A köztévé pártatlansága a francia politikusok szemében szent és sérthetetlen nemzeti érdek.

Mindenkinek van hely – és mindenkinek megvan a helye – a nagy és híres Francia Audiovizuális Mezõben. A PAF (Paysage Audiovisuel Francais) a francia közélet és a mindenkori politika egyik olymódon kitüntetett terepe, hogy szabályai csak ritkán, akkor viszont aggályosan kimunkált közmegegyezéssel változnak: szerepe pontosan meghatározott és közismert; mûködése kevéssé függ aktuális párthatalmi játszmáktól, sokkal inkább az állam állandó figyelmétõl és felelõsségétõl. Ebben az elíziumi audiovizuális mezõben elég könnyû hát kiigazodni, közszolgálati és privát tévéknek egyaránt.
Az audiovizuális közszolgálat három feladatának – szórakoztatás, nevelés, tájékoztatás – meghatározása de Gaulle-i örökség. Fogyasztó és szolgáltató, tévék és közönség ehhez tartják magukat, és tudják mind, mit akarnak, mit akarhatnak. Olyannyira, hogy nemcsak szakmai szervezetek, befolyásos érdekvédelmi képviseletek vannak a Francia Audiovizuális Mezõben, hanem ott nyüzsögnek a rádióhallgatói, illetve tévénézõi egyesületek is.
A nyolcvanas évekkel beköszöntött másfél évtizedes Mitterrand-korszak átrendezte a tulajdoni és felelõsség-viszonyokat a PAF-on. Mint nem egyszer, a szocialisták e téren is liberálisabbak igyekeztek lenni a jobboldalnál. Velük jött el a tévéprivatizáció, amikor is a közszolgálati televíziót saját elsõ csatornájának magánosításával, a TF1 megteremtésével állították versenyhelyzetbe.
Ez elsõsorban tartalmi téren jelentett szándékolt konkurenciát, mert a francia köztévéknek soha nem kellett azután sem a megélhetésért pénzügyi terhek alatt fulladozva küzdeni. A francia közszolgálati tévézés középtávú és éves költségvetésének túlnyomó részét a Parlament viharok nélkül, ütemesen szavazza meg, a mindenkori kulturális tárca pedig ugyanígy, huzavona nélkül egészíti ki. A közszolgálati tévézés olyan magától értetõdõen szent és érinthetetlen dolog, állami szolgáltatás és állampolgári jog Franciaországban, mint a metrózás, a kiváló vasúti forgalom vagy a hajszálpontos, megbízható, igazi társadalomszervezõ hivatást betöltõ posta.
Így megbukott az állami tévé korábbi fõigazgatójának nevével jelzett Elkabbache-koncepció, hogy a közszolgálati tévé bevételeinek fele a reklámokból származzék. A Nemzetgyûlés képviselõi – függetlenül párthovatartozásuktól – nem azért hadakoztak, hogy állami tévé-ügyben tehermentesítsék az állami költségvetést, hanem azért érveltek elcsigázott választóik véleményét tolmácsolva, hogy ne kényszerítsenek egy franciát sem félórás reklámblokkok elviselésére. Ott van, ugye, a szigorúan behajtott tévé- és rádióelõfizetési díj – érveltek.
Mégoly látványos politikai fordulatok sem változtatnak ezen az alapfelfogáson. Az idén tavasszal, az elnökválasztáson elszenvedett történelmi vereségük után a szocialistákat a jobboldal váltotta a kormányrúdnál. Az új, ideiglenes kormány kulturális minisztere, a bal- és jobboldali munkakapcsolatokban egyaránt helytállt Jean-Luc Ferry filozófus sietett megerõsíteni: töretlen a közszolgálatiság iránti elkötelezettség. 
Ennek jegyében kiszámítható a kábeltévézés nem túl fényes jövõje is Franciaországban. Elrettentõ a belga példa, ahol is a minõségi köztévézés túléléséért küzdõ állami RTBF tartós pénzügyi válságban vergõdik a kábeltévék konkurenciája miatt. Franciaországban, ahol a politikát meghatározó óriásvállalatok tõkéjében könnyû kézzel kötnek össze termelõ-építõ tevékenységeket – például mélyépítést és csatornázást – audiovizuális érdekeltségekkel, viszonylag egyszerû figyelmeztetõ jelet küldenie a kormánynak: “Uraim, az állam és az õ köztévéje mindenek elõtt és fölött!” Vagy: “Ezt nem adom, ez nemzeti érdek.” Még soha senki meg nem kérdõjelezte ezt az attitûdöt – az egyetlen, ám véres megtorlásba ütközött Jean-Marie Messier Vivendi-báró kivételével. Van az úgy, hogy a nemzeti érdek – ahogy azt közmegegyezéssel meghatározzák – fölötte áll a gazdasági-pénzügyi érdeknek. Ez nagyon francia dolog – mondják magukról nagyon büszkén a franciák. És évtizedrõl évtizedre merev keretben szabályozzák az audiovizuális piacukat. Virágzik a pártpolitikától csak minimálisan átszínezett állami beavatkozás politikája. 
Igen, pártpolitikai befolyás. A de Gaulle-i rátelefonálós kézivezérlés már évtizedek óta a múlté, de azért kitartóan emlegetik, hogy érzékeltessék, mennyivel nagyobb és szabályozottabb most a szabadság. Ennek jegyében aztán kevés kisiklásnak voltunk most tanúi az elnökválasztási kampány alatt. Az egyik ilyen az volt, amikor a nagyon nézett Michel-Drucker-show-ba meghívták a veterán crooner Henri Salvadort, mondaná–dalolná már el, mit érzett, amikor átvette Chirac elnök kezébõl a Becsületrendet. Hát valami remek volt! – értesülhettünk az örökifjú szórakoztatózenésztõl, aki ily módon fölvezethette magát Bernadette Chiracot. Az újraválasztásáért kampányoló államfõ hitvese oldottan és nemigen számlált mûsorpercben cseveghetett a népszerûsége csúcsán mosolygó sztárral arról, milyen kiváló fickó is az õ férje. Ez nem választási, hanem ártatlan szórakoztató mûsor volt. Nem is számolták be az egyébként szigorúan vezetett nyilvántartásba, amely elvileg biztosította, hogy minden jelölt egyenlõ terjedelemben kaphasson nyilvánosságot.
Ugyan miért nem?! Hát rendes dolog ez?! Ezt ugyanazon a csatornán kezdték feszegetni Michel Drucker újságíró kollégái, ahol elgyönyörködhettünk a Chirac-házaspár szebbik felének non-kampányában. Van ugyanis egy nagyon nézett mûsora a köztévének, a Nézzük csak meg jobban!, amelyet a tévézés gyakorlatának és bírálatának szenteltek, vagyis az esetek túlnyomó többségében olykor nem is kíméletes önkritikának. E mûsor szakosodott újságíróinak epés megjegyzéseit aztán visszaolvashattuk a tévézéssel rendszeresen és nagy terjedelemben foglalkozó országos és regionális napilapokban, a szakfolyóiratokról nem is beszélve.
Ez a kritikus–önkritikus szaksajtó kifogásolta azt is, hogy a Bernadette Chirac–Henri Salvador-duó elõadását nem észrevételezte a CSA, az audiovizuális fõhatóság. Elnöke, a neogaullistákhoz közelálló hajdani tévés újságíró, majd sikeres toulouse-i polgármester, Dominique Baudis bizony nem szólalt meg. Igaz, máskor, tévécsatornák elnökeinek, vezérigazgatóinak, mûsorigazgatóinak kinevezésekor sem szokott, legalábbis politikai szempontból nem. E téren a franciák nagyon ügyelnek a pártatlanságnak legalább a látszatára, a CSA függetlenségére és tekintélyére. 
Valahol ugyanis ettõl függ a tévék, így a köztelevíziózás megítélése – gondolják. A kilencvenes évek elején-közepén például a köztévé elsõ csatornáját, a France2-t furcsa módon azért hagyogatták el nézõi, mert úgy próbált versenyezni a nagy privát vetélytárssal, a TF1-gyel, hogy TF1-ebb igyekezett lenni még nála is. Alaposan elcsúszott a kereskedelmi tévézés felé, egyebek között azzal a sokakat zavarba ejtõ gyakorlattal, hogy a TF1 sztár-mûsorvezetõinek adta a szombat esti varieté-mûsorokat. Aki éppenséggel nem vágyott strasszra, csillogásra, kulisszatologatásra, az is szó szerint be volt kerítve: “Patrick Sebastien itt, Patrick Sebastien ott, Patrick Sebastien mindenütt!”
Közügyrõl lévén szó, a Nemzetgyûlés megint tévé-vitát folytatott, és a képviselõk megint párthovatartozástól függetlenül, de indulatosan firtatták: ugyan miért hasonlít egymásra a TF1 és a France2 úgy, mint két tojás, és hogy miért kell a köztévének a privát csatornák túlfizetett sztárjait túlfizetniük, meg aztán ugyan mibõl is?
Volt olyan privát tévésztár, aki erre visszatért priváttévéje kebelébe. Volt olyan is, az egyik legtehetségesebb mûsorvezetõ, egyúttal producer Jean-Luc Delarue, akinek többet számít a mindenütt jelenlévõség, mint a pénz: belement, hogy csillagászati honoráriumait csökkentsék, ugyanakkor fönntarthatja kétlakiságát, és lendületesen ingázik köztévé és magántévé között. Delarue mindenhová azt viszi, amire szükség van: a TF1-be a közszolgálatiság igényességét, a France2-be a kereskedelmi tévé lendületét, látványosságát.
A francia köztévé azért Delarue nélkül is akármikor föl tud mutatni olyan mûsorokat, amelyek úgy szólnak a nagyközönséghez, hogy közben szemernyi minõségi–tartalmi engedményt nem tesznek. A péntek esténként jelentkezõ tengeri magazin, a Thalassa a “boldogság órája” a franciák számára. Focimeccsekrõl is szoktak rá átkapcsolni, még a munkásnegyedek kocsmáiban is – szóval, nem akármilyen mûsor. Mint ahogy remek és széles körben méltányolt a csütörtök esti fõ mûsoridõben vetített Különtudósító is, elmélyült társadalmi riportjaival.
A híradók a francia tévéken is a legnézettebb mûsorok. Szemben a TF1 szex–erõszak–botrány-centrikus megközelítésével, a közszolgálati híradók, a France2-é, meg a vidék tévéjeként népszerûségét visszaszerzett France3 híradói sikerrel igyekeznek kerülgetni a tévés információk leegyszerûsítõ megoldásait. Politika, belpolitika minden francia tévén kiadósan látható, egyúttal kiegyensúlyozottan is. Írott szabályok mellett szokásjog és a rivalizáló szomszédvárak, valamint a vetélkedõ politikai fellegvárak összjátéka folytán az idei választási kampányokban nemigen állapíthattuk meg: melyik tévé ki mellett vagy ki ellen van. E tekintetben a közszolgálatiság szelleme lebeg a Francia Audiovizuális Mezõ fölött.