A minõség is lehet versenyképes? Egy demokratikus társadalomban mindenképpen. A közszolgálati televíziózás csapdái és paradoxonjai.

– Kampányokkal, választásokkal terhes hónapokat éltünk és élünk, az elviselhetõnél is sokkal többet tévéztünk. És sajnálatos módon, nem is annyira a programokra, a tartalomra figyeltünk, inkább a tartalomszolgáltatókra. Nem a pártpolitikusokkal, hanem az õket közvetítõ televíziókkal vitatkoztunk: vajon mennyire pártatlanok, mennyire mutatják az igazságot, mennyire közszolgálatiak. Legyenek azok államiak vagy kereskedelmiek. Vajon a közszolgálatiságot csak „háborús idõkben” hiányoljuk, ha elülnek a csatazajok, többé már nem fontos? Egyáltalán: mi a közszolgálatiság? 
Horvát János: Parodisztikusan: az a legtökéletesebb közszolgálati mûsor, amelyben a tolókocsis horvát férfi begurul a katolikus templomba, a képernyõn magyarra feliratozzák a mise szövegét, és az ablakon belátszik a református templom tornya.
Tímár János: Komolyan, a médiatörvény szerint: olyan típusú közlések, amelyek az emberek mindennapi életéhez, a társadalmi mûködésükhöz szükséges információt tartalmaznak. A közszolgálatiság értelmezésének legnagyobb nehézsége, és így a legtöbb konfliktust az okozza, hogy a meghatározásban a minõség fogalma nem jelenik meg. Tartalmi leírás szerint például a gyerekmûsor klasszikusan közszolgálati mûsorszám, ugyanakkor az erõszak megjelenítése okán betiltjuk a Dragon Ball címû, gyerekeknek szánt hírhedt japán rajzfilmet… 
– Mégis miért kiélezett politikai csatározások közepette emlegetjük leginkább a közszolgálatiságot?
Gombár Csaba: Nem feltétlenül csak akkor. Elõször a rádió, majd televíziózás történetében a közszolgálatisághoz ugyanis inkább valamiféle kulturális pedigré tapadt. Ma ezt sokan és ingerülten hiányolják. A tömegkultúra és az elitkultúra viszonyáról folyó, részben összetett, részben zavaros viták közepette persze egyszerûbb, ha a közszolgálatiságot leszûkítjük a tájékoztatás pártatlanságára. Mert sokkal nehezebb eldönteni – egyáltalán: ki dönti el –, hogy mit nevezünk közszolgálati tartalomnak?! Olyan ez, mint a közjó kérdése. Általában, jó esetben, senkinek – legyen az politikus, államférfi – sincs joga egyedül megmondani, mi is a közjó. Vitákban alakul ki a közmegegyezés, közfelfogás, az idõk folyamán pedig változik. 
Horvát: A közszolgálatiság egyértelmûen minõséget jelent. Ha belerakjuk a mérleg egyik serpenyõjébe a Vészhelyzet epizódját, a másikba a Magyar Televízió Híradóját, biztosan a szolidaritásról, szegénységrõl, barátságról, másságról tudósító amerikai sorozat bizonyulna súlyosabbnak a közszolgálatiság mércéjével mérve. 
Amerikában, ugye, nincs médiatörvény, nincs közszolgálati televízió, ám abban az országban mûködik egyfajta mechanizmus, ami válaszol a társadalmi igényekre. Mondok egy konkrét példát: egy idõben komoly gondot jelentett a nagyszámú mexikói bevándorlók angol nyelvtudásának hiánya, eligazodási képtelensége. Kisvártatva megalakult egy szervezet, a Children Television Workshop, amely tévémûsorokat gyártott és sugárzott számukra, hogy segítse nyelvi és kulturális beilleszkedésüket. Ez a csatorna hamarosan az amerikai „public” televíziózás zászlóshajójává vált. A public persze nem európai értelemben vett köztelevíziót jelent, hanem kulturális vállalkozás, a szó minõségi értelmében, mely a kereskedelmi csatornákból kiszoruló értékeket vállalta fel. Így született a Public Television Co., majd Service, amely teljesíti azokat a funkciókat, melyeket egy felnõtt társadalom elvárhat a televíziójától. Amerikában tehát nincs közszolgálati intézmény, de van közszolgálati televíziózás. Amit ma Európában közszolgálatiságnak hívunk, az az etosz Amerikában született meg az ötvenes, hatvanas években. Ez az etosz, persze, minden korban, mindig más feladatot ró a csatornákra. Hol spanyol ajkú gyerekeket kell bevezetni a honi kultúrába, hol a kényszervállalkozóknak segíteni, hol az antiszemitizmussal szembeszállni… Mikor, hol, mire van szükség. Igaza van Gombár Csabának: a közszolgálat – a közjót szolgálni.
– Ez a közjó-szolgálat csak a köztévé sajátja lehet? A kereskedelmi csatornák nem vállalhatnak, vagy nem kell, hogy vállaljanak közszolgálati feladatot?
Tímár: Nálunk vegyes „üzemeltetésû” kereskedelmi csatornák mûködnek, a törvény rájuk is ró közszolgálati feladatokat. A tv2, például, majdnem annyi közszolgálatot vállal mûsorrendjében, mint a teljes egészében államilag finanszírozott Magyar Televízió, mégsem tekinteném ezt a kereskedelmi csatornát közszolgálatinak.
– Miért nem?
Tímár: Azért, mert nem lehet mechanikusan kipipálni a mûsorok tartalmát, ha figyelmen kívül hagyjuk a minõséget. Mostanság jártam egy brüsszeli konferencián, ahol egy bolgár hírmûsorról szólt a vita. A Meztelen igazság címû híradóban a hölgyek, moszkvai mintára, fokozatosan meztelenre vetkõznek, miközben a palesztin-izraeli konfliktus legfrissebb eseményeit ismertetik. Vajon a közszolgálati pártatlan tájékoztatás esete forog fenn? 
– De vajon ki minõsíti a minõséget? Sokat kárhoztatják a Magyar Televíziót, hogy nem gyárt filmeket. Aranykorként emlegetik a boldog hetvenes éveket, amikor amúgy valóban sok, ám színvonaltalan tévéjáték született. Ez a szapora tehetségtelenség jelentené a közszolgálatiságot?!
Gombár: Biztosan nem. Még egyszer mondom: évtizedekkel ezelõtt az értelmiség nagy része vallotta azt a közmegegyezést, hogy ami klasszikusnak számít, ami kánon, legyen szó irodalomról, zenérõl, filmrõl, tehát a magas kultúra, az szavatolja a minõséget. De amióta egyre inkább elterjedt az a vélekedés, hogy tömegkultúrát nem szabad szembeállítani az elittel, mert a szórakoztatás létünk természetes tartozéka, nehezen meghatározható, és még nehezebben fogadtatható el, hogy mit is tartunk minõségnek. A magántulajdonban mûködõ tévéknek elsõsorban a részvényeseknek kell megfelelniük. A közpénzen gyártott közszolgálatiságon inkább lehet számon kérni a minõséget, ha tudjuk, mi is az.
Példálódzhatunk Amerikával, de hát az õ történetük igencsak különbözik a mienktõl. Valóban, akár fel lehetne szántani egy közszolgálati intézmény helyét, és megszórni sóval, de ez általában nem sikerül. Nem tudunk megszabadulni sem az országunk történelmétõl, sem a helyek szellemétõl. 
– Tisztán politikai kérdés tehát, hogy a Magyar Televízió szinte semmit sem teljesít a médiatörvényben elõírt fontos kötelezettségeibõl? Nem tájékoztat pártatlanul, nem gyárt filmeket, nem mutat be új magyar filmeket, szponzorált hírmûsort ad stb.
Horvát: A mai Magyar Televízió példáját azért ne vizsgáljuk, mert pénzmosodával, káderraktárral nem érdemes foglalkozni. 
Visszatérnék inkább Amerikába, a közszolgálatiság másik fontos eleméhez, a kábeltelevíziókhoz, amelyek a nyolcvanas években jelentek meg nagy számmal. És e tekintetben lassan Magyarország is felzárkózik. Nálunk is nézhetõk a gyerekfilmek, a sportmûsorok, a dokumentumfilmek csatornái. Fordítsunk tehát logikán: azért nem tud igazi minõséget termelni a közszolgálati televízió, mert túlságosan sok közszolgálati feladattal terhelt. A fogyatékosok, a kisebbségben élõk, különbözõ vallási felekezet hívõi stb. mind igénylik a velük való törõdést, róluk, a gondjaikról szóló híradást. Mi volna, ha ezek a rétegmûsorok egy-egy, természetesen közpénzbõl támogatott kábelcsatorna programjába kerülnének?
Az egyik pécsi hallgatóm készített egy tanulmányt a nemzetiségi mûsorok nézettségérõl és fogadtatásáról. Par excellence közszolgálati mûsorról van szó. Az MTV pécsi és szegedi körzeti stúdiója által gyártott anyagok nézettsége nemzetiségi környezetben 0,2-0,3 százalékos volt. Ugyanis ha egy németajkú németnyelvû csatornát akar nézni, átkapcsol valamilyen német adóra. Akkor mi a fenének foglalkozik ezzel a Magyar Televízió?! Miért nem viszi oda videón, kábelen? Hacsak azért nem, hogy a nemzetiségiek elit politikusai a képernyõrõl üzengethessenek egymásnak! 
Németországban például, ahol néhány éve még török nyelvû csatornákat mûködtettek szép számmal, hogy elõsegítsék a török vendégmunkások integrációját, ma a törökök által fellõtt hat vagy nyolc török adásból válogathatnak az érdeklõdõk. Nincs szükség a németek erõlködésére. 
Ugyanez mondható el a vallási mûsorokról. A nyolc felekezetnek szóló negyedórás mûsorokban nyilatkoznak az egyházi tisztviselõk, megtudjuk, épül-e az új parókia… Szó sem esik hitrõl, hitéletrõl, inkább egyházpolitikáról. Mi értelme van ennek ebben a formában?!
Ha a közszolgálati televízió leadhatja ezeket a terheket, valódi minõséget alkothat.
Gombár: És akkor mi marad végül a programjában?
Horvát: Hírek, tévéjátékok, dokumentumfilmek, gyerekfilmek. Ezek a mûsorfajták jelentik leginkább a közszolgálatot.
Tímár: A közszolgálatiság fogalmához feltétlenül hozzátartozik, hogy a televízió ne üzleti logika alapján mûködjék. Az Angelusz–Tardos szerzõpáros szellemes és lehetséges verzióként említi, hogy a közszolgálati mûsor az, ami nem piacképes, ami nem vonz annyi nézõt, hogy megtérüljön az elõállítására szánt összeg. Tehát nem üzleti, hanem társadalmi megrendelésre dolgozik. És a kereskedelmi televíziózás elsöprõ rohamában egyre inkább megfogalmazódik az igény valamiféle minõséget felmutató közszolgálatra szerte Európában. 
Horvát: Ad absurdum azt is el tudom képzelni, hogy a közszolgálati televíziót rendes költségvetési támogatással rábízzák, mondjuk, egy pályázat útján kiválasztott magánszemélyre, aki már bizonyított valamit az életében.
Gombár: Igaz, hiszen tulajdonképpen a börtönépítés, -üzemeltetés is közfeladat, s olvasom, hogy Magyarországon is fontolgatják magánbörtönök létesítését, mint bizonyos közfeladatok bizarr magánosítását. Miért ne lehetne televíziós közszolgálatot is bérbe adni, valamilyen szerzõdéses viszony alapján, amikor nem e feladat iránti felelõsséget, hanem annak konkrét megvalósítását privatizálják? A kérdést, persze, úgyis politikusok döntenék el a parlamentben, akik körömszakadtáig ragaszkodnának, hogy a befolyásukat megõrizzék.
Horvát: Erre is volna megoldás, legyen egy parlamenti csatorna, ahol a nap huszonnégy órájában mondhatnák a magukét. Aki kíváncsi rájuk, ott láthatná õket. 
– Vajon pusztán a politika a bûnös, amiért nézhetetlen a közszolgálati televízió? Nem lehetséges, hogy a kereskedelmiekkel folytatott küzdelemben tévesen értelmezett versenyben nem „piacképtelen” minõséget produkál, hanem fut a nézõszám után?
Tímár: A nem üzleti logikában mûködõ közszolgálati televízió igenis lehet versenyképes. Mert a minõségnek is megvan a közönsége ebben az országban. Ha Horvát János példájánál maradunk, az egész országban fogható Magyar Televízió délutánonként, mondjuk, három-négy órában gyerekfilmeket sugározna, köztük olyanokat is, amit õ is gyárt, biztosan sikeresen felvenné a versenyt a többi kereskedelmi adóval. Az már nem hangzik olyan jól, ha ugyanez a négyórás mûsor a Cartoon Network logójával jelenik meg a Magyar Televízió képernyõjén. 
Horvát: Egyébként az értékes hírmûsoroknak is van jelentõs nézettsége. Persze nem a szalagátvágásos tudósításokra gondolok. Ha nem a napi politikai érdek kiszolgálója a híradó, ebben a mûfajban is lehet minõséget teremteni. Nem a közszolgálati értékek versenyképtelenek. És azt sem mondom, hogy a Magyar Televízióban nem láthatók értékes produkciók, például a Théma, de abban a posványban, ami körbeveszi, nem tud érvényesülni. Vagy emlékezzünk csak a tavalyi szeptember 11-i esti adásra! Ezt a nyavalyás, kispénzû közszolgálati televíziót nézte az egész ország, mert olyan két ember vezette az adást, mint Baló György és Betlen János! Ez történt a választási mûsorok esetében is. A minõség meghozza a nézõszámot. 
– Tehát a minõség versenyképes?
Gombár: Igen, ha nem profitért kell versenyeznie, hanem csak a nézõkért.
– Mennyire sikeresen birkóznak meg a közszolgálatisággal a kereskedelmi televíziók?
Tímár: Még mindig érzékelhetõ az a politikai elvárás, amely a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar televíziós gyakorlatot szeretné viszontlátni közszolgálat címszó alatt a kereskedelmiek mûsoraiban: nemzeti ünnepeink méltó megemlékezése stb. Ezt a mentalitást azonban a kereskedelmi televíziózás nem viseli el. Helyette színvonalasan tájékoztathat, színvonalas gyerek- és ifjúsági mûsorokat készíthet, és késõ esti rétegmûsorokat sugározhat.
Gombár: Feltétlenül idesorolnám azokat a sorozatokat, az elõbb már említett Vészhelyzetet, meg a magyar Barátok közt címût, amelyek tematikájukban igenis a köz dolgairól beszélnek. Élõ társadalmi konfliktusokról, a másságról, az elõítéletekrõl, csak másképpen, fogyaszthatóbban közelítenek a kérdésekhez. A prédikáló, oktató, kalodaként, külön mûsorban kigondolt „cigány félóráknál” sokkal hatásosabban lehetne foglalkozni a romakérdéssel is ilyen vagy hasonló tálalásban. 
– A mai Magyar Televízió teljesítményét látván nyilván helyes, hogy a kereskedelmiek közszolgálati mûsorait közpénzbõl támogatja az ORTT. De vajon jól van-e így? 
Tímár: Én hajlok afelé, hogy mûködjön a normális közszolgálati televízió, és ne rójanak semmiféle kötelezettséget a kereskedelmiekre. Hírmûsort úgyis sugároznak majd, gyerekmûsort úgyis készítenek, hiszen saját érdekük, a nézettségük kívánja meg. Az elmúlt hat év tapasztalata azt mutatja, hogy ez a vegyes rendszer, amelyet a médiatörvény felállított, feltételezvén, hogy minden csatornából magvas, tartalmas oktatásban, kultúrában fogunk részesülni, összeomlóban van. Rosszízû vitákhoz vezet. Most például az az abszurd helyzet állt elõ, hogy miután az ORTT úgy ítélte meg, egy bizonyos közszolgálatinak mondott film nem felel meg a kategóriának, a tévétársaság bíróságon támadta meg a döntést, és a független magyar bíróság fog ítélkezni egy film felett… 
A kavarodást egyébként az okozza, hogy a közbeszédben összekeveredik a közszolgálatiság mint mûsor-tartalom és az intézmény, jelesül a Magyar Televízió, amelynek ezt közvetíteni kellene.
Horvát: Ezt az intézményt pedig igencsak szeretik markukban tartani a politikusok…
– A közszolgálati televízió tehát mindig a mindenkori politika foglya marad?
Tímár: Igen, azt hiszem. De így van ez máshol is. A BBC-t felügyelõ testületet többek között munkáspárti és konzervatív párti lordok alkotják.
Horvát: Én a „lord” szót hangsúlyoznám…
Tímár: Lehet, de õlordságukat azért mégiscsak a politika, a pártok delegálják. Emlékszem, 1995-ben magyar képviselõkkel együtt jártam a BBC-nél, az angol médiagyakorlatot tanulmányoztuk. Az egyik munkáspárti testületi tagtól kérdezték, ki nevezi ki a testület tagjait. „A kulturális miniszter tesz javaslatot” – hangzott a válasz. „Jó, jó – folytatta a magyar képviselõ –, de hogyan biztosítható a kiegyensúlyozottság?” „Úgy, hogy a kulturális miniszter teszi meg javaslatát” – szólt ismét a válasz. Nehezen tudtuk megértetni az angol lorddal a kérdés igazi tartalmát.
Tehát az angol szisztéma nagyon is hasonlít a magyar kuratóriumi rendszerhez, sõt a magyar médiatörvény a jelölési rendszert kifinomultabban szabályozza.
Horvát: Biztos vagyok benne, ha a magyar médiatörvényt bevezetnék Angliában, remekül mûködne. De az is igaz, ha egy angol televíziós hirtelen belecsöppenne a Magyar Televízióba, nem tudna mit kezdeni magával, és azonnal belépne legalább három pártba.