Annyi mindenről lehetne írni ezzel a filmmel kapcsolatban. Lehetne írni elsősorban a színészi alakításokról: némi színpadias manírral eljátszott szerepekről, amelyek azonban az ihletett pillanatokban akár megrendítők is lehetnének. Lehetne írni két, kortárs magyar filmen ritkán látható arcról: Nagy Anna és Rajhona Ádám beszéd nélkül is annyi mindent kifejező arcáról. Lehetne írni Nagy Mari a leghiteltelenebb körülmények között is hitelesen hangzó bársonyos hangsúlyairól. Lehetne írni a kisvárosi család hatvan évét felölelő történetről, amely azzal a nappal kezdődik, amikor az apa felgyújtja a családi koporsóüzemet, és megszökik egy vörös hajú nővel; és azzal ér véget, hogy Valikát, a hat gyerek közül az utolsó előttiként életben maradottat kikísérik a temetőbe. Lehetne írni arról, hogy ennek a roppant szomorú filmnek humora is van: példa rá az a jelenet, amikor a Valikának haláláig udvarolgató, de érzelmeit kimondani soha nem tudó Guszti egy esős éjszaka, pizsamájára esőköpenyt terítve éppen megint „csak úgy arra jár”, hogy vénségükre, a viharra való hivatkozással, immár Bandival, Valika szigorú bátyjával is dacolva végre egy ágyban aludhasson a vénlány és a vénlegény. Lehetne írni a forgatókönyvről, ami egy sokszor látott, s ezért bizony meglehetősen elcsépelt alapséma („a családi fénykép megelevenedése”) köré érdekes idő- és asszociációs játékkal, a színpadias jelenetek ellenére, szolidan filmszerű közeget teremt.
Sajnos azonban teljesen felesleges lenne hosszabban írni mindezekről. Filmkritikát ugyanis csak filmről lehet írni, márpedig A ház emlékei nem film. Az utóbbi években ugyan igyekeznek minket hozzászoktatni ahhoz, hogy bármilyen technikai megoldást mozinak lehet nevezni, ami vetített mozgó képeket produkál, és kettőnél több ember nézi egyszerre, de a magam részéről nem akarok filmnek nevezni egy videóra jól-rosszul rögzített, csapnivalóan és technikailag hihetetlenül alacsony színvonalon utószinkronizált, gyermetegen dilettáns módon zörejesített, egyes részeiben nézhetetlenül sötét, más részeken ritmustalanul, értelmileg is zavaróan megvágott, tévéfilmnek is gyönge valamit. Szinte hihetetlen, hogy használható írott nyersanyagból, sok, önmagában jó, egyes pillanatokban kiváló színészi játékból ne szülessen semmi, de ez mégis ez az eset. Igen, a műalkotás, de még az élvezetes szórakoztatóipari termék is, a hazug és ellenszenves kifejezés ellenére nem „keletkezik”, netán „születik”, hanem csinálják, és jó esetben az egyes erőfeszítések összegződéséből valami meghatározhatatlan többlet, más minőség lesz a végeredmény. Ennek azonban előfeltétele, hogy a szakmai minimumot minden közreműködő teljesítse a maga területén. Ha annyira alacsony egy költségvetés, hogy még ez is veszélyben forog, akkor vagy másképpen kell filmet csinálni, vagy nem kell filmet csinálni. Tiszteletreméltó, ha valaki a filmkészítés feltétlen szükségességében hisz, de ez a tisztelet szertefoszlik, ha ezen a hiten kívül semmi mást nem képes a végeredmény közölni. Ha pedig a rendező a témája iránt érez elkötelezettséget, akkor képesnek kell lennie azt megítélni, hogy az adott körülmények és a választott forma nem alkalmas ezt a tartalmat közvetíteni. Amikor valaki erre nem képes, akkor kiírja a művét a filmművészet, filmipar vagy egyszerűen a mozgókép fogalma által jelölt emberi alkotások sorából.
Külön tragédia, hogy az alkotók szemmel láthatóan igyekeztek filmszerűnek gondolt ötletekkel feledtetni a szegényes technikai adottságokat: tűzcsóvával zsonglőrködő artistát léptetnek fel az álomjelenetekben, az egyetlen helyszín multifunkcionális hasznosításaként kórház lesz a nappaliból, és még sorolhatnám. Ezek a kínos jelenetek azonban csak még inkább megmutatják a szomorú valóságot: A ház emlékei nem az alacsony költségvetés, a szegényes feltételek miatt nem lett film, hanem az elhibázott formaválasztás és a kidolgozás alacsony színvonala miatt. Sovány vigasz (sőt, dehogyis az), hogy őszintén mondhatom: kár érte.

A ház emlékei (Hetedíziglen) - magyar, 2001. Rendezte: Zsigmond Dezső. Írta: Dörner József, Pozsgai Zsolt, Zsigmond Dezső. Kép: Mohi Sándor. Vágó: Koncz Gabriella. Díszlet és jelmez: Horváth Éva Mónika. Hang: Miklós Miklós. Producer: Gojdár László. Szereplők: Nagy Mari (Valika), Nagy Anna (Édesanya), Rajhona Ádám (Guszti), Nagykálózy Eszter (Eszter), Söptei Andrea (Sárika). Gyártó és forgalmazó: Go Film Kft. Támogató: ORTT, tv2, Duna TV. 87 perc.