Az igazi botrányhõs a síron túlról is üzenget. A Magyar Televízió Ferreri-sorozata.

Álmunkban is fel tudjuk idézni a híres képsort. A Dillinger halott végén az európai kultúra és önmaga elõl menekülõ értelmiségi, Michel Piccoli szakácsnak jelentkezik egy Tahitibe tartó hajóra. 1969-et írjuk. Négy év múltán Michel Piccoli és három barátja „gasztronomiai szemináriumra” menekül otthonról, mindegyik figura a civilizáció és önmaguk elõl. Mesterszakácsként és mesterfogyasztóként halnak meg. Nagy villában, szépen terített polgári asztalnál, egy rubensi termetû, sok finom étket és sok férfit tapasztalt gyengéd tanítónõ segédletével. 1973-at írtuk, a kilátástalan jólét nyugat-európai reménytelenségét. A fogyasztói társadalom torta- és pástétomhegyét. Jómódú és szomorkás vagy agresszív kisegerek társadalma; kisegereké, akiket nem a macska fal fel, de maga a sajthegy nyom össze.
Az új hullámoknak, mint mindenféle egyéb kis forradalmaknak vége. Az európai film koronázatlan királya ekkor Fellini. Õ három év múlva készíti kicsit hasonló hangulatú Casanováját: a nõfaló kalandor nála üresfejû, felfújt hólyag, és minden módon fogyasztó-rekorder. Godard ekkor épp szünetelt, filmet évek óta nem rendezett, és még évekig nem is fog. Néhányan még emlékeznek a Bolond Pierrot-ra, abban menekül el egy párizsi értelmiségi szerelmi érzületbe hajszolva magát a civilizációból. A végén játékból dinamitrudakat kötöz a fejére, de a gyújtózsinórt már nem tudja eloltani. Hinnénk, ennél groteszkebb öngyilkosság nem létezik. Ferreri A nagy zabálással megmutatta, hogy mégis.
A film jókora botrányt keltett Cannes-ban, és még nagyobb botrányt keltett volna Tiranában vagy Karacsiban, Csádban, Közép-Afrikában, élelmiszer-jegyes és mindennapos éhhalállal együtt élõ társadalmakban. (Néhány év múlva a lengyel játékfilmekben tilos volt húst mutatni – A nagy zabálást is betiltották.) A film kísérõzenéjét elnyomja a szellentések sortüze, a rubensi tanítónõt érzéssel és gyermekien hágják meg a halálbaevés ínyencei: ma már ez semmiféle botrányt nem keltene sehol. A film valódi, mélyebb botránya olyan egyszerû és nyilvánvaló, hogy az viszont még ma is, és talán mindig botránykeltõ marad, immár valami bibliai értelemben, hogy ugyanis „szükség van botrányra”: az éhezés-túlfogyasztás kereskedelmi dialektikájára épülõ civilizáció diszkrét bája. Nem érdektelen a forradalmi utópiákat végelegesen lezáró hetvenes évek eleje-közepe: Bunuel is ekkor készíti kései trilógiáját: A szabadság fantomja nagypolgárai mellékhelyiségbe húzódnak, ha enni vágynak, és nagy, fényes terembe, asztalhoz telepszenek ürítkezni. Pasolini két év múlva rendezi a Salo, avagy Sodoma 120 napját, amelyben jóízû ürülékvacsorát szolgálnak fel rituális ünnepélyességgel a szépen terített asztalnál. Ennek a sokféle fajta kiábrándult értelmiségi halálvíziónak mintha csak Greenaway-nél lett volna folytatása késõbb egy másik szakács másik vendégeirõl szóló, ugyancsak a civilizáció értelmét faggató, máig legnagyobb filmjében.
Ferreri, a tehetségesnek mondott fiatal olasz rendezõ, a neorealizmus lehanyatlásakor váratlan ötlettel Spanyolországba megy, és ott kezdõdik igazi pályája. Sokszor hasonlították Bunuelhez, õ maga sem tagadta nyilvánvaló rokonságukat. Nem véletlen, hogy a mester mellett is dolgozó Rafael Azcona volt Ferreri legtöbb filmjének forgatókönyvírója: majdnem olyan a szerepe, mint Jean-Claude Carriere-é Bunuel kései pályaszakaszán. Sokféle összevetés kínálkozhat a két rendezõ munkássága között, válasszunk egyet. Nõkrõl (nõi szerepekrõl) elmélkednénk, de miként Bunueléi, Ferreri filmjei is igazából férfi-filmek. Ne nyúlj a fehér nõhöz – ez ugyan egyik sikerült szatírájának indiánregényekbõl kölcsönzött és kiröhögött jelszava, olyan, mint Ottliknál a komolyan veendõ „Ki szavatol a lady biztonságáért?”: azon mosolyogni lehet, ezen fröcsögve röhögni. Röhögött is a nézõ: Mastroianni mint a híres indiánfaló Custer ezredes „Európa legnagyobb gödrében” Párizs közepén forgatta, egy körülbelül 300 méteres hatalmas gödörben, a mai Les Halles helyén. Ferrerinél az ember utálatos lény – mintha csak állatorvosi tanulmányaiból ezt szûrte volna le. Mivel férfirendezõ, mindig a férfiak a legutálatosabbak nála. (Ebben a szatírában Catherine Deneuve fontos szerepe ellenére megjegyezhetetlen.)
n
Ferreri számára érdekes mûvészi találkozás volt a nyolcvanas évek elején Charles Bukowskival, az alkoholista, drogos íróval, akinek szesszel átitatott önéletrajzi könyvébõl (A mindennapi élet õrülete) inkább érdekes, mint jó filmet csinált, talán mert Ornella Muti olyan tehetségtelen benne, hogy még állítólagos világszépsége is elcsúful. Így aztán a tajtrészegen is tartásos Bukowski-figurát kiváló eleganciával játszó Ben Gazzara marad meg bennünk, meg néhány keresetten, Bunuelhez méltatlanul rideg és kimódolt aberráció. 
Az utolsó nõ – jellegzetes filmcíme ez a rendezõnek; ennek kapcsán idézték gyakran: „a férfi sorsa a nõ” – és Ferreri valóban e gondolat jegyében forgatta legtöbb filmjét, mindig az átlag fölött, mégis változó eredménnyel. Az utolsó nõ legvégén – híresen elborzasztó jelenet volt – Depardieu elektromos kenyérvágókéssel vágta le a farkát.
Most visszanézve Ferreri sok filmjét, megerõsödött bennem a régi, húsz-harminc évvel ezelõtti érzés: az gyengítette, hogy rengeteget beszéltek és fecsegtek filmjeiben, mindig túl szellemesek akartak lenni, mindig kicsit túlfeszítette a humor fekete húrját. Gazzara–Bukowski végigfecsegi a filmet, ami jó Bukowski regényében, kevéssé jó a vásznon. Sok a hangjegy a Ne nyúlj a fehér nõhöz és Az utolsó nõ  leleményes képsoraiban is. Ahol hallgatott, ahol lassabb és türelmesebb volt, a Dillingerben és A nagy zabálásban, ott ma is remekmûnek ható film pereg a vásznon.
n
Végig kísértette a nagyvárosi civilizáció feltételezett pusztulása. Errõl (is) szól a Les Halles hatalmas gödrében indiánokat üldözõ idióta Custer ezredese. New York határán, New York romvidékén vegetál Depardieu és „az utolsó asszony”. Jobb rendezõ volt annál, mintsem hogy ezt meghatottan és hamis hódolattal ábrázolta volna. Soha nem hatódott meg, a negatív utópiákon is röhögött, de a civilizáció pusztulása a filmjeiben elhülyült férfiakat még megmenteni tudó „utolsó asszony” pusztulását (vagy ennek félelmét) jelentette. 
A Dillinger elõtti szellemes filmjét (Hárem) nálunk csak késõbb, tévében játszották, ahol egy határozott nõszemély tart négy férfit nemcsak hálójában, de elrabolja és összezárja õket, meg kell tehát ölniük. Meg is ölik. Mint Bunuelnél, a vicces férfi–nõ játék mindig halálos kimenetelû, és – mint A nagy zabálásban – van ennek valami megnyugtató hangulata. Kevéssé méltányolt, bár érdekes film a Liza (eredeti címén La cagna – A szuka), amely mintha a Dillinger folytatása, utójátéka volna. Mastroianni, a polgári otthonából elmenekült értelmiségi egy szigeten él kutyájával. Azt hazudja önmagának, hogy boldog, de nem az, még kevésbé elhagyott felesége, aki utánamegy a szigetre. Férje szívében azonban már rég a kutyája fészkelte be magát, a polgárnõ tehát megöli riválisát, és a kutya helyébe lép: négykézláb szaladgál, vinnyog és pacsit ad. Catherine Deneuve mint szûkölõ eb? A feministák csak azért nem törtek rá erre a filmre iszonyú és butaságtól átitatott ideológiai haraggal, mert az idõ tájt Fellini és A nõk városának megsemmisítésével voltak elfoglalva.
Érdekesen provokatív nõalakjai közül nem a páratlan Deneuve, nem a szép és súlyosan tehetségtelen Ornella Muti, hanem a kövér és a halálos ágyon jóságosan paráználkodó Andréa Ferreol marad meg a nézõ emlékezetében: nemcsak, mert ez a színésznõ tehetséges volt, hanem mert az õ slicc-gomboló keze sliccgomb-felvarró kéz is, az õ hatalmas feneke nemcsak profanizálta, de meg is szentelte a nagy tortaszeleteket és pástétomokat, melyekbe jó súllyal beleült. Segg és torta egybekeltek, e két gyönyörforrás nem véletlenül találkozott A nagy zabálás mesterkonyhájának boncasztalán. 
n
Ferreri váratlanul és minden elõzetes értesítés nélkül halt meg, miután utolsó filmjét leforgatta – nagyrészt Budapesten. Az Ezüstnitrátból kiviláglott, hogy õ maga is egyetértett azzal a közhellyel, miszerint egyetlen igazán nagy, maradandó remeklése A nagy zabálás. A mindvégig mozitermekben játszódó és a XX. századot filmekkel megidézõ opusban, amelyben láthatjuk a régi Urániát, visszarévedhetünk a régi Filmmúzeum barlangmozijának varázsára, néhány szellemes, de filmmé alig összeálló finom bizarréria mellett számomra két jelenet különösen emlékezetes. Egyikben egy nagyon ritka werkfilmben Vittorio de Sica forgatja a Biciklitolvajokat: a húszéves Ferreri is a stáb tagja volt. Mindannyian meghatódtunk a nagy remekmû ebéd-jelenetén, amikor a szegénysorsú kisgyerek próbálja úgy enni a spagettit, mint a polgár-gyerekek. Az Ezüstnitrát kellõs közepén meg természetesen A nagy zabálás leggusztustalanabb jelenetét láthatják a fikción belüli és a fikciót „kívülrõl” szemlélõ nézõk: tessék felháborodni, tessék röhögni. Ferreri nagy találmánya, és ebben csak Makavejev Sweet Movie-ja vette fel vele a versenyt: hányingerrel küszködve is tudunk visítva röhögni, sõt, csak így érdemes. És az sem árt, mondja e feministákat gyûlölõ rendezõ, ha egy jóságos nõszemély halálos rosszullétünkkor is a közelünkben marad.