A mai táncfilmekben a mozdulat mûvésze kilép a színpadi térbõl.

A British Council száz évet átfogó tánctörténeti filmgyûjteményének, a Forward Motionnak az elmúlt évtized termésébõl válogató bemutatóját láthatta a közelmúltban a zömmel mozgásszínházi produkciókat kínáló MU Színház közönsége. E táncfilmek sokkal többek a színházi térben rögzített dokumentumoknál. A hosszabb-rövidebb munkák valódi filmes alkotások, koreográfusok és filmrendezõk közös produkciói.
 

A film mûfaja kiemeli a táncot megszokott terébõl, hiszen táncolni mindenütt lehet, még közönség sem okvetlenül szükséges hozzá. A filmesek egyre intenzívebb figyelme kétségtelenül forradalmasította a mozdulat mûfaját. Az angol programban a legkülönfélébb típusú munkákkal találkozhattunk: volt itt táncjátékfilm, portréfilm, dokumentumfilm, filmetûd – jobbára szavak nélküli, csak mozdulatokkal kommunikáló szereplõkkel. 
A „nagyfilmek” elsõ darabja, a Javier de Frutos venezuelai származású táncos-koreográfust bemutató South Bank Show igazi botrányfilm. A portré alanyának mûvészetében megkülönböztetett szerepet játszik önnön homoszexuális identitása: dermesztõen õszinte, már-már arcpirítóan személyes és kegyetlenül szókimondó (ez esetben inkább: gondolat-eltáncoló) munkái egyikét, a Hipochonder madarat a vetítéssorozat helyszínén, a MU színpadán néhány éve a budapesti közönség is láthatta. Az elegáns szófán, dívai pózban elheveredve nyilatkozó, lefegyverzõen intelligens Frutos szavait újabb koreográfiáinak, próbáinak erõsen provokatív részletei illusztrálják. Az egyszerre sokkoló és lírai kettõsök hol frivol, hol drámai mozgásanyaga, a sajátos arcjátékkal remekül kiegészített testbeszéd közé – izgalmas kontrasztként – rangos, „polgári” angol napi- és szaklapok kritikusainak magasztaló nyilatkozatait illesztették. A portrét követõen a világhírû DV8 társulat, a – Filmvilág olvasói számára Vitézy Zsófia izgalmas elemzésébõl már ismerhetõ – fizikai táncszínház, a táncfilm úttörõ együttese Achilles belép címû alkotása került vetítésre. A pszichológus Lloyd Newson vezette legendás DV8 (a betû-szám név kiejtett hangalakja megegyezik az angol deviate, vagyis elhajló, eltérõ szóéval) táncfilm-trilógiájának egyik legsikeresebb darabja egyben a táncfilm-mûvészet talán legnagyszerûbb alkotása. Szellemes címében is jelzi, milyen támadható és gyenge lehet az is, aki más elesettek skalpjára vadászik. A Newson koreografálta, David Hinton rendezte alkotás hõsei egy londoni kocsma törzsvendég-macsói, akiknek brutális, zárt világában egy furcsa, meleg fiatalember jelenik meg. A vendég sorra döbbenti rá egymás esendõségére, devianciáira, mélységes titkaira a remekül ábrázolt csoport tagjait. Az Achilles belép különlegessége, hogy egyetlen épület, egy valódi kocsma területén játszódik: tökéletes játékfilmes élményt nyújtva beszél el egy minden absztrakciótól mentes történetet lenyûgözõ tehetségû táncosai segítségével. 
Michael Clark a kiváló angol táncos – aki számára a totális (mûfajhatárt is átlépõ) világhírt Peter Greenaway Prospero könyvei címû alkotásának néma Caliban-alakítása hozta el – bizarr játékkal jelentkezett. A The Late (vagyis: a néhai) Michael Clark címû, kiváló ötleten alapuló, ám kissé zûrös tánc-dokumentumfilmjében saját halálával, a maga mögött hagyott (elképzelt) ûr vizsgálatával játszik. A filmben hétköznapi jelenetek, táncelõadás-részletek, barátok nyilatkozatai, a Clark által elképzelt, nélküle továbbmûködõ világ nem túl izgalmas képei sorakoznak. 
A rövidfilmek változatos mezõnyében rendhagyó elõadói terekkel, valódi színházi funkciót betölteni képtelen helyszínekkel és totálisan „civil” helyszínekkel találkozunk. A CandoCo Dance Company Outside In címû, sokkoló alkotásának elején kedves, szimpatikus arcok közelijeit láthatjuk: férfiak és nõk szépen filmezett mimikai gyakorlatai árasztanak felénk meghitt nyugalmat. A kép kinyílik: egyszerre hatalmas, homokkal felszórt padlójú, lerobbant ipari csarnokban vagyunk. A nyitókép szereplõit már dinamikus tánc közben látjuk: két kivétellel kerekes-székes mozgássérültek. Amit az alig negyed óra alatt produkálnak, szavakkal alig leírható: az embernek pillanatról-pillanatra szorul el a torka. Az Outside In ülve táncolói, a kidolgozott karjaival lépõ-táncoló, nem csak láb, de talán (nem tudom lehet-e ilyesmi) medencecsont nélküli fiú és ép társaik fergeteges összjátéka telis-tele fanyar humorral, tragikummal. A kiválóan filmezett, rendhagyó koreográfia az egyenrangúság, az akaraterõ, az emberi összetartozás különleges hangulatú remekmûve. 
Rosemary Lee koreográfus és Peter Anderson Boy címû ötpercesének hõse is rendhagyó figura, egy legfeljebb hat-hét éves kisfiú. A tengerpart kopár homokdûnéi közt játszik, átlépkedve valóság és fantázia gyerekkorban oly észrevehetetlenül vékony válaszfalain. A meghökkentõ szögekbõl rögzített, meghökkentõ terepen bemutatott koreográfiát a kisfiú boszorkányos ügyességgel adja elõ. Játéka olyan spontán, hogy nézõje gyakran illetéktelen leskelõdõnek érezheti magát. A Jonathan Burrows Company Stop Quartet címû produkciója látványos fénysávok borította, semleges terepen zajlik. Bábszerûen mozgó, száraz koreográfiát táncoló elõadói mintha repülõ ablakából látható világváros fényei közt lépdelnének óriásokként. A fekete-fehér elõadás zavaros szerkezete, az ismétlõdõ és igencsak érthetetlen megszakítások jócskán elvesznek ennek a képi világát illetõen igazán izgalmas munkának az erejébõl.
Shobana Jeyasingh, az Angliában élõ, világhírû indiai táncmûvész és társulata a meghökkentõ szépségû londoni The Ark épületének eklektikus tereiben táncolja Duettek autókkal címû koreográfiáját. Jeyasingh a hagyományos indiai táncformákat elegyíti a modern mozdulatmûvészettel. Az Ark elegáns-extravagáns tereit „pörgõs” indiai zenére veszi harmadmagával birtokába. Játszik a terekkel, kommunikál az architektúrával, kirobbanó mozdulataival ellenpontozza a hûvös eleganciát, a mértéktartó építészeti szellemességet. A filmet rendezõ Terry Braun és operatõre kreatív játszótársai a táncosoknak: különös szögekbõl filmezik, remek vágásokkal teszik misztikussá épület és ember találkozását. A csupa üveg homlokzat átlátszó kiszögelléseit kívülrõl filmezve a táncosok távoli, apró alakját szellemesen komponálják bele a mélyben dübörgõ nagyvárosi forgalomba. Hasonló felfogású alkotó a bangladesi származású Akhram Khan, akinek Per4mance: Loose in Flight címû szólója egy lepusztult, Derek Jarman filmjének, az Anglia alkonyának helyszíneire emlékeztetõ ipari terület nyitott és zárt tereiben zajlik. A táncos a megrendítõ környezetet csak kontrasztot teremtõ, „festett háttérként” használja, hogy általa emelje ki tradicionális elemekbõl és az utcatánc akrobatikájából komponált, szenvedélyes koreográfiáját.
A táncfilmeknél megszokott, a mûfajnak köszönhetõen minden kötöttségtõl elrugaszkodó helyszínválasztás szélsõségeit több produkció is képviseli. A Vincent Dance Theatre Üvegház címû tízpercese például egy alkonyi-éjszakai szélfútta mezõn játszódik. A két elõadó egyike, egy táncosnõ a rét közepén felállított, misztikus fényekkel bevilágított üvegházban játszik; vívódó, küszködõ mozdulatait kívülrõl egy férfi követi, aki szeretne bejutni hozzá, hogy a segítségére legyen. A drámai koreográfia sejtelmes atmoszféráját ügyesen élezi a kiváló operatõri munka. 
Sean Tuan-John Welsh Fiú címet viselõ szólójának hõse egy unatkozó, lézengõ külvárosi kamasz, aki Wales feliratos, címer-sárkányos pólójában bóklászik mindennapjai torokszorítóan sivár környezetében. A produkció fojtogató-szürreális atmoszférája a Gummót idézi. Az esetlen, magányos ember kalandjait a remek színészi játék mellett számos szellemes filmes geg teszi plasztikussá. Az Alistair Fishben, az Aletta Collins Dance Company remek rövidfilmjében egy szerelmesével szakító, majd vonattal hazautazó fiút követhetünk. A varázsütésre táncegyüttessé alakuló utastársak szellemes-jókedvû kalandba bocsátkoznak a fiatalemberrel. Alistair döbbenten veszi észre, hogyan enyészik el körülötte a valóság, hogy átadja helyét valami sejtelmesnek. A film mindvégig lebegteti, hogy vajon csak a megtört szívû fõhõs megelevenedõ, figyelemelterelõ fantáziajátékát látjuk-e, vagy egy komplex, látomásos játékot. A kocsik hosszán zajló koreográfiai játék idõvel elcsitul, és a vonatszerelvény már a szokásos, unalmas utazóközönséggel gördül be az állomásra. A JazzXchange Music and Dance Company Speciális kérésének fiatal, fekete hõsnõje gyönyörû jelmezben jár-kel egy parkban; lassított felvételeken csodálhatjuk gazellaszerû mozgását, archaikus gesztusait, ám hamarosan New York utcáin láthatjuk viszont, civil viseletben. A nõ táncol a járdán, a zebrán, az aszfalton kocsik között, csúcsforgalomban a Times Square világhíres keresztezõdésében.
A táncfilm kiszabadítja a táncot, a táncost a színpad „fogságából”, visszahelyezi oda, ahonnan vétetett: a mindennapok közegébe, a szabad ég alá. Bár a mûfaj és nézõi évszázadokra a nekik rendelt zárt terekbe költöztek, a mozgókép megadta a lehetõséget és a bizonyítékot arra, hogy táncolni bárhol lehet. Mi pedig rácsodálkozunk, hogy mindez milyen egyszerû, és mennyire hasonlít ahhoz a folyamathoz, ami a mozgókép feltalálása nyomán a szavak színházával és játékosaival történt.