás az elején,
mozgalmas pusztulás és bomlás a végén. Sok minden más is lesz majd a mozivásznon
mocorgó állat: lesz majd képi metafora része, lesz majd hangulati elem,
sokszínű felszín egyetlen szilánkja, mely egyedül vagy részletként utal
a lényegre, lesz nagy fontosságú szimbólum önmagában, ahogy négylábú jelképként
a fontoskodó dramaturg cselekménybe applikálja. De ami először és elsődlegesen
volt: az mégiscsak mozgás. Olyan mozgás, melyet a technika máris korlátoz,
azzal hogy megmutat. „Állati” esszencia, örökség a mozgókép születésének
pillanatból, amikor a mozgás helyben-vergődés volt, vagy éppenséggel -
más ős-műhelyben, másik kísérlet témájaként - gyors vágta, de kockánként
és kimerevítve. Levegőben volna-e a galoppozó versenyló első és hátsó lába?
E másik kamerás ember ismert korabeli problémája ugyanazt a szemléleti
pozíciót sejteti a mozgó állattal szemben, mint amit a szűk edisoni műterem-doboz
sugall. A Gép az Állatot elfogja, konkrétan vagy képletesen bekeretezi,
hogy — mint az ugyancsak XIX. század végi civilizációs találmány, a közállatkert
- korlátozva, de mégiscsak mozgásában megmutassa. Mutathatja akár már a
felvétel pillanatában is „keretben”, ahogy a dobogón toporog, mint Edisonnál,
de mutathatja a Murray-féle kísérlet képletesen keretbe zárt témájaként,
ahol csak az elemzendő képkockák ejtik fogságba, ábrázolva és talán megcsúfolva
lényegét.
[kocka]
A filmtörténet száz esztendős folytatásában azután - ha az állat az,
ami: először filmszerű mozgás, másodszor eleven élet - ezzel az ellentmondással
kell (és érdemes) kezdenie valamit az alkotónak. A filmművészet szemérmességét
bizonyítja, hogy az élettel azonosítható állat és a felvevőgép találkozásáról
mégis inkább a hely- és helyzetváltoztató bestia támadása-menekülése felől
közelítve kapunk tudósítást. Heringek fickándoznak a hálóban Grierson képein,
fóka rántja ki a szigonyt Flaherty eszkimóinak kezéből. A fickándozás,
a farkcsapások ritmusa megtervezhetetlen. Vergődés - más néven élet - a
filmcsináló ember rendezett projectjének halálos foglalatában. Ennél messzebb
sokáig senki sem megy. Meglehet, azért sem, mert túl sokáig, legalább fél
évszázadig a filmművészet éppen hogy a lényeget kereste. Annak bizonyítékét,
hogy a látvány-felszín több mint önmaga, úgy is, mint kép, úgy is, mint
valóság, kinél mikor melyik. A mozifilm emancipáció végső győzelmének pedig
az volt tekintendő, ha majd minden lehetséges mélység képeken keresztül
tud üzenni, ha a képek mögött nem újabb képek vannak - megannyi hagymahéj-látvány
-, hanem az otromba érzékiségtől mentes elvont titok. Ahogy a történet
is - ennyi volt a filmművész vágya - legyen több, mint lomha avagy szilaj
(tehát állatias) mozgások halmaza, mozaik, cselekménytöredékek születéstől
pusztulásig.
Ma másképp van, annyira másképpen, hogy szinte csodálkozni lehet rajta,
miért nem oltanak posztmodern rendezők játékfilmes történetekbe parttalan
természetfilmet, sok-sok állatjelenettel? Valami kúszna, valami, bóklászna,
néha meglódulna, szárnyaival verdesne, ásólábaival kaparna, iramodna és
fűbe harapna, már ennék is a férgek, vinnék is tovább a történetet, a tápláléklánc
dicsőségének vicces kis üzenetével.
Amúgy, hogyne volna ilyen film! A legfrissebb, mozgásos és állat-stafétás
darab, rögtön hazai is. Az idei szemle kedvence Hukkle címmel látható hamarosan
a mozikban.
A Hukkle állatai éppen arra valók, amire Muybridge vágtató lova: ha
állat, akkor mozgás, ha mozgás, akkor föltáró mozgókép nélkül azt sem lehetne
tudni, hány lábat is emel egyszerre, akkor csak annyit lehet tudni, hogy
cselekmény van, sűrű és szertelen. Hiszen minden olyan mozgóképes történet,
amelyben állati epizódok vezetik be az emberi mesét, ahol a mikrokozmosz
indít, passzol labdát vagy guruló göröngyöt, a gravitáció bármely foglyát
a hüllő- és emlős faunának, hogy azután megérkezzünk a vélük egylényegű
emberi világba - minden ilyen történet kétértelmű Káosz-mese. Maradva a
hazai példáknál: a film először is sugallhatja, hogy a mese véletlen-ágbogai
a halandó értelem számára megfejthetetlenek, a tanulság magasabb, ember,
göröngy, állat fölötti. Sejtet ilyesmit például a maga állat-epizódjai
által megerősítve Enyedi Ildikó Bűvös vadásza. De sugallhatja, sőt kiálthatja,
majdnem ugyanezt, mégis az ellenkezőjét. Röhejes a véletlenek rendje. Az
állati gépiesség és egyben kiszámíthatatlanság. A Hukkle csuklás szabályozta
világában nincs Gondviselés. Az ősmintában pedig még állat sincs, csak
a címben: Kutya éji dala. A rettenet úgymond megugattatja a holdat: ennyi
a tanulság. Ha a szóban forgó kutyát látnánk is, hát szépen katalizálná
a cselekményt. Megriasztott kóbor korcs fut cél nélkül, farkát behúzva,
szökellve, megtorpanva, megint meglódulva. Teljességgel mozgóképszerű,
hiszen lényege a mozgás, tehát nincs is lényege. Történet Isten és ember
nélkül.
[kocka]
A filmművészet újabb állatai még ennél is sötétebb mélységekbe futnak
velünk, ha az alkotó magát az ősi mozgás-csapdát, a Black Mary nagy zárt
dobozát, a Muybridge kísérlet kamera-sorát egyszerre idézi föl a megörökítendő
mozgással és élettel, mint az egyszer már filmes trófeává tett állati szubsztanciával.
Peter Greenaway örökös vadászterülete ez. Kell hozzá egy négyzetrács, és
bármi, ami rácsok közt teljességgel elgondolhatatlan, s amit (a mellesleg
filmművészetben is utazó) civilizált ember tiszteletre és szánalomra méltó
ügybuzgalommal óhajt rácsok közt látni, rácsok által megmérni, rácsok szerint
megfejteni, újraalkotni. Nem fér rácsok közé az élet, a halál, a víz, szépség,
bűn, istenség, de még maga a regiszter szerinti emberi tudás sem: hogy
félmondatos fölsorolással intézzük el a Greenaway-i életművet. No és nem
mellékesen: nem fér rácsok közé az állat. Sem elhullott, sem élő példány.
Nem fér, de meg lehet próbálni, és belé lehet halni a kísérletbe. A ZOO
e tekintetben az említett legelső állatszereplős mozgóképeket idézi, együtt
(a tényleg ugyanebbe a civilizációs projekt-csokorba tartozó) állatkert-grundolásokkal.
Mocorogjanak az állatok rácsok között. Kattogjon a lencse: az elbizakodott
ember regisztrálja a regisztrálhatatlant, egészen addig, míg az oszló tetem
szét nem folyik, át nem csorog a pontos és tetszetős háttér-rácsozaton.
Mintha a modernitáson túl általában is ez volna az állat szerepe az
art- és kultusz-mozgóképen. Az állat már nem is vágtat, cammog és bóklászik,
hogy állati kiszámíthatatlansága káosz-képére formálja a cselekményt. Az
állat = dög. Mozog, mert oszlik. Ezért és ennyiben. A Káoszt nem ígéri,
jelen időben hordozza. Ferreri Viszlát, majom!-jában halott King Kong teste-feje
rothad a nagyvárosi tengerparton. Élőként hasonlót hirdethetett, mint tetemként,
és mégis mást. Nyilván tomboló, kiszámíthatatlan, rácsok közé nem kényszeríthető
életként támadta meg, a csakis rács- és kocka-formán fotografálható gyáva
és öntelt emberi civilizációt. Jött a büntetés: a katasztrófa, mely filmre
kívánkozott, mert állati elem volt benne, fotogén esemény, rács és természet
találkozása, ahogy annak idején a kis póni rugdosta a Black Mary deszka
pódiumát.
Civilizált rácsok közt állat-hulla: ez viszont nagyon nem ugyanaz.
Nem Edison, nem Murray, nem megannyi bio-katasztrófa történet, nem is (csak
hogy a mozi-körből kiránduljunk) Ionescu az ő rinocéroszaival. Állati tetem,
tetemek, ahogy ember alkotta derékszögű falak veszik körül őket. A kísérlet
falai Greenaway-nél. Először felhőkarcolófalak, ablakok Ferrerinél, másodszor
nagyon civilizált villa veretes homlokzata, ahogy A nagy zabálás végén
a fagyasztott húst a földre szórják. És persze állathullát bámulnak egy
elátkozott, végzetét sejtő, végzetére készülő kelet-európai kisváros ablakai
Tarr Béla Werckmeister harmóniákjában.
A bálnadög egyszerűsített lényege sem más: a Káosz küldöttje immár
sokkerekű nehézvontatón maga gördül be az ellene épített emberi világba,
a rácsok és dobozok közé. Mozgása (oszlása) ugyanúgy fotogén és igazán
mégis filmezhetetlen, mint a futásra termett élő lovacskáé a deszkabódéban.
Amúgy a kör bezárult: ha a civilizációs kör nem is, a mozgóképes biztosan.
Állati élet-képektől a hulla-képekig nem annyira hosszú az út, ha blaszfémikus
Greenaway-i játéknak tekintjük mindkettőt: rácsok, keretek dobozok találkoznak
az emberen túli mozgással, szemnek tetsző vágtával, fickándozással, majd
a bomlás majdnem láthatatlan mikro-akcióival. Ez utóbbi nem csupán megszégyenít,
nevetségessé tesz gépet, keretet, rácsot. Ez utóbbi fertőz. Állatóriás
teteme a főtéren: a rács- és dobozvilág szívéből rothadás sugárzik. Hol
vagyunk már a kortól, amikor a klasszikusként elismert filmes értelmezés
szerint a civilizációs rács és keret gyilkolta a közé keveredett életet
és állatot. Amikor előbb kaptuk az élő ló rémült szemét közelképben, az
ostorlámpák sorát, végül a véres tetemet. Hol van már Huszárik Elégiája!
Tarrnál a Tetem érkezik diadalmasan, főhelyen foglal helyet, és törvényt
ül. Az ívlámpasornak, ha félni tudna, oka volna reszketni a félelemtől.
[kocka]
Mire lehet még alkalmas az állat a filmművészetben? Ezek után majdnem
semmire. Állathullákat újabb civilizációba csempészett állathullák követhetik.
Fertőzhetnek az egészséges Kong és Godzilla kimúltával akár Hollywoodban
is. Lehet rettegés-mozit kanyarítani az eltakarítatlan dögökre építve,
Coppola Keresztapájának véres lófeje után szabadon. Állati tetem és hálószobai
luxus-civilizáció találkozása a populáris film boncasztalán.
Éppenséggel, ha volna megváltás, ha e megváltás magára adó filmművész
számára hiteles volna, ha elhinnénk, ahogy megmutatja - e hitet is állat
hordozhatná. Ha egyszer éppen arról van szó, hogy bénultak vagyunk, a teljes
emberi építmény a rács, a gép a keret. Néma ablakok a Bálnát bámulják.
Ide kellenének akkor Enyedi nyulacskái, de még inkább Bunuel bárányai.
Náluk sincs lényeg és látszat külön, ők is, valamennyien, tiszta mozgás,
állati, tehát kiszámíthatatlan irányíthatatlan helyváltoztatás. Mozgóképen
megörökítve - ők is az emberi keretek és szögletek megszégyenítői. Kép-variáns
az Öldöklő angyalból: birkacsorda érkezne a Tarr-Krasznahorkai-féle főtérre.
A mozdulatlan (belül undorítóan mozgó) óriástetem körül sürgő bégetés.
Még utoljára filmre kívánkozik: volt állati mozgás, ahogy halált hoz, jöhet
még állati mozgás, ahogy megszabadít. Állat tüntetne el állatot, üres lenne
megint a kisváros, a villa-kert, a felhőkarcolók töve. Ami majd a képen
nem látszik: hullaszag helyett faggyúszag.
A moziban legalább megmenekülnénk.
|