Pesti presszók
Nemo a körúton
Ardai Zoltán
A hatvanas évek presszó-fénykora csak intarziaelem
a varázspillanatokra érzéketlen, komoly magyar filmben.
|
A sorozatvető kávégép köré szervezett vendéglátó üzem, az eszpresszó
az Anschluss táján jelent meg Budapesten, nem közvetlenül Itáliából, hanem
Bécsből importírozva. Egyelőre apró bájhelyecskék formájában. A gyors és
erős főzetű gépi kávéval szolgáló üvegezett házsarkok és a bensőséges,
alkóvszerű kis mokkalokálok nem látszottak veszélyeztetni a (valaha Párizs
felől átsajátított) közép-európai kávéház-kultúrát, inkább kiegészítő újdonságnak
mutatkoztak. Mint forgatási helyszínek kevéssé izgatták a hazai filmeseket.
Úgy tűnt, a nagymúltú kávéház, együtt mulató-változataival, a caffé espressót
is integrálni fogja. Manet Eduárd 1881-es festményére, amelyen szőke frufrus,
szomorú pultoslány látható, mögötte hatalmas bártükörrel, könnyű odavizionálni
egy csillogó presszógépet, a kép meg sem rezdül belé.
Az 1940-es évek második, újjáépítéses felében pesti eszpresszó címén
forgalmas kis doboz-hodályok mutattak nagy szaporulatot. Ezek szürkésen
tarka poézisét az államosult magyar film tíz éven át takarásban hagyta,
nem költötte tovább, mintha presszózni és más értelemben feketézni a kultúrhivatalosság
szemében egyet jelentett volna. A javított normák igaz emberei a munkahely
területén, vagy sportlétesítmények büféjében, esetleg vidám demokratikus
vendéglőkbe betérve tartoztak fogyasztani kávéjukat. Ti viszont, individualisták,
fejlődésképtelenek, volt-úri lumpenek és polgári maradványoktól terhelt
mérnök-szabotőrök, csak presszózzatok; fennhéjázó nagykávéházaitok már
szétzúzva, zugkonyakozók! Az a hangulati szüredék, amely az akkori presszóhomály
felől Mándy, Örkény, Sarkadi novellisztikájában megjelent - Mándynál különösképp
„hűen a város köveihez”, ’44 emlékét is rezonáltatva - az egykorú mozifilmekből
kimaradt. Hogy ne így történjék, ahhoz a Gyarmat utcai rendezőknek legalább
félfordulatot kellett volna tenniük a Visconti-féle Vihar előtt vagy De
Sica Umberto D.-je (az olaszoknál kibontakozott filmstrukturáló elvek)
felé, ez az elmozdulás azonban gyakorlatilag tilalom alatt állt.
A munkástanácsok fellépéséig a presszóhelyzet is megérett. ’55-ben
a harmonikás Tabányi hangolni kezdett az új jazzista generációval, jóideje
megvolt már az „erdei málnaszörp”, hosszúnyakú, talpas U-pohárban, és teraszra
való, komplett fehér presszóskisasszony-öltözék is használatba került.
Hogy a jazzhullám mellől rövidesen eltűntek a munkástanácsok - az ’57-es
amnesztia ígéretének hitelével együtt -, ez adta az 1957 és 1967 közti
budapesti presszó-fénykor árnyékfonákját.
Tenger-, tó- és folyamparti városokban az újkori vendéglátóipar normális
ösztöne szerint való, hogy tudva-öntudatlanul akváriumrendszernek illetve
flottának is érzékelje magát. Hajóztatni igyekszik a vendégsereget. Mintegy
fedélközöket, fedélzeti hidakat, tatokat, árbocokat teremt, erősítve a
korzók és bulvárok folyam-hatását is. Így esőzéskor az üvegtáblák óriás
kajütablakokká válnak, olyanokká, mint Nemo kapitány búvárhajóján a parancsnoki
kabin polipnéző ablaka. Belső-Budapest faragványai fellengzős tömkelegével,
a Gellért-medencék türkizzománcával a ’60-as évekre ismét kezdte felölteni
gigantfregatt- vagy úszó habostorta-jellegét, anélkül hogy az egykori kávéházak
világa (új modusokkal, de a régi organikussággal) valóban felelevenült
volna. Ezt a kultúrát a nagypresszó intézménye csak igen részlegesen újíthatta
meg, és, ahogyan az ilyesmit ma mondani kell, radikálisan felülírta. (Kezdve
ezen a soron: szimpla, dupla fekete - gin, brandy, vodka, martini - almuska,
bambi, málnaszóda, őszilé - imbisz, két-háromféle tortaszelet, poharas
csokikrém, fagylalt.) Azért az Anna-, Emke-, Royal-, Abbázia-, Múzeum-,
Berlin-, Luxor- stb. hajóláncon idővel felidéződött az a mámoros fetrengés
is, amelyet a régi Kúria (majd Nemzeti Galéria) épületének belső előcsarnokában
a tiepoloiánus mennyezetfreskó angyalai művelnek az ég vizében. Hozzáteendő,
a margitszigeti Casino-kertben és a Nagyszállónál a rumbás hétvégeken boldog-boldogtalan,
koros és fiatal, bűvész és cipész rendszeresen ott tipródott. Az életkorhoz
nem kötődő XX. századi táncláz éppen akkor ért véget, amikor ismét tartós
európai békekorról lehetett már beszélni: csak a ’70-es évek hoztak a felnőtteknek
efelőli nyugodalmat. „Nékem csak Budapest kell, ez a szép hely virít éjjel
mesefénnyel, mert versenyben áll a magas éggel” - dalolta az 1961-es Napfény
a jégenben a Kiss Manyi-Mezey Mária-Psota Irén-trió. Addigra már jóideje
Rock-ola zenegépek érkeztek, rakva kislemezekkel; állt ilyen a súlyosabb
eleganciájú helyeken is, mint a Gresham, nemcsak a bisztró-presszókban,
ahol a ’62-es Mici néni két élete vagy az Esős vasárnap fő muri-jelenetei
zajlanak. Rákosi, ha meggebed, sem jöhet már vissza, nézd a pesti presszók
virágzó világfáját. Egy sor sötétkék padlócsempe, egy sor fekete-fehér,
megint egy sor sötétkék. Másutt meggyszín és vanília sakktábla a kerámiapadló,
mindegyik mező kilenc kis csempéből áll, minden középső csempe ellenszínű.
Villámmintás a pult frontoldala. Másutt pálmamintás. Halpikkelyesek a kerek
oszlopok. Sárkányszemesek a szögletes oszlopok. Reliefesek a falak. Fellegekbe
vesznek a presszócsarnok függönytartói. Táncba viszi a tekintetet a virágtartó
térelválasztók rudazata, őrjítőek az álmennyezetek az egyenlőtlen hosszban
lecsüngetett, déligyümölcsöket formázó lámpákkal, vagy a plafonlyukakból
kikandikáló biliárdgolyó-világítótestekkel. (A Gresham-beli, rafináltan
aztékos nemesfa-mennyezetet, ennek ’62-’63-as állapotában a Foto Háber
című magyar kémfilm örökítette meg, alsó gépállást alkalmazván Latinovits
bejövetelekor.) Bőven találni besoroló stílusú dobozpresszó-újjáépítést,
de egyedi presszó-kompozíciót is eleget. Az Emke hátsóbb fertályánál páfrányos
kékkút csobog. A Luxor: pamlagos kvázi-kávéház, az előtérben szoknyalibbentő
szellőző-padlórostéllyal, a helyiség nagyobb ága végében vázás falikazettával.
Barna fakeretes a bejárat, a mosdóajtók fényesfeketék, sárga tejüveggel;
telefonfülkék és újságtartók is vannak. Ide még Kassák Lajos is beül. Sok
papír forog naphosszat: ki jegyzetel, ki szövegfordításba mélyed, ki tervezetet
szed elő, ki levelet olvas fel. Ide jár aztán Szakáts Miklós, a himlőhelyes
arcú színész, nők koszorújában, aki a Foto Háberben mint Háber, a nyugatbarát
fényképész és konspiratőr csodálható meg. Az életben is Chesterfieldet
szív.
A ’60-as évek számos olyan mozi- és tévéfilmet termett a többi közt,
amely továbbra sem engedte, hogy a rendszerellenes kémkedés motivikája
kijjebb szoruljon a pesti presszózás képzetköréből.
Közvetett figyelmeztetés a rendszerszolgáló kémkedés örökös jelenlétére?
Mindenesetre nóvumot jelentett a tetszelgő büszkeség, az a gyalogos dekorativizmus,
amellyel a kinematográfia immár a mi presszóinkat és hoteljeinket cirógatta.
Megszépült így maga a nyugatos ügynök is, helye lett infrastruktúránkban,
mint kiskertben a fekete rózsának. Iszol Napóleont?
Az új helyzetben a presszómutogató magyar film deficitje a Forman-féle
látásmód lett, mármint ennek itthoni hiánya. Nálunk a filmes szemlélet
és a fővárosi vendéglátóhelyek komoly, nagy találkozása csak a ’70-es évek
végének főbb tragikomédiáival következett be (BUÉK, A kis Valentino, Ajándék
ez a nap). A tíz évvel korábban letűnt varázsidőkben minden ilyen tárgyú
képsor alárendelt intarziaelem maradt. Presszó-indukciójú magyar film akkoriban
nem készült. Csak nemrégiben forgattak ilyet, már mellékutcai helyszínen
(amúgy műteremben), stilárisan nagyban alkalmazkodva egy kamaraszínmű-felépítésű
scripthez. Ami a ’62-es Oldás és kötés antonionizáló (a párbeszédekben
hemingwayes) Emke-beli és Várkert-környéki részét illeti, csak kezdetnek,
ígéretnek jó.
Aztán az állami szufla elfogyott. A Luxor ’70-re már tipikus razzialebujjá
vetemedett. Szerte a városban a tupírozott és lófarkas kávégép-démonok
sorra veszítették el uralkodónői tartásukat. Csak az úgynevezett gebines
műfaj bírta még jól, főként az éjjeli páholyok, ahol a „Ne sírj anyám,
a te rossz fiadért, édesanyám, a könny nem sokat ér” - zsánerű dalok egyre
feneketlenebb mélységet nyertek. (Major Tamás is elénekelte ezt, álla alatt
csokornyakkendővel, a ’77-es Teketóriában.) Nappal westberliner divatú
sörözők, drink- és snackbárocskák, teázók gyakoroltak vonzerőt. Nyári délutánokon
a legtöbb presszó már húszegynéhány éve is koszlott odúként ásított.
1982-ben Jancsó Miklós egy nemzetközi tévé-sorozat számára elkészítette
azon évtizedbeli legjobb művét, a zene Budapestjéről. Szférikusan szép,
szövegtelen mozgókép ez, augusztus 20-a köré koncentrálva. Jazzpresszó-pillanatok
is szerepelnek benne. Jancsó itt azt a sosemvolt várost láttatja, amelynek
ki kellett volna alakulnia, és amely csak itt jöhetett volna létre. Amilyen
csakis Budapest lehetne. (Ha felvehettük volna a Marshall-segélyt? Ha új
tulajdonformákat kísérleteztünk volna ki?) Szóval, a Budapest - Muzsika
egyfajta harmonia caelestis.
|