A reklám úgy látszik, szárnyakat ad a játékfilmezéshez. Vagy inkább pontosságot, humort és találékonyságot. Beszélgetés Herendi Gáborral és Kapitány Ivánnal.

Az utóbbi évek legnagyobb magyar játékfilmsikerét egy reklámfilmrendezõ követte el. Herendi Gábor példája nem egyedi. Egy évvel korábban Kapitány Iván, akit a szakma szintén reklámfilmrendezõként tart számon, ugyancsak játékfilmmel aratott sikert. A színész–rendezõk – Koltai Róbert, Kern András – után a reklámfilmesek rázzák föl a lassan ébredezõ magyar közönségfilmet?

A Valami Amerika egyik jelenetében a fõszereplõ reklámfilmet forgat. Az élete elsõ nagy dobására – természetesen egy játékfilm elkészítésére – készülõ rendezõpalánta éppen azt próbálja elmagyarázni egy motoron ülõ szõke cicának, láthatóan teljesen reménytelenül, miképpen hitesse el a nézõkkel, hogy az általa használt dezodor a lehetõ legjobb. A jelenet szándékosan túloz, méghozzá igen alaposan: itt látszólag mindenki rettentõ komolyan veszi, amit csinál, ha mégoly átlátszó is az ámítás, és nyilvánvaló a hamisság. Ez a “tegyünk úgy, mintha, hisz ebbõl élünk” világa, ahol néha bizony alaposan kilóg a lóláb. Ki tudná ezt jobban annál, aki maga is a reklámfilm mûfajából érkezett? Herendi Gábor jó néhány hasonló forgatást csinált végig, és nem is tagadja, hogy a Valami Amerika említett jelenete célzott fricska volt mindazoknak, akik ebben a szakmában dolgoznak. Sértõdésre nem került sor, de a reklámmûfajban egyébként is elengedhetetlen a humorérzék.
A Valami Amerika alaphelyzete arról szólt, amirõl valószínûleg a legtöbb reklámfilmrendezõ pályája – a reklámok után elõbb-utóbb el kell jönnie a pillanatnak, amikor a rendezõ végre egy játékfilm forgatásának is hozzáfoghat. Kapitány Iván számára két évvel ezelõtt jött el ez a lehetõség, s megszületett belõle az Üvegtigris, Rudolf Péter társrendezésével. Ha jelenük hasonló is, Herendi és Kapitány két teljesen eltérõ utat járt be. Kapitány Iváné a klasszikus állomásokat követte: televízió, fõiskola, újra tévé, hogy azután a rendszerváltás környékén belevágjon reklámfilmezésbe. Herendi Gábor a fogorvosi szakmából nyergelt át a filmgyártásba, és neki a kezdetektõl a reklámfilm lett az igazi iskola. Ma már mindkettõjük saját filmgyártó céget mûködtet, a reklámügynökségek menedzsereinek filofaxában bizonyosan a legfontosabb partnerek között szerepel a nevük, s éppen vállalkozásaik anyagi biztonsága tette lehetõvé, hogy a játékfilmes mûfajban is kockáztatni mertek. A játékfilmek persze nem jelentik azt, hogy leépítik reklámfilmes profiljukat. Beszélgetésünk ideje alatt is mindkét rendezõ javában dolgozott. Kapitány vélhetõen egy megrendelõ kívánságait hallgatta telefonján végtelen türelemmel azzal kapcsolatban, miképpen nézzen ki a reklámfilm a vágás után, Herendi pedig épp cége, a Skyfilm irodájában berendezett vágószobából ugrott ki a beszélgetésre egy félórára, ahol várakozásom alatt úgy hatvanhatszor nézték újra ugyanazt a snittet, nagy valószínûséggel szintén egy készülõ reklámfilmbõl. Kapitány Iván szerint ebben a szakmában épp ez az egyik hatalmas elõny: lehet dolgozni. “A rendezés csakis empirikus módon mûködtethetõ folyamat – mondja –, vagyis a lényeg csak úgy tanulható, ha a gyakorlatban tapasztalod, hogyan mûködik, feltéve persze, hogy valamelyest van hozzá érzéked. Bármilyen tehetséges valaki, ha nem ûzheti ezt a szakmát, nem állhat rendszeresen kamera mögé, akkor nem sokra megy vele.”
Az Üvegtigris rendezõ-operatõre annak idején épp azért választotta a reklámfilmezést, mert oly sokan várakoztak elõtte lehetõségre, munkára, hogy úgy érezte, keresnie kell egy helyet, ahol naponta megmérettetheti magát. Mindez 1987-ben történt, amikor elkezdõdött a mai értelemben vett reklámfilmezés Magyarországon. Addig ugyanis – ahogy Kapitány fogalmaz – a reklámfilm különbözõ ideológiai és egyéb okok miatt megtûrt és lenézett mûfaj volt, ráadásul meglehetõsen távol állt attól, amit Nyugat-Európában és Amerikában reklámfilmnek hívtak. Egyetlen elõnye az volt, hogy az átlaghoz képest kétségtelenül jól fizetett. Ebben az idõszakban egy fiatal és némileg outsidernek mondható csapat úgy döntött, elindul az új úton: megcsinálta az elsõ Postabank és Kontrax reklámokat, és ezzel lényegében el is kezdõdött az új magyar reklámfilmezés. A csapat, amelyben ott volt Kapitány Iván is, megadta a fiatal rendezõ-operatõrnek a napi filmezés lehetõségét. “Ezáltal olyan edzésben volt részem, amely nem is hasonlítható a két-három évenként munkához jutó, kizárólag játékfilmekkel foglalkozó rendezõk gyakorlatához.” Ma úgy látja, ez a helyzeti elõny továbbiakkal is gyarapodott az évek során. Elõször is meg kellett tanulniuk a fegyelmezettséget és az alázatot, amely abból ered, hogy a reklámfilmezés alkalmazott mûfaj, vagyis egy nagyon pontosan megfogalmazott külsõ igényre épít. Nem elsõsorban a rendezõére, hanem a megrendelõére, aki ezt az igényt szigorúan számon is kéri. Ezt a fegyelmezettséget, minden részlet aprólékos, elõre kidolgozottságát a különféle alkotómûhelyekben felnõtt filmkészítõknek ritkán van módjuk megtanulni.
A reklámfilmes hátteret Herendi Gábor is elsõsorban elõnynek és nem tehernek tekinti. Az a szakmai biztonság, amit az elmúlt évek nyújtottak – akár a szereplõk instruálása, akár a dramaturgia, akár a történetmesélés technikája tekintetében – lehetõvé tette, hogy kellõ bátorsággal merjen “játékfilmes kamera” mögé állni. A terhet inkább a film elkészülte után kezdte tapasztalni, amikor a szakma képviselõi azzal az attitûddel ültek be a vetítõterembe, hogy “ezt egy reklámfilmes készítette, tehát olyan reklámfilmszerûnek kell lennie”. Ennek megfelelõen várták az extrém kamerabeállításokat, a váratlan dramaturgiai megoldásokat, a különleges effektusokat. “Én viszont klasszikus játékfilmet akartam csinálni – mondja –, és nem azzal a szemlélettel álltam neki, hogy egy másfél órás reklámfilmet készítek. Sõt, kifejezetten kerültem minden olyan felesleges reklámfilmes megoldást, amelyrõl úgy éreztem, a mûfaj nem engedi meg. Elég volt nyolc évig a reklámfilmeknél azon törni a fejem, hová tegyem a kamerát, hogy az ne legyen szokványos. Úgy éreztem, van annyira erõs a történet, hogy nem kell feleslegesen agyonnyomnom egy reklámfilmes látványvilággal.”
A reklámfilmes múlt másik leckéje, amelyet a szakmai fegyelmezettség mellett mindkét rendezõ alaposan megtanult, az anyagi felelõsségérzet. Nem véletlen dolgoztak úgy, hogy közben részben a saját pénzük is kockán forgott. Ezt egyébként Kapitány Iván hasznosnak tartaná minden rendezõ, illetve producer esetében. A játékfilm közismerten költséges és sok ember idejét, munkáját kívánó mûfaj. A rendezõ szerinte egyszerre játszik a producerek pénzével, a stáb tagjainak bizalmával és a nézõk idegeivel. “Egyáltalán nem mindegy, hogy annak a közel kétszáz embernek a munkája, aki egy filmben dolgozik a kezdetektõl az utómunkálatokig, hány nézõhöz jut el.” Ahogy õ fogalmaz, nem az a baj, ha valaki hibázik, hanem az, ha felelõtlenül cselekszik. Szerinte ma a kollégái egy része nem érzi át azt, mennyi pénzt szórnak el könnyelmûen egy olyan filmpiacon, ahol még egy viszonylag sikeres filmnek sincs mindig esélye arra, hogy visszahozza a beléfektetett pénzt. A sikernek tehát minimális elõfeltétele a fegyelem, ami pedig alapos elõkészítést, illetve felkészülést kíván a rendezõ részérõl. E tekintetben nincs nagy különbség reklámfilm és játékfilm között – jól megírt és pontosan kidolgozott forgatókönyv nélkül az egész forgatás vagy egy parttalan dramaturgiai megbeszéléssé alakul, vagy egyszerûen ugrás a sötétbe. “Önmagában az nem baj, ha vannak kisebb eltérések a forgatókönyvhöz képest – hangsúlyozza az Üvegtigris rendezõje. – A baj az, ha azért vannak, mert nincs átgondolva a könyv, illetve a forgatás, és sorozatosan kiderül, hogy jó néhány ötlet megvalósíthatatlan vagy egyszerûen hülyeség. Ha a forgatáson kell nekiállni újra elképzelni a filmet, abból születnek azok a munkák, amelyek közül sajnos már elég sokat láthattunk.”
A Valami Amerikát is a forgatókönyvnek, és különösen a frappáns, sok poénra építõ dialógusoknak kellett elvinnie a hátán. Ezt a rendezõ is tudta, és – a társíró, Márton Gyula bevonását követõen – végül a tizenhetedik verzió után érezte úgy, hogy elkészült az az alapanyag, amelyre már biztonsággal támaszkodhat, és nem voltak kétségei afelõl, hogy a könyv hatásos és mûködõ jelenetek láncolata. Várakozása már a forgatások elsõ napjaiban beigazolódott, amikor látta, hogy csak igen ritkán kellett eltérni az eredeti elképzelésektõl, a megírt dialógusoktól. Herendi Gábor szerint ez a színészeknek is szemmel láthatóan újdonság volt, akik jólesõ meglepetéssel tapasztalták, hogy a helyszínre érkezésüket követõen egy órán belül a világítás elkészült és kezdhettek forgatni. Eddig ugyanis ahhoz szoktak hozzá, hogy amíg a rendezõ kitalálja, mi legyen aznap, bõven van idejük a napi szövegüket megtanulni. “Nálunk rá kellett jönniük, hogy ez nem megy, mert – és ezt nem szégyellem – egyrészt rengeteget készültem az egész filmre, másrészt minden egyes forgatási napra kész snittlistával érkeztem, így pontosan tudtam, mit honnan fogok fölvenni.” Herendi nagy részben ennek tulajdonítja azt, hogy egy átlagos magyar játékfilm forgatási ideje alatt a szokásosnál nagyobb mennyiségû és pazarabb anyagot tudtak rögzíteni. Mivel nagyon sok jelenetet a biztonság kedvéért több plánból is fölvettek, a vágás alkalmával sokszor a bõség zavarával küszködtek. Végül csak keveset használtak a többletként felvett anyagból, mert a rendezõ nem akarta fölöslegesen fölszabdalni az egyébként jól mûködõ jeleneteket.
Noha a reklámszakmabeliek – ahogy Herendi Gábor mondta – hiába keresték a filmen a kifejezetten reklámfilmes megoldásokat (ilyeneket az Üvegtigrisben sem találtak volna), ez még nem jelenti azt, hogy a maguk a rendezõk egyáltalán nem alkalmaztak volna néhányat. Igaz, ezek nagy része nem volt tudatosan és célzottan reklámfilmszerû, de utólag szembesítve az alkotókat az elkészült produkciókkal, rá tudnak mutatni néhány részletre, ami talán másképpen alakult volna, ha nem reklámos háttérrel bíró filmesek ülnek a rendezõi székben. “A reklámfilm feszes tempója eléggé belém ivódott az évek során, így elképzelhetõ, hogy ha nem ebbõl a szakmából jövök, a film nem lett volna ilyen gyors ritmusú – véli a Valami Amerika rendezõje. – Úgy éreztem, a vígjátéki mûfajban ez elõnyös is. Ezen kívül talán nem kerültek volna bele olyan látványelemek, amelyeket szándékosan tettem a filmbe.” Herendi egyrészt meg akarta mutatni, hogy képes olyan dinamikus és újszerû látványelemeket alkalmazni, amelyekhez az amerikai filmeken nevelkedett közönség hozzászokott, másrészt alaposan feldúsította zenével és klipekkel a filmet, külön is megcélozva a fiatal nézõket. Arra azonban ügyelt, hogy ezek csak színesítsék, és ne uralják a filmet, amit mindenképpen a sztorinak kellett elvinnie. Hogy ez sikerült, azt szerinte épp a film sikere mutatja, amely e “kiegészítõk” nélkül is mûködne, csak talán valamivel szegényebb volna.
Az Üvegtigris leginkább a forgatási körülmények szempontjából profitált abból, hogy reklámfilmes csapat készítette, mivel gazdagabb körülmények között készülhetett, mint egy átlagos magyar játékfilm. Kapitány Iván egyébként úgy látja, a reklámfilmezés mintegy a hadiipara a mindenkori filmgyártásnak. Vagyis itt van alkalom kipróbálni a legmodernebb eszközöket, a legújabb filmes technikákat. Ez egyszerûen abból adódik, hogy egy reklámfilmben az adott idõtartamon – általában 30 másodpercen – belül az alkotó egy magyar játékfilm teljes költségvetésének negyedébõl vagy akár harmadából is gazdálkodhat. Ez azt jelenti, hogy számtalan olyan dolgot próbálhat ki, amit egy játékfilmben nem engedhet meg magának, s ez bizony befolyásolja a gondolkodásmódját. “Nagyon nehéz ezután visszacsöppeni a játékfilmek puritán világába – mondja Kapitány –, nekem nem is megy istenigazából.”
A reklámok rendszerint nagyon pontosan kívánnak hatni a nézõk érzékeire, jól kigondolt hatásokkal operálnak, és megrendelõik, illetve alkotóik igyekeznek minél kevesebbet bízni a véletlenre. De vajon prognosztizálható-e elõre ily módon egy játékfilm sikere, mûködnek-e sémák, receptek? Utólag kétségtelenül könnyû volna megmagyarázni a sikert, az mindenesetre árulkodó lehet, hogy a Valami Amerika elsõ tesztvetítése után a Budapest Film vezetõje azt mondta: “ebben a filmben van 400 ezer nézõ”. Május végén a nézõszám már 225 ezer fölött járt, így minden esély megvan arra, hogy a becslés néhány hónapon belül valóra is váljék. (Csak összehasonlításképp: a legsikeresebb magyar film, a Miniszter félrelép 662 ezer nézõt vitt be a mozikba, rajta kívül 400 ezer fölötti nézõszámot csak a Csinibaba – 503 ezer – és a Honfoglalás – 505 ezer – tudott produkálni.) A rendezõ a Valami Amerika sikerét egyrészt abban látja, hogy a film szerencsésen találta meg azt a nézõi réteget, akik valóban moziba járók. Így õket “csak” arról kellett meggyõzni, hogy merjék megnézni ezt a magyar filmet, mert nekik szól. A filmet segítette a gazdag zenei anyag, és az elengedhetetlen címadó sláger, annak vivõ dallamával. Herendi örült annak is, hogy igazán nagy sztárok nélkül tudott hódítani a film, sõt, jó néhány szereplõt éppen a Valami Amerika tett mozisztárrá. Mindezek után persze mindenki ismétlést vár, s ennek bizonyosan nem lesz könnyû megfelelni. Az elõzetes hírek azonban máris újabb sikergyanús sztorit sejtetnek: újabb vígjáték, ezúttal azonban történelmi komédia, egyfajta válaszként a közelmúlt historikus-kosztümös mozijaira, kicsit Gyalog galopp stílusban. A megcélzott korszak pedig a honfoglalás és a hét vezér kora. A zsáner ötlete nem új – lásd a Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele vagy a Legkisebb film a legnagyobb magyarról –, de a várakozás ettõl függetlenül bizonyosan nagy lesz: hogyan nyúl a témához a Valami Amerika rendezõje?
Kapitány Iván nem hallgatja el, hogy az Üvegtigris – noha a magyar játékfilmmezõnybõl még így is kiemelkedik 100 ezer fölötti nézõszámával – nem érte el azt a sikert, amit az alkotók elvártak volna tõle. Rendezõje ugyanakkor rámutat arra az összefüggésre is, amely szerint ezek a filmek egymást segítik a nézõkért folytatott versenyben, és amelyik korábban érkezik, annak gyakran jut a hálátlanabb úttörõ szerep. Az utóbbi egy év magyar sikerfilmjeinek sorát a Moszkva tér nyitotta meg, amely Kapitány szerint jóval magasabb nézõszámot is elérhetett volna, ha kicsit késõbb kerül a mozikba, néhány társát követõen. E logika szerint a Valami Amerikának kifejezetten használt, hogy közvetlenül elõtte néhány sikeres magyar film (Üvegtigris, Csocsó) már “elõkészítette a terepet”. Ennek alátámasztására Kapitány Iván egy anekdotával áll elõ, amelyet Andy Vajnáról mesélt annak idején Gárdos Péter, akivel az amerikai-magyar producer együtt vett részt a Szökevény bemutatóján. A premier után, látva, hogy Vajna rendkívül örül a Szökevény sikerének, Gárdos odafordult a producerhez, és megkérdezte tõle: “Miért vagy ennyire boldog, hisz ez a konkurencia sikere?” Mire Vajna: “Nem érted az egész mozit, ha ezt nem érted. Erre a filmre a nézõk tódulni fognak a mozikba, és azt követõen még másik három filmnek is bizalmat fognak szavazni. Azok között már ott lesz az enyém is!”