Háromszáz film egy hét alatt megfelel a halálos adagnak. De nélkülük garantált az elhülyülés.

Mediawave-re azért jár az ember, mert nem akar buta maradni. Persze, arról, hogy buta vagy nem buta, csak akkor tud dönteni, ha már ott volt. Huszonkettes csapdája, de tizenegy év után is szükséges leírni, hogy nincs még egy olyan fesztivál Magyarországon, ahol a világ filmes szellemi mozgása teljes horizonton megmutatkozik. ( Na, jó, a Titanic is olyan, illetve nem…) A tévék – mindegy, melyik milyen pénzbõl butít – nem forgalmaznak, nem mutatnak be fikciós kisfilmeket, rövid és hosszú dokumentumfilmeket, rajz és bábfilmeket, a nyelvi-kísérleti, ún. lila próbálkozásokról nem is szólva. A moziba bekerülési esélye ezeknek a szabad vizuális gondolkodási formáknak meg végképp a nullához közelít. Így ha valaki kihagyja a Mediawave-et – az kihagyja a világ aktuális képi megközelítési módjait –, s úgy marad képi buta, hogy nem is tud róla. 
Az más kérdés, hogy ez a szabadság a permanens szorongás alapja. Ebben az évben, az elmúlt tíz év gyakorlatával szemben, rengeteg filmet mutattak be. Közel háromszázat. Ez a mennyiség, fõleg ha valaki nézõként határozta meg magát azon a héten Gyõrben, megfelel a halálos adagnak; aranylövés a szembe. Képtelenség szelektálni, elkapni a befutót, vagy megérezni, melyik lesz a bumm.
Pedig talán ez volt az elsõ év, hogy a vetítési körülmények megfeleltek az európai átlagnak, s nem érezte minden percben az ember, hogy mégsem ott lakik. A légkondi, a vászon és a hangminõség a felújított Rába Színházban kiváló volt, a tolmácskészülékek mûködtek, a büfében hideg üdítõ. Csak. Csak nézõ nem volt egy tucatnál több a versenyprogram vetítése alatt. Inkább a speciális filmcsomagok vonzották a mozifénybe vágyódókat. A híres lengyel rendezõk (Wajda, Polanski, Kieœlowski) vizsgafilmjeit a földön ülve néztem, míg Jos Stelling holland független filmes (amúgy a zsûri elnöke) retrospektívjére is csak azért jutottam be, mert moderátora voltam a fekete öltönyös, szemüveges mesternek. Róla többet, késõbb. De ettõl függetlenül szomorú volt látni, hogy a filmek nem tudnak versenyezni a koncertekkel és egyéb happeningekkel. A Mediawave hosszúra nyúlt fesztiválja (közel tíz nap) egyre inkább életforma és kulturális attitûd, amibe alig tud beleszólni a film.
Más is változott. A magyar versenyanyag egyre vaskosabb, a függetlenfilmezésen kívül a tévés anyagok gyûjtõhelye is lett. Irónia helyett/mellett az ünnepélyesség lengte be a fogalmat, így a nemzeti film kategóriája és fogalma mutatja, mennyire hiányzik Veszprém, Miskolc, vagy Pécs a vizuális térképrõl.
S ha már az ünnepélyességnél tartunk, ebben az évben is kiosztották a Párhuzamos Kultúráért civil díjat. Jancsó, Göncz, Big Lucky Carter, Eötvös bohóc után megkapták számosan. Sajnos, azt nem tudni, pontosan kik döntenek a díjról, mi alapján és miért, így arra se tudok válaszolni, idén miért kapta meg Szirtes András ezt a díjat, amikor a korábbi években szokás volt vagy versenyen kívül, vagy sehogy sem vetíteni a munkáit. Legyen elég a kekeckedésbõl, éljen a mozi!

*

Zikr. A rövid dokumentumfilm kategória díjnyertes táncfilmje Groznijban készült, hollandusok kamerájába (Jos de Putter filmje). A város látványa apokaliptikus, de annak is kõ, vas, beton álma, földig rombolva. A földön kucsmás öregek Allahhoz imádkoznak. Idõnként áthúz a színen egy rendfenntartó orosz járõr, de a kiégett, szétmállott téren amúgy béke van. Hirtelen táncolni kezdenek, énekelnek fejüket fogva egy hatalmas körben, szinte mind szakállas férfiak. A kamera közelebb megy. Nehéz eldönteni, mit látunk? Táncos imát, ahogy a kerengõ dervisek is addig forognak, míg transzba nem esnek, vagy harci táncot, aminek végén az áldozat torkát átvágják? Egy fehér szakállú bácsika bottal a kezében métereseket ugrik, legalább tízet. Eszembe jut az az orosz kiskatona, aki egy másik filmben panaszkodik: nem szereti Csecsenföldet, mert itt a gyerek vagy a nagyapó is késsel jön rá, ha eljön az éjjel. 
Rettenetes ez a tánc. Annyi benne a megélt szenvedés, hogy erkölcsi kérdésekben azonnal outsidernek érzem magam. Ki vagyok én, hogy érezni tudjam (most is csak látom) a képen látható gyér szakállú férfi fájdalmát. Hol a gyereke, hol a felesége, hol a sógora, hol az anyja? Hirtelen s gyors mozgással egy géppisztolyos harcost csempésznek a tánc közepébe, de már nem is látjuk, a forgatag elsöpör mindent. Vajon mit lát Isten e táncból? Három snitt a film, az utolsóban egy öregembert, kucsmában, kaftánban látunk gyalogolni az elpusztult, sótól terméketlen tájban. Naplemente van, varázslatos színekben pompázik a borzalom.
Szédelegtem utána, pedig csak tíz perc volt. Tulajdonképpen két kategóriában is kaszálhatott volna, mert a lét dokumentálásán túl zenei kompozíciójú táncfilm is volt. Más kérdés, hogy az európai ember gyomra ennek domesztikált, mûvészi elõadásba rejtett változatát jobban szereti. Nézem õket, semmit nem értek, különösen ezt az erõt a romok között. Ócska tornacipõ és csizma helyett balettpapucs és flitteres selyem az eukonform megoldás. Attól félek, fogalmunk sincs, mi történt Groznijban, s ennek még megisszuk a levét. 

*

Mike Hoolboom. Ez nem egy film címe, hanem egy függetlenfilm rendezõnek a neve. Ne legyünk elõítéletesek, Hollywoodban egy végtelen érzékeny gondolkodónak kíméletlenül nehéz lehet. Akkor született, mint én, negyvenkét évesnek kéne lennie, de nem annyi, ezen az utolsó (?) filmjén hetvennek látszik, igaz, az Aids gonosz plasztikai sebész. Meg fog halni nemsokára, a napi hetven gyógyszer, amit le kell nyelni, csak az óra mutatóját lassítja, a gyilkolás szerkezete forog tovább. Különben is, Hoolboom filmes, folyamatosan forgat magáról; elég, ha csak visszanézi az utolsó két év anyagát. A filmes, mert visszavert fénybõl él, pontosan tudja a lét határát. Hoolboom elkészítette utolsó, életrajzi filmjét, a Szálakat. Bonyolult, gyakran négy asszociációs síkon összekapcsolt film-képek ezek. A legtöbbje kidobott snitt Hollywoodból, híres filmekbõl meg tucat-filmekbõl, de használ saját korábbi filmjeibõl is képeket, s persze még ehhez is forgat pár snittet, a laborban tovább kotyvasztja, igazi alkimista. Annyira gazdag a képi szintek és a narráció (Hoolboom meséje életérõl) összekapcsolása, hogy az ember szédül. És fél, mert Hoolboom filmjeinek fénye vakít, de a filmkockákon inkább a sötét az uralkodó erõ. Megváltatlansága már szinte elviselhetetlen a nézõnek. De Hoolboom a szenvedésben mitikus magasságokba emelkedik. Eisensteinre, Derek Jarmanra, Pasolinire emlékeztet. A filmeket egymásra fényképezi, a motívumokat egymásra kopírozza, motívumokból hosszú szekvenciákat szerkeszt, nem is lehet érteni, de végig érzed, hogy tökéletes pontossággal meséli el a XX. századot, amiben te is éltél, s aminek filmjeit te is láttad. A Szálak remekmû, zseniális alkotókhoz mérten, összefoglaló nagy alkotás, amelyben a haláltól õszinte, testileg összeroncsolt szellem beszél. Amúgy az élete stúdiók forróságában, fussál-gyere típusú rendezõasszisztenskedésben zajlott. Hétvégeken, a szabadságán csinált vagy huszonöt filmet, s azokat elküldte a fesztiválokra. A függetlenek ismerték, tisztelték, van harminc díja. A Mediawave-en szinte minden évben nyert. Most is, de sajnos, ez már testamentum és búcsúzás. Derek Jarman Blue-ja, a Szálak – énekek a halál kapujából. Ha én lennék a Mediawave, Hoolboomot saját halottamnak tekinteném.

*

Retro. Ella Davletshina orosz filmes sem elõször van itt a versenyen. A látásmódja olyan egyedi, amilyen csak egy nõé lehet. Amikor az õ dokumentumfilmjét nézem (amin megint csak táncolnak, de csecsenföldi vérdöngölõ helyett valcert, keringõt járnak egymással a kötöttpulcsis nagymamák), úgy érzem magam, mintha valaki másnak a szemével látnék még soha nem látott dolgokat. Oroszok 2000-ben egy parkban a régi szép idõkre emlékeznek, énekelnek, táncolnak, vannak vagy húszan; legyek az õszi napsütésben. Már most olyanok, mint a hópihék a felrázandó üveggolyóban, mese az egész, manók tánca, Turgenyev nem is élt soha, csak Putyin. Furcsa egymás mellett nézni ezt a két táncfilmet, a csecsent és az oroszt, mindegyik dance macabre; az az érzésem, a filmeken baljós elõjelek villódznak. Erre rímel a fesztivál fõdíjas alkotása is, Grant Thoburn Anya, nézd! címû negyedórás, sötét színekkel festett tragikus kisfilmje. Anya, nézd! – mutatja a gyerek anyjának a térdén lévõ sebet, de nincs erre igazán idõ; a háztartás meg a gond. A gyerek azt is látja, hogy az apukája kifoszt és megver valakit a romos épületek mögött, majd látja a konyhaasztalra letett pénzt, hát õ is elcsal egy nála kisebbet, s egy fél téglával agyondobja. Utálom a filmeket, s szeretem a gyerekeket. Ez az elsõ érzés. Az angol rendezõ tisztában van azzal, hogy a minta, amit nyújtunk, katasztrofális, közben még a sebekre sem figyelünk. Finom kameramunka végig, a hangsnittek fontosak, az ember bûnbeesésének történetét látom, Csáth Gézától olvasva ezt jobban szeretem. Ebben a fikcióban is valamilyen szláv nyelven beszélnek, háború vagy béke után vagyunk, vagy csak egy elrozsdásodott játszótéren, nem derül ki. A világnak a celluloidon ostromlott képe van.
Retro és apokalipszis. Ez jár a fejemben akkor is, amikor az animációs fõdíjason hüledezek. Hiába, a gonosz digitalizáció az animációban kap feloldozást. Az angol Robert Bradbrook történetét (Home Road Movies) kizárólag hatvanas évekbeli képeslapok elszínezett világú boldogságában meséli el. A képeslapon belül minden mozog, sõt a fõszereplõk natúr filmfigurák, hogy még nagyobb legyen a kontraszt. A narráció meg a reklámfilmek érzelmi ostobaságában bölcselkedik: éppen egy család utazását meséli el Európán át egy vadonatúj Peugeot gépkocsival. Bejárják a képeslapokat, kempingasztalnál esznek, néha beleszaladnak a történelem alagútjába, amely idõnként hátra a háborúhoz, vagy elõre, az autópálya monstrumokhoz visz.

*

De mi a helyzet a magyar ugaron? Bocsánat, a nemzeti szekcióban nekem megint a fiatal függetlenek tetszettek, név szerint Dyga Zsombor (Luc Besson nevelt fia) Uno címû szorongásával. A helyszín már az elsõ pillanatban közli, hogy bár vannak túlélõk, a civilizáció nem úszta meg. Mindenki mindenki ellen, illetve a család, a fennmaradás egyetlen esélye… Hát, nem tudom, milyenek a közvéleménykutatói jelentések, de mintha mindenki a Földet készülne elhagyni. A díjat mégis Stefanovits–Végh–Kálmánchelyi banda vitte el. A Legkisebb film a legnagyobb magyarról. A címe elárulja, hogy aktuális jelentésû moziról van szó, amely nem hagyja szó nélkül az idõsebb mester, Bereményi Géza és alkotógárdájának financiálisan kiemelkedõ teljesítményét. Az Inforg által forgatott film no-budget kategóriába tartozik, ha csak nem számítjuk azt a kétmilliárdot, amit promócióban ehhez forgattak. Mucsi, Scherer szépen blattolja a hülyét, a poénok jók, még ha ismétlõdnek is, de az az érzésem, ha látná ezt a filmet a legnagyobb magyar, Eperjes Károly, semmit nem értene ezekbõl a fiatalokból. Iróniájukat nem a védekezõ szellem tisztaságának, hanem romlottságnak vélné. Ettõl függetlenül korlátolt film, egy norvég vagy korzikai egy büdös kukkot sem értene belõle.

*

Jos Stelling retrospektív. A végére, ahogy megígértem. A fesztivál zsûrielnöke egy olyan pasi volt, amilyen mindig is szerettem volna lenni, ha nem ide születek. Van két mozija és egy kávéháza Utrechtben, a filmjeinek õ a producere, és csak akkor forgat, ha olyanja van. Csinált már több ország összefogásával hosszú filmet Rembrandtról, tizenkét részes tévéfilmet a Bolygó hollandiról, forgatott Skócia hegyei között minimal-Kafkát egy váltóõrrõl, de Mediawave-híres, világhíres erotikus kisfilmjei miatt lett. Párbeszédeket nem használ, csak zajokat, nézéseket, mozdulatokat, a kamera kocsizik, mindig van valami álomszerû abban, ami a figuráival történik, ugyanakkor a következmények prózaisága is ijesztõ. A színészeit kínos gonddal válogatja. “Csak olyanokkal dolgozom, akik jobbak nálam” – válaszolja színészvezetésre vonatkozó kérdésemre. Szerinte õ típusokat fog meg, s a köztük lévõ viszony mindig hordoz iróniát. Tudom róla, hogy õ is csinált egy hasonló filmfesztivált Hollandiában, mint a Mediawave, tíz évig igazgatta, sokak szerint köze van a holland film feltámadásához. A pénz nem probléma, mondja hanyagul, ami miatt majdnem megverik a magyar kollegák. Illetve dehogy is, karizmatikus figura, de a rejtõzködõk közül; olyan katolikus filmesnek tartja magát, aki már nem hisz. Kubrickot, persze, nagyon szereti. Van róla két történetem, ami talán érzékeltet ebbõl a szuverén személyiségbõl valamit. A Bolygó hollandi címû filmfestményében a képi világ a fantasztikum határára sodródik. Rémálomszerû, pedig történelmileg, szociológiailag pontos és konkrét, amit mutat. A középkor közepén járunk, némileg hiányoznak a jóléti társadalom velejárói, a kamera mintha tényleg idõutazást tett volna. Stelling úgy szedte össze a pénzt, hogy a barátaival épített egy hatalmas parkot, ami tökéletesen megfelel egy középkori telep-falu másának. Évekig építették, majd megnyitották a turisták elõtt. A belépõdíjból meg félretettek valamicskét, így pár év alatt összejött az induló tõke. Helyszínt meg díszletet már nem is kellett építeni. Fizetés sokáig nem volt, csak mindenki pontokat kapott a munkája után. Késõbb, amikor már sikere volt a filmeposznak, s egy kis lé is csurgott, mindenki aszerint kapott, hány piros macit sikerült összegyûjtenie a forgatás alatt. Aki sokat dolgozott, sok pénzt kapott, aki kevesebbet… (Ötlete egyszerûsége engem elrémített, s arra gondoltam, itthon így soha nem menne. Egyébként az õ Bolygó hollandija valamivel látványosabb mozi, mint A Hídember.)   
Mielõtt elbúcsúznánk – Moszkvába megy forgatni –, megkérdezem, mi volt az elsõ film, amit látott. S apjáról mesél, aki pék volt, a kiflit egy nagy dobozban szállította, hát õ egyszer belebújt a ládába, amin volt egy luk. Apja tekerte a kerékpárt, õ meg a camera obscurában ücsörgött, s nézte a fejre állított várost. Errõl van szó, na, a moziról. A Mediawave üzenete sokszor nem több, mint ennyi: a mozi él. Az a mozi, amibe gyerekként beleszerettünk, s amit korosodó egónkkal sem tudunk felejteni. A mozi él, csak a nézõ haldoklik! Illetve: ha azt a foghíjas nézõteret, az üres székekre boruló ezüstfényt tudnám feledni.