“Olyan volt az élet, akár egy üres vászon
           vagy egy szappanopera”
                Bret Easton Ellis: Amerikai psycho

Kultuszfilm az, amit nem láttál elégszer. 

Az egyik elsõ pszichothriller, ahol nem a gyilkos személye, hanem a személyisége kinyomozhatatlan, Michael Powell leskelõdõ-filmje volt. Képfüggés és erõszak párhuzamos életrajza is itt kezdõdik. 

Kultusz vagy áldozat?
1960-ban az angliai mozik bemutatták A bagdadi tolvaj, A piros cipellõ, A ravasz Pimpernel filmrendezõjének, Mike Powellnek új filmjét, a Peeping Tomot, amely minden idõk egyik legnagyobb filmes botrányát kavarta a szigetországban, és egy csapásra kerékbetörte a rendezõ szépen ívelõ pályáját, aki mostohagyermekének köszönhetõen élete hátralévõ harminc esztendejében, 1990-ben bekövetkezett haláláig, csupán háromszor állhatott a kamera mögé. A megjelenés évében felháborodott kritikák láttak napvilágot, a sajtó a mozit egyöntetûen perverznek, nekrofilnek, szadistának, destruktívnak, az angol filmgyártás szégyenfoltjának titulálta, 1979-ben azonban váratlanul fordult a kocka, a sokkoló mûvet a New York-i filmfesztivál Martin Scorsese jótékony közremûködésével mûsorára tûzte, ahol kirobbanó sikert aratott. Kultikus státuszát azóta is õrzi, a vérbe mártott pennák ideje mára lejárt, újranézve a filmet egyértelmû: a botrány és az értetlenség egy olyan úttörõ alkotásnak szólt, amely messze megelõzte a korát. 
A film fõhõse, Mark Lewis (Carl Boehm) a sorozatgyilkos operatõrként dolgozik egy filmstúdiónál, vágya azonban az, hogy filmrendezõ lehessen. A portyái során elkövetett bestiális mészárlásokat egy 16 mm-es kamerával rögzíti, majd saját, otthoni kis vetítõtermében újranézi õket. Sötét gyermekéveire akkor derül fény, amikor megismerkedik szomszédjával, Helennel, akinek – bizalma és vonzalma jeléül –megmutatja féltett kincseit, a gyerekkoráról készült filmfelvételeket. A múlt feltárul, Mark apja az egykori híres biológus (maga a rendezõ, Michael Powell alakítja) életmûve megteremtéséhez, a félelem tanulmányozásához, fiát használta fel kísérleti nyúlként, gyermekének minden egyes lépését kamerával rögzítette. Mark betegsége, a skoptophilia, vagyis a voyeurizmus egy gátlástalan apa keserû öröksége. A fiú maga is áldozat, a valódi bûn az apa lelkén szárad, aki a tudásvágytól hajtva szörnyeteget nevelt a fiából. 
Bár 1960-ban túl volt már a filmgyártás egy-két sorozatgyilkoson és szexuális pszichopatán, az olyan filmekre, mint a Felícia utazása, Cold Light of the Day, Deranged, X. polgártárs vagy a Henry: Egy sorozatgyilkos portréja, amelyek a sorozatgyilkosokat pszichés zavarok sújtotta emberi lényekként, az életkörülmények és a sanyarú gyermekkor áldozataiként ábrázolják, évtizedeket kell még várni. (Hitchcock Psychója ugyan kortárs film, s ebbe a sorba illene, de míg Mark Lewis kisiklott sorsát empátiával figyeljük, Norman Bates igazi szörnyalak. Részletes pszichopatológiája félelmet és viszolygást ébreszt, nem irgalmat.) Nem csoda, hogy Powell filmje zavarba hozta a nézõt és a kritikust egyaránt – a mozi jó és a rossz biztosnak hitt erkölcsi térképét rajzolta át, ráadásként a fõhõs betegségén, a voyeurizmuson keresztül számos nyugtalanító kérdést fogalmazott meg a valóság és a film viszonyáról, a mozi és a kép mibenlétérõl, messze túllépve ezzel a pszichothriller keretein. 

Gyilkos kamera
A voyeurizmus, a leskelõdés a mozgókép természetrajzához tartozik. Az olyan, fõként televíziós mûfajok esetében, mint a reality show-k, a dokumentumfilmek, a kandi kamerán alapuló mûsorok vagy a paparazzók által készített címlapfotók, a leskelõdés ténye egyértelmû: a kamera intim pillanatokat, titkolt sorsokat, esetleges tragédiákat kap el, kiszolgáltatja a kép szereplõinek magánéletét a nézõnek, aki a képet megtekintve, a stábhoz hasonlatosan, önmaga is voyeurré válik. 
A mozik közönsége azonban, amikor a vászonra meredve egy könnyes szerelmi történetbe vagy egy könnyed vígjátékba, vagyis a fikció világába feledkezik bele, nem érzékeli, hogy leskelõdne. Ez a tény olyankor válik egyértelmûvé, amikor egy játékfilmben egy-egy videófelvételnek, néhány fotónak esetleg filmrészletnek a történet bonyolításában kitüntetett szerep jut (Nagyítás, 8 mm, A hátsó ablak, Videodrome), vagyis amikor egy film magát a filmet emeli központi témájává. A vászonra, a képernyõkre, a fotókra figyelõ szereplõkben önmagunkra ismerhetünk; õk is, akárcsak mi, leskelõdnek, néznek, mint a moziban. 
Voyeur minden nézõ, kuncogjon bár a kandi kamera szerencsétlen áldozatain, vagy rendüljön meg Hamlet nagymonológján. A voyeurködés a filmes diskurzus része, miközben a voyeur, a skoptophiliás pszichológiai értelemben véve beteg. Mi nézõk vagyunk betegek tehát, hiszen amikor filmet nézünk, mások sorsát lessük ki.  
Mark Lewis alakja különösen kínossá teszi ezt a felismerést, hiszen a férfi, aki a film közönségéhez hasonlóan leskelõdik, vagyis a vászonra mered, sorozatgyilkos, ráadásul a szimpatikus fajtából – mi több filmes, mûvészember, sõt tudós, kutató, aki apjához hasonlatosan a félelem természetrajzát térképezi fel. Áldozatait a tõrré átalakított kameraállvánnyal végzi ki, miközben, hogy a félelmüket fokozza, az objektív mellé erõsített tükörben végignézeti a szerencsétlen nõkkel saját haláltusájukat. A tökéletes gyilkosság Mark számára a tökéletes filmmel, vagyis a tökéletes mûalkotással egyenértékû; a gyilkosság azáltal, hogy brutális cselekedetbõl képpé alakul át, a morális szférából átemelõdik az esztétika világába. (Az angol esszéíró, Thomas De Quincey egyik írásában már a XIX. században a „gyilkosságról, mint a szépmûvészetek egyikérõl” emlékezett meg”.) 
A hagyományos értékek, a tudományba, a mûvészetekbe vetett hit/bizalom látszik megingani ebben a filmben; a kutakodó, hidegfejû mûvészre és tudósra, akit csak a produkció létrejötte, az eredmények érdekelnek, valamint leselkedõ közönségére, amelyik szemtanúként bûnrészessé válik, sötét árnyék vetül, miközben az emberi kapcsolatok kialakítására törekvõ sorozatgyilkos alakja felértékelõdik. Mark az egyik randevújára nem viszi magával a kameráját, vagyis négy fal között hagyja a mûvészet, a tudomány és a gyilkosság jelképét/eszközét, így válik képessé arra, hogy Helennel maradéktalanul boldog legyen.   

Szimulakrumok
Jean Baudrillard 1981-ben, vagyis jó húsz évvel a Peeping Tom megjelenése után publikálta a szimulakrumokról szóló elméletét, amelyben a képek „gyilkos hatalmáról” írt. Meglátása szerint a posztmodern kor olyannyira medializálttá vált, hogy csak a képek igazságáról beszélhetünk. Amit nem látunk a híradásokban, az nem létezik; a kép olyan befolyásra tett szert, hogy elsõbbsége már a valódit, a reálisat fenyegeti. A „televízió-igazság” azt eredményezte, hogy a tévé feloldódott az életben, az élet pedig a tévében, „a tévé néz, a tévé elidegenít, a tévé manipulál, a tévé informál bennünket”. 
Mark Lewis számára is csak a képek igazsága létezik, gyerekkorától filmez és filmezik, a képek és a realitás egymásba játszik az életében, kamerája gyilkol a szó konkrét és átvitt értelmében is. Nem véletlen, hogy nem hajlandó lefilmezni Helent, a szerelmét, hiszen tudja, a képek már átvették az élete felett az irányítást – akit megörökít, azt egyúttal meg is gyilkolja. 
Mark Lewis figurája bõ harminc évvel elõzi meg Patrick Batemant, Bret Easton Ellis sorozatgyilkos regényhõsét, az amerikai psychót (a regénybõl Mary Harron készített felejthetõ filmet), aki elõdjéhez hasonlatosan áldozatainak kivégzését elõszeretettel filmezi le, majd a videófelvételeket levetíti következõ kiszemelt prédájának. Az õ életét is a képek és a filmek befolyásolják, de Mark Lewis célzottan tudományos, dokumentarista filmfelvételeivel szemben, amelyekben a szexuális aktust a gyilkosság helyettesíti, Bateman filmesként a pornó egy elvadult ágát mûveli: snuff movie-kat forgat, vagyis olyan szexfilmeket, amelyekben a szexuális jelenet csúcspontjaként kivégzi az áldozatait.
Ha Lewis figurája a medializált kor veszélyeinek egyik elsõ megtestesülése, Bateman ennek az érának ikonikus alakja. Életét olyannyira áthatják már a képek, hogy gyakorta õ sem tudja eldönteni, a realitásban mozog vagy csupán egy film szereplõje. Regénybeli életét a mozikban és a tévékben tanult panelek alapján alakítja, hol akcióhõsként, hol pornósztárként, hol egy sorozatgyilkos mozi pszichopatájaként, hol pedig egy szappanopera sztárjaként viselkedik, aki még azon is elcsodálkozik, ha a szerelmi jelenetek alatt a „valóságban” nem szólal meg a zene.
Mindkét képzeletbeli figura ténykedése hatalmas felháborodást váltott ki a kortárs közvéleményben, Powell és késõbb Ellis ellen sajtóhadjárat indult, jóllehet Mark Lewis és Patrick Bateman alakja csupán a fájdalmas realitással szembesített bennünket: az elektronikus média és a filmgyártás befolyásának köszönhetõ, mindannyiunkban kifejlõdött/kifejlesztett voyeur képzetével. Azzal a betegesnek tekinthetõ skoptophiliáséval, aki nem tudván ellenállni a képek csábításának: szent borzadállyal mered a híradóra, elbûvölten fogyasztja az erõszakos filmfelvételeket, folytatásokban nézi végig a túszdrámákat, a családi tragédiákat, a bankrablásokat, az öngyilkos merénylõk áldozatainak haldoklását és a háborús tudósításokat. A nézõ mára már csak akkor hiszi, ha látja a halált.

Peeping Tom – angol, 1960. Rendezte: Michael Powell. Írta: Leo Marks. Kép: Otto Heller. Zene: Brian Easdale. Szereplõk: Carl Boehm (Mark Lewis), Moira Shearer (Vivian), Anna Massey (Helen Stephens), Maxine Audley (Mrs. Stephens), Esmond Knight (Arthur Baden, a rendezõ), Brenda Bruce (Dora), Pamela Green (Millie), Bartlett Mullins (Mr. Peters), Martin Miller (Rosen doktor), Michael Powell (Lewis professzor), Nigel Davenport (A felügyelõ). Gyártó: Anglo Amalgamated. 103 perc.