35 foknál még egy tüchtig kertváros is bûzlik.

Thomas Bernhard egy évtizede halott, a derék osztrák kispolgárok mégsem nyugodhatnak békében. A mester emberképe behatolt a moziba, és újabban olyan rendezõk borzolják a jó kedélyt, rombolják az országimázst, mint Michael Haneke vagy a dokumentaristaként nevet szerzett Ulrich Seidl.
Seidl elsõ fikciós darabja zsánerfilm; létezõ, de neve még nincs mûfaj, amellyel egyre gyakrabban találkozhatunk. Az ilyen sokszereplõs, mikrorealista, nyelvében, kifejezõeszközeiben szándékoltan szegény, történet nélküli, a véletlen dramaturgiájára épülõ munkák a nagyvárosi ember, a tömegtársadalom létmódját próbálják leképezni. 
A közös (egyben a leggyengébb) láncszem egy bolond csaj, csúnya és cserfes, az ártalmatlan, enyhébben értelmi fogyatékos fajtából. A szupermarketek parkolójában vadászik fuvarra. Viteti magát egy darabig, amíg bírja a sofõr cérnával, és ki nem löki az idegesítõ utast. Mert a leányzó debilitásának legnyilvánvalóbb tünete, hogy nem képes, úgymond, disztingválni, dõlnek belõle a televízióból felszedett hülyeségek (reklámszövegek, dalocskák, szlogenek), „információk” (Melyik a tíz leggyakoribb/legnépszerûbb halálok/áruházlánc/közösülési póz?) és intim kérdések (Milyen gyakran él nemi életet? Ugye protézise van? Ilyen öregen még menstruál?). Nem csoda, hogy a bolond lány elõbb-utóbb az útszélen találja magát, de sebaj, innen minden út egy áruházi parkolóba vezet.
Mert Seidl filmjének helyszíne a fõvárost új lakóparkokkal, családi és sorházakkal övezõ déli agglomeráció, a hatalmas bevásárlóközpontokkal, ahol nem számít ritka fajnak a magyar konzumturista sem. De sûrûn megfordulnak itt Seidl hõsei is, leggyakrabban talán a nyugdíjas Herr Walter, kinek pincéjében évekre elegendõ készlet sorakozik élelmiszerbõl, meg egy elektromos mérleg, és ha csak két gramm híja van a sónak, lisztnek, cukornak, õ nem rest visszavinni. Metszõollóval, fûnyíróval pedáns rendben tartja a kiskertet; a fûnyíró a hangoskodó szomszédok megbüntetésére is jó, felbõgeti a motort a kerítés tövében, majd visszavonul a leeresztett redõnyök mögé. Fontos neki a biztonság, van térfigyelõ kamerája, harci kutyája, és évente egyszer, megboldogult felesége születésnapján megenged magának egy kis ártatlan örömet. Ilyenkor éltes házvezetõnõje – némi külön juttatás fejében – magára ölti az asszony ruháit, majd zenés sztriptízt mutat népszerû klasszikus zenére, ahogy Kim Basingertõl látta a 9 és fél hétben.
Látunk még elvirágzott énektanárnõt, aki fanszõrzet igazítással készül a pásztorórára széthízott macho bunkó barátjával, kórosan féltékeny és agresszív fiatalembert, aki nem érti, miért nincs szerencséje a lányokkal, riasztóberendezésekkel házaló és másodállásban magánnyomozást vállaló ügynököt, egy fedél alatt élõ elvált házaspárt, akik gyerekük halála óta nem tudnak meglenni sem egymással, sem egymás nélkül. Õk és a többiek fõnek itt a maguk és egymás levében a napok óta tartó kánikulában Alsó-Ausztria kegyetlen napja alatt, kész csoda, hogy nem ragadnak láncfûrészt, hogy nincs ámokfutás, súlyos testi sértés, csak megmérgeznek egy kutyát, megerõszakolnak egy bolond lányt, elcsattan pár pofon a diszkó elõtt, s valakinek le kell tolnia a gatyáját és égõ gyertyával a fenekében el kell énekelnie az osztrák himnuszt.
A Kánikulának nincsen fõcímzenéje, nincsen expozíciója. A fõcím betûsorai közé a szereplõk fürdõruhás képei vágódnak be, olajtól és izzadtságtól ragacsosan fénylõ, tésztás állagú testek, amint szétvetett tagokkal, mozdulatlanná merevedve, elszántan fõnek a napon. Aztán a kadáverek bemozdulnak, megelevenednek, és rájuk ismerünk: õk a mi embertársaink, kedves szomszédaink, a liftben, a buszon, a gangon, a boltban naponta látott ellenszenves figurák. Ezúttal – a kamera jóvoltából – bejutunk a lakásukba, kilessük a titkaikat, hogy a végén megerõsítsenek minket elsõ benyomásunkban: ezek tényleg ellenszenves népek. Ki-ki döntse el a maga tapasztalatai, mizantróp vagy filantróp érzületei alapján, mennyire életszerû ez így. Elfogadja-e a valóság véletlenszerû metszeteként, vagy él a gyanúperrel, hogy egy tendenciózusan megszerkesztett virtuális valóságba vezették bele.

Kánikula (Hundstage) – osztrák, 2001. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Ulrich Seidl és Veronika Franz. Kép: Wolfgang Thaler. Zene: Markus Davy. Szereplõk: Maria Hofstätter (az autóstopos), Alfred Mrva (a biztonsági szakértõ), Erich Finches (az öreg), Gerti Lehner (a házvezetõnõ), Franziska Weiss (a lány). Gyártó: Allegro Film Produktions. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 121 perc.