Az olasz film, akár a magyar, a finanszírozás és a forgalmazás zûrzavarát sínyli meg. 
 

Luciano Sovena, az Olasz Producerek Szövetségének alelnöke

Hamarosan új filmtörvényünk lesz, ezért a jelenlegi helyzethez képest sok minden változni fog. Ma a nemzeti kultúra szempontjából fontosnak ítélt olasz filmek finanszírozásában az állam részvétele akár a 90 százalékot is elérheti. Ezen kívül a filmtörvény 8. paragrafusa a pályakezdõk elsõ és második játékfilmjének elkészítéséhez 2 és fél milliárd lírát irányoz elõ, ami legtöbbször hiábavaló pénzkidobás. 
A törvényt tehát remélhetõleg legfeljebb fél éven belül módosítani fogják, mégpedig véleményem szerint pozitív irányban. Ezekkel a filmekkel az a legnagyobb gond, hogy többségük nem hozza vissza a rájuk fordított pénzt. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden filmnek kötelezõen nyereségesnek kell lennie, meg hogy az államnak teljesen ki kell vonulnia a finanszírozásukból. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy például Antonioni, De Sica, Rossellini remekmûvei – ahogy a jelentõs hazai díjakkal jutalmazott, vagy akár Oscarra jelölt mai filmek – ugyancsak állami támogatással készültek, gazdasági szempontból azonban szinte valamennyi bukás volt. A jelenlegi kormány tehát azt javasolja, hogy az állami támogatások mértékét csökkentsék 50 százalékra, a maradék 50 százalékot a producer fõleg magánbefektetõktõl vagy koprodukciós partnerektõl teremtse elõ. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a befektetõk végre leírhassák az adójukból a filmre fordított összeget. 
Az új törvény természetesen a televíziókat is kötelezné arra, hogy járuljanak hozzá a filmgyártáshoz. Elvileg ezt már eddig is megtették, de ezen a téren mind az állami, mind a kereskedelmi televíziókkal nagyon súlyos gondok vannak. Egyrészt mert általában csak bizonyos típusú filmeket, fõleg vígjátékokat támogatnak, másrészt pedig az olyan alkotások egy részét, mint amilyeneket a budapesti olasz filmhéten bemutattunk (Vörös Hold), a televíziók egyszerûen nem tûzik mûsorra, vagy ha igen, kizárólag éjfél után. Pedig az olasz film sokkal inkább a gyártás és a forgalmazás megoldatlan problémái, mintsem az ötletek és a tehetség hiánya miatt van válságban. Olyan kiváló filmek születnek nálunk, mint Nanni Moretti A fiú szobája címû, Oscar-díjra is jelölt munkája. És mivel a filmet valószínûleg a Miramax forgalmazza, talán könnyebben eljut a világ mozijaiba. Pozitív példaként említhetném Roberto Benigni Az élet szép címû filmjét is. A többiek, legyenek bármilyen színvonalasak, ha egyáltalán bemutatják õket, mindössze néhány napig szerepelnek az olasz mozik mûsorán, aztán talán éjfélkor lemennek valamelyik televíziós csatornán, s így senki nem látja õket.   

Daniela Staffa, a Fandango Filmgyártó és Forgalmazó Vállalat sajtófõnöke

A 41 éves Domenico Procacci pillanatnyilag a legsikeresebb producerek egyike Olaszországban. Elsõ fontos filmjét (Sergio Rubini: Az állomás) 1990-ben készítette. Procacci nyugtalan, kíváncsi, állandóan új utakat keresõ egyéniség. Hét-nyolc éve nagy lelkesedéssel dolgozik Ausztráliában is, több olasz-ausztrál koprodukciót tetõ alá hozott. Persze más országokkal is gyárt filmeket, legutóbb például Milko Mancsevszki angol–macedón–olasz koprodukcióban készült velencei nyitófilmjét, vagy Jan Sverák utolsó, Oscar-díjra jelölt cseh–angol–olasz filmjét. De õ gyártotta az Emir Kusturica zenekaráról szóló Umca, umca, macska-zaj címû filmet is. Olaszországban a legnagyobb sikereket eddig Gianni Ligabue Radio Freccia címû, a fiatalok között kultfilmmé vált mûvével, valamint Gabriele Muccino három filmjével aratta (közülük Budapesten eddig csak a legújabbat, Az utolsó csók címût láthatták). Általában fiatalokkal dolgozik, és fõleg „szerzõi” filmeket gyárt. Ennek ellenére eddig még csak néhány tervéhez kapott állami hozzájárulást. Tehát kizárólag szponzorok támogatásával vagy banki hitelbõl készíti a filmeket, és reménykedik… A Radiofreccia vagy Az utolsó csók hatalmas közönségsiker volt, busás hasznot hozott. Az utóbbi például 2001. februárja óta 150 kópiával megy az olasz mozikban, ami valóságos csoda. Minden korosztály szereti, hiszen a filmben bemutatott érzelmi viharok valamilyen módon mindenkit érintenek. (Procacci meg is kapta érte a produceri Donatello-díjat.) 
A Fandango a közelmúltban a forgalmazásba is belevágott, elsõsorban az ausztrál koprodukciókat próbáljuk menedzselni, de ehhez sem kapunk állami támogatást. A többi filmünket ismert forgalmazókra bízzuk; mind a mûvészmozik, mind a (nem kizárólag amerikai filmeket vetítõ) multiplexek bemutatják õket.
Néhány éve könyvkiadással is foglalkozunk. Egy-két filmes fotóalbumon és forgatókönyvön kívül elsõsorban ausztrál és angolszász szépirodalmat és tanulmányokat adunk ki. S filmzenéket CD-n! Egy évvel ezelõtt pedig mozit is nyitottunk Rómában. A Politecnico valaha Róma egyik leglátogatottabb kis mozija volt, aztán néhány évig elhagyottan állt. A filmvetítéseken kívül könyvbemutatókat, felolvasóesteket rendezünk. Törzsközönségünk nemcsak fiatalokból áll, idõsebbek is járnak hozzánk, köztük sok író, költõ, rendezõ. A Fandango ma már márkanév Olaszországban. 

Luciana Della Fornace, az ANEC (Olasz Moziüzemeltetõk Egyesülete) Lazio tartományi elnöke 

A mozik helyzete tragikus. Három évvel ezelõtt az akkori kultuszminiszter, Veltroni, aki ugyan filmszeretõ ember, de nem mozis, hozott egy rendeletet, amely bárhol lehetõvé tette 1300 férõhelyesnél nem nagyobb mozik nyitását. Ez legalább négytermes mozikat jelent. Kontroll nélküli elszaporodásuk súlyos válságba sodorta a hagyományos egytermes mozikat, amelyekbõl Rómában, különösen a város központjában még nagyon sok üzemelt. És valóban, a bevételek hirtelen csökkenése miatt még az 1928 óta folyamatosan mûködõ Etoile mozit is be kellett zárni. Néhány régebbit pedig, amilyen a Piazza Barberini közelében lévõ Fiamma, játékteremmé akarnak alakítani! Csakhogy ennek a törvénynek további hiányossága is van: miközben ugyanis bárhol bárki nyithat egy 1300 férõhelyes multiplexet, azt nem teszi lehetõvé, hogy a régi mozikat más célra lehessen felhasználni. Ha nem megy, be kell zárni és kész. Óriási erõfeszítéseket kellett tennünk azért, hogy például egy 1000 férõhelyes moziból csinálhassunk egy 300 férõhelyes mozi- és színháztermet (mert a mozikkal ellentétben színházból óriási hiány van Rómában), a fennmaradó teret pedig könyvek, lemezek árusítására használhassuk. Mert mégsem nézhetjük tétlenül, hogy Róma szívében sorra eltûnjenek a patinás mozik!
A Veltroni-törvény még egy fontos dologról elfeledkezett: nem írta elõ, hogy csak ott épülhessen új mozi, ahol addig nem volt. Az eredmény: ahol nincs mozi, ott az emberek továbbra sem tudnak filmet nézni, ahol viszont egymás hegyén-hátán épülnek az új multiplexek, a nézõk száma nem emelkedik. Ezért aztán szép lassan nemcsak az egytermes, hanem a többtermes mozik is csõdbe mennek. Már csak azért is, mert ennyi termet képtelenség filmmel ellátni (ez az amerikaiak által üzemeltetett mozikra és a mieinkre egyaránt érvényes). Mondok egy példát: júniusban Rómában egyszerre 53 vásznon láthatták a nézõk a Pearl Harbort! Nyilvánvaló, hogy ennyien nem voltak kíváncsiak rá. 
Az új filmbemutatók fõ idénye októbertõl húsvétig tart. Aztán a filmek száma napról napra csökken, júniusra pedig egyszerûen elfogy. Pedig adatokkal tudom alátámasztani, hogy nyáron is lenne közönség! Az utóbbi idõben még egy érdekes dolgot tapasztaltam. Van egy mozink, amelynek a 600 fõs termében mûvészfilmet, az 1200-asban kommersz filmet szoktunk vetíteni. A nyár folyamán számtalan alkalommal kellett a két teremben filmet cserélni, mert sokkal többen voltak kíváncsiak a mûvészfilmre, mint a másikra. És nemcsak fiatalok járnak nyáron moziba! Akkor viszont könyörgünk, adjatok több filmet! Mert abszurdum, hogy a forgalmazók a kollégáimat a múlt nyáron is arra kötelezték, hogy a tengerparti üdülõhelyeken nyolc hétig tartsák mûsoron a Pearl Harbort! 
Ezek a kötelezettségek fõleg az olasz filmeket érintik tragikusan. Tavaly például 78 olasz film készült. Ebbõl 3-4 hatalmas kasszasiker volt, 3-4 elég jól hozott a konyhára, a maradék 60 filmbõl harminc rosszul ment, a többit pedig be sem mutatták. (Az éves bemutatási arány országok szerint hozzávetõlegesen a következõ: 60 százalék amerikai, 10 százalék európai és más, nem USA-beli, 30-40 százalék olasz film, ez mindig a siker függvénye.) Ha egy olasz filmre bejön a nézõ (ilyen volt legutóbb Az utolsó csók), akkor hosszú ideig mûsoron maradhat. Ha nem, akkor akár egy nap után is le lehet venni, és ezzel vége. 
Szerintem az egész finanszírozási rendszer hibás. Az olasz filmek sorsát egy hasonlattal szoktam érzékeltetni: mondjuk, hogy a film egy gyerek. Ha az állam gondoskodik róla a terhesség alatt, gondosan ápolja a születés után is, aztán pedig kilöki az utcára, akkor mire volt jó az egész? Vagyis: az állam ad pénzt a gyártásra, ad pénzt a forgalmazásra (amit sokszor persze nem a reklámra költenek, ezért a közönség nem ismeri a filmet, következésképpen nem megy el megnézni), de semmit nem ad a mozisoknak. Végül mégis mindenki a mozisokat átkozza, ha egy film megbukik. Pedig õk csak a forgalmazóval kötött szerzõdés értelmében járnak el, amikor azt a filmet, amit kevesen néznek, azonnal leveszik a mûsorról. Támogatás nélkül lehetetlen egy napi két és félmillió líra bevételû amerikai filmmel versenyeztetni egy 56 ezer lírás olasz filmet! Ezért kérem folyton azt az államtól, hogy meghatározott idõre – minimum két hétre – adja meg a mozisoknak az olasz filmekért legalább a napi átlag bevételüket, és akkor biztosan nem tüntetik el õket egy nap után. Mint mondtam, az államilag finanszírozott filmek reklámozása sem túl jó. Mintha már eleve arra számítanának, hogy sem a moziban, sem a televízióban nem nézi meg õket a kutya sem. Szerintem tehát a törvénymódosításon kívül az olasz film újjászületéséhez sokkal több olyan gyártóra és forgalmazóra is szükség volna, mint amilyen Domenico Procacci, aki azért, amiben hisz, akár a saját pénzét is hajlandó kockáztatni.