Késõ délutánonként a fél ország beül az iskolapadba: Claudia vagy Mónika tart kényszeredetten vidám osztályfõnöki órát.

Tételezzük fel, hogy halkszavú, vékonydongájú szakközepes vagyok, akit elkapott egy banda egy nyári este, fél kilenc tájban. Elvették a cigimet (pedig Malbi light volt), meg 1500 forintomat. Megveretésem azzal kezdõdött, hogy a támadás kiókumulálója megszólított a Liget szélén, mondván: légyszi’ adj tüzet, mire én megálltam, elkövettem azt a hibát, hogy megálltam, és míg a gyufát kerestem, elölrõl ököllel az arcomba sújtott. A földre estem, estemben megláttam támadóimat, kik közül ketten rugdostak, egy pedig lehajolva ütött. Késõbb e lehajlót tudtam a rendõrségen azonosítani. Az eszméletemet legfeljebb, ha pillanatokra veszítettem el, összegömbölyödve feküdtem, hogy minél kisebb felületen érjen a támadás, éreztem, hogy az orrom eltört, nem fájt ugyan, de nagyon vérzett, ahogy éreztem azt is, hogy elvették a farzsebembõl kikandikáló brifkómat. A földön fekve hagytak. A támadás után hetekig képzelegtem, és gondolatban számtalanszor szétvertem a hülye pofájukat. Aztán elkapták õket, többrendbeli rablás, garázdaság, ilyesmi. Fiatalkorúak. Olvastam a helyi lapban. 
Az eset után két évvel meginvitálnak az általam még sosem látott Mónika-show-ba mint áldozatot. Csak annyit tudok, Áldozat voltam egyszer a mûsor címe – van bennem némi exhibicionizmus, mégse szívesen vállalom a felkérést. A stúdióban találkozom támadómmal, aki nevetgél, õ volt a fõkolompos, azt mondja, hallom: „Akkoriban ilyen balhés srác voltam, ma már kevesebbszer ütök, legfeljebb csak ha gáz van.” Derültség. “Benne voltunk mindenben, azt persze megesett, hogy megborítottunk egy-két embert.” Bemegyek. Leülök a rikító fotelbe, kérdezek. “Miért tetted?” “Brahiból.” Megvonja a vállát. A nézõk mosolyognak. A végén az egészbõl annyira rosszul jövök ki, hogy úgy érzem, itt a fõ attrakció a támadóm volt: a Fehérvári úton brahiból még odaköp elém. 
Feltételezhetjük persze azt is, hogy kicsit megkopott hangú, kicsit elhízott bariton vagyok, aki már csak itthonról kap felkéréseket, de annak következtében, hogy nemegyszer felléptem Palermóban meg Veronában, gyakran látott vendége vagyok a show-mûsoroknak. Ha egy riporter azt kérdezi, miért nem léptem fel az utóbbi idõben külhonban, azt felelem, nem szeretek utazni. Mivel a feleségem húsz évvel fiatalabb nálam és a tévében dolgozik, gyakran csak azért hívnak, hogy kapcsolatunkról, ami egyébként legfeljebb csak egy-egy adás után rossz, beszéljek. A Claudia show-ba kicsit ittasan érkezem, elbeszélgetek a teljesen részeg rockerrel, meg az öregedõ fitnesz-bajnoknõvel, aki nyújtó-gyakorlatokat csinál, mert cigánykerekezni fog a mûsorban. Hogy mit történt a stúdióban, arra egyáltalán nem emlékszem, késõbb tudom meg, amikor lemegy, hogy Szeretem a feleségem volt a címe. “Killer voltál” – mondja Pali barátom. Otthon meg megkapom, hogy megint arról beszéltem, a házasságom elõtt háromszáz nõvel volt dolgom, pedig ez nem is igaz (egyébként igaz).
 

A két, délutáni mûsorsávban futó, tehát mindenképp rivális show, a “pikáns, pimasz, provokatív” Claudia és a Mónika (A kibeszélõ show) leginkább abban hasonlít egymásra, hogy mindkettõ hasonló embertípust gondol eszményinek, és ezáltal hasonló emberré gondolja változtatni a nézõit. (Mivel minden adás végén kimondatik valami fals “igazság”, valami nyúlfarknyi konklúzió, joggal állítható, hogy ezen – egyébként egyáltalában nem hasonszõrû – mûsoroknak célja a nézõ tanítása, alakítása is.) Maradjunk most a férfiaknál, hiszen a rövid példázatokban is, akárcsak a mûsorok többségében, hímnemû volt a fõszereplõ. Kicsit cinikus macsó, aki hû párja (lehet) a szeretett nõnek (ha eléggé megbecsülik), de azért azt tudni lehet róla, hogy fiatalkorában nem egy, nem kettõ nõtõl tanulta meg, hogyan legyen kiváló szeretõ: használ golyós dezodort, a macsósághoz azért elegendõ mértékben ápolatlan, és ha kell, nem riad vissza attól sem, hogy bekeményítsen. A Mónika show, mely sokkal mélyebbre meríti a hálóját a magyar társadalomba, mint a Claudia show, felszínre hoz ellenpéldákat is, de még a durva ellenpéldák után is kimondatik az építõ jellegûnek szánt toposz. Az egyik Mónikában a férj hazugságvizsgáló gépre rakatta a feleségét, meg akarván tudni, hogy hitvese megcsalta-e. Arra a kérdésre, mit csinálna, ha kiderülne, hogy az asszony félrelépett, azt felelte, “nyomot hagynék az arcán”, aztán kiderült, neki viszont nem is egy szeretõje volt már. Egy másik adásban a börtönbõl üzente egy fiú a stúdióban ülõ anyjának, hogy kiszabadulása után megöli. Az anya megdöbbenve hallgatja az üzenetet: szánalomra méltónak tetszik õ is, a fia is, maga a mûsorvezetõ és a nézõ is. Nincs jótékony félhomály, minden látszik a kamerák elõtt. Megesett, nem is egyszer, hogy a feleség kimondta a nagy nyilvánosság elõtt: férjének kis pöcse van. Mónikán csak a sminkesek segítettek. Az alapozó mindenesetre néha nem elég vastagon van felrakva. Ilyenkor látszik rajta a megrökönyödés, és olykor a bánat is. Mert megesik az is, hogy akarva-akaratlan a szenvedésrõl szól a show, de nem akar részvétet nyilvánítani, mert részvétet nyilvánítani kockázatos; a nézõszám nem eshet, nem megengedhetõ, hogy a voyeur-ök átkapcsoljanak a tv2-re. Mónika nem határolódhat el, ha buziznak, mert – ez derül ki a mûsorból – a magyar férfiak jelentõs része hajlamos buzizni, és annak ad igazat, aki azt állítja: “nincs undorítóbb annál, mint amikor két férfi együtt van”.
Claudiának több arca is van, a durci arc, a szende arc, a komisz, a csintalan, van a nahát-arca, van a közönséges, a primkó (ez a leghitelesebb), de nem pimasz és nem provokatív (a provokáció nem tenne jót, átkapcsolás stb.), míg ezzel szemben Mónika mindig ugyanolyan, józan kívülálló. Ha futball játékvezetõk: akkor Claudia az örökké nyüzsgõ, aki fújja a sípot, ha kell, ha nem – míg Mónika az észrevétlen, a kevésbé feltûnõ. Mindkét esetben csak a hazai csapat nyerhet (lásd férfiasság-eszmény), a játékszabályokból is következõen. A show-k ugyanis, itthon – az azóta sem felülmúlt, és a Claudia-teamet menedzselõ – Friderikusz óta tudható, mindig a mûsorvezetõrõl szólnak. Mónika mögött és elõtt mindig csak a sonkamagyarország képviselõi ülnek, a megnyilatkozni nem tudók (a nyelvi szint: “tök mák”, “ez kész van”, “ciki volt”), akik mintha semmit sem tudnának a szeretetrõl. Claudia elõtt pedig a vérprofin pofába hazudó, többnyire beszélni alig tudó híres honfitársak, akik bármikor könnyet ejtenek bárkiért, bármirõl órákat elfecsegnek, anélkül, hogy sava-borsa lenne a mondandójuknak. Ezért, hogy a Claudia show után az értelmesebb embernek minimum Mozarttal kell regenerálódnia, mert biztos, hogy kétszámjegyûvé lesz a mûsortól az IQ-ja. Szánalmasan kilóg a butaság lólába, kiderül alkalmasint, hogy a látszólag a Maslow piramis csúcsán lévõ személyek biz’ olyannyira el vannak telve maguktól, hogy észre sem veszik, mennyire lihegnek a sikerért, mennyire vágyják a jó szót, és gondolkodás nélkül szénné alázzák magukat. Így lesz a legkedvesebb ember a mûsorban, az õszintén megnyilatkozó Balázs Pali, így lesz végképp szimpatikus a Hajas Laci. Csüggesztõ állapotok. Mert tévedés volt azt gondolni, hogy az a néhány sztár, aki forog a mûsorban, érdekesebb, mint a baktalórántházi kisember, aki szerint a szomszéd egy pedofil állat. Úgy lesz ugyanis sikeres egy mûsor, ha beszélnek róla, pontosabban, ha lépten-nyomon az elõzõ nap látottakról beszélnek. Márpedig a sztárok nem õszinték, hiszen megtanulták leplezni, legfõképp maguk elõtt, milyenek is valójában, és olyanokká lettek, mint amilyenné a közönség szerette volna õket tenni. Lásd: férfi-eszmény. Rilke azt írja, minden hírnév tévedésen alapul, és aki jól figyeli a Claudia show-t – elég, ha a mûsorvezetõt –, megtapasztalhatja, mivé lesz, akit ez a tévedés (téveszme) fogva tart.
Rilkénél maradva: “Nem kell nekem e sok félig üres maszk. Jobb a bábu.”
Viszont nehéz nem észrevenni, hogy a Mónika show-ban kifejezetten beteg emberek is vannak (például valószínûleg gerontofíliás az a középkorú, aki azzal dicsekszik, hogy 82 éves szeretõje is volt már), és a képernyõk elõtt kibontakozó konfliktusok jelentõs része nincs lezárva, el is hangzik néha: mit kapsz te majd ezért otthon. A végszó – fõleg, ha csak annyi: legyünk egymáshoz kedvesebbek – nem old meg semmit, ezért köp ki a fentebb vázolt példázatban a fõkolompos hõsünk elé. És hõsünk bizony ezért érzi még nagyobb lúzernek magát a mûsor, mint a verés után. 
A mûsorok férfi-eszménye elég árulkodó: ez az eszmény ugyanis a legszögesebb ellentéte a szentnek, a szent ideáljának, és ékes bizonyíték arra: felkavarás, illetve Claudia esetén kavarás van. És hiába mentette fel számtalanszor a külcsínre tekintettel az (Est FM-es) ízlésrendõrség Liptai Claudiát, hiába szimpatikus patikus a szavakat jó érzékkel olykor gyógyírrá keverõ Erdélyi Móni, konklúzióként az állítható – a bal kamerába nézve (rám svenkel), kis cetlivel a kézben –: bizony akkor járnak jól, ha nem kapcsolják be a tévékészülékeiket, és akkor járnak a legjobban, mondhatni „szabadon”, ha nincs tévékészülékük. És ha nincs, ne is tervezzék a beszerzését.