A cseh film húsz éve újra meg újra visszatér újhullámhoz. A hasonmások közül Hrebejk a legmegtévesztõbb.

Kilencvennégy és kilencvenöt fordulóján Jiøí Menzel egy amúgy borongós hangú interjúban – a csehek buták, gáncsoskodók, hírbõl sem ismerik az alázatot és ez attól jön nekik, hogy boldogtalan volt a gyerekkoruk – megnevezte utódjelöltjeit. Különben köszönte jól volt, épp túl a kevéssé emlékezetes Csonkin közlegény premierjén. Ezt tessék elképzelni!
Pelét veri a víz a halálos cihán, görcsösen markolássza a 10-es mezt, és sorolja a neveket, ki húzhatná magára az oroszlánszagú ereklyét? Maradona? Elber? Tyson, ja nem az mindig félmeztelenül dolgozik. A neves orvosokból összehívott konzílium meg kinn az elõszobában röhög, hogy zsebláza van az öregnek, hisz alig fél órája vajazott le egy Pepsi-gálát a hétvégre, mert még nem sejtette, hogy a doktorok a másik helyiségben várakoznak.
Menzel mondott interjújában, egyebek mellett Jan Høebejket is megnevezte. Azóta illett odafigyelni az ifjú titánra. Meg is tettük cseh szemléink során a most Magyarországra hozott összes rendezésének komoly teret szentelve, de ez mellékszál. Ami érdekes, az az utódlási vircsaft. Elég kínos.
Elmondtuk már, hogy a cseh film húsz éve mást se csinál, mint újra meg újra az újhullámhoz képest próbálja meghatározni önmagát. Lehet, hogy nem is lehet máshogy, csak egyszer ki ne derüljön, hogy lehetett volna. Azt kell mondanunk, hogy ez nem csak alkotói oldalról néz így ki, de a befogadóiról is.
Hiszen két út lehetséges: folytatni vagy elvetni egészen. Mindkettõ kicsit nehéz, mert szembeötlõk hamar bizonyos szükségszerûségek. Ha folytatom, illenék továbbgondolni, ami az adott történelmi és földrajzi körülmények között úgyszólván lehetetlen, mondhatom durvábban is: láthatóan lehetetlen. (Fontosak a történelmi és földrajzi kondíciók, mert ha valamirõl mondhatjuk, hogy így vagy úgy következménye a cseh újhullámnak, az a tegnapi és mai angol film szociografikus ihletésû ága, illetve annak kommersz kiszerelésû változata.) A teljes elvetés sem habostorta, mert ott is kiderül rögvest, hogy az lenne a minimum, hogy valamiféle tartalommal töltsük meg a helyette (ti. az újhullám helyett) átvett, trendi európai sémákat.
Ráadásul nem is úgy kell elképzelni ezt az õrlõdést, hogy ott van a nagy, két pártra szakadt cseh szcéna. Így maximum a befogadói oldal mûködik: az egyik évben ilyen, a másikban meg az olyan filmek kaszálják be a díjakat, szerveznek hazai Oscar-jelölést, satöbbi, attól függõen, hogy az akkor illetékes zsûriben melyik irány hívei ülnek többen. Alkotói oldalról ez sokkal inkább úgy néz ki, hogy aki csinált egy ilyen filmet, az íziben csinál egy olyat is. E hozzáállás kitermelte a maga biztonsági kûrjeit. Tehát bizonyos szempontból az a tuti, ha a titán csinál egy jó kis újhullámos darabot, aztán mûvészkedik egy másikat. Ez annyira bevált, hogy a mai gyakorlat szerint távolról sem az egész újhullám talál követõkre, hanem annak csak az eladhatóbbnak vélt fele-harmada, gyakorlatilag Menzel és Forman, vagy a többiek övéikhez hasonlatos nekirugaszkodásai. Szó nincs manapság nemhogy Juráèek, de még Schorm örökségérõl sem.
Több súlyos oka is van e metódusnak. Az elsõ és alig valamivel kevésbé fontos az, hogy utóbbiak munkássága nem, vagy jóval nehezebben formálható receptté, bármilyen adaptálásuk is jóval kockázatosabb. Voltaképpen, ha nem is szorosan, de feltétlenül összefügg ezzel a másik ok. Ez pedig a marketing szempontja. Egy ügyes Menzel utánérzéssel gazdaságilag jóval messzebbre lehet jutni, mint valami valóságosnak látszó, ám merõben éteri „macskakölcsönzõs hülyeséggel”, ez faktum. És itt vissza is érkeztünk kiinduló példánkhoz.
Mivégre hát ez az örökösösdi, ez az elõttem az utódom cicó? Lapos következtetésnek tûnik, de egyszerûen nincs szó többrõl: marketing.
Marketing örökhagyónak, örökösnek, befogadónak egyaránt. Mennyivel könnyebben bevezethetõ árú az „új Menzel”, mint Sipka Miska, passz.
Épp ezért korántsem véletlen, és korántsem elítélhetõ, hogy Jan Høebejk a filmjeivel úgy érkezett Magyarországra, mint az „új Menzel” a kor szava ez csupán, ha valami egyáltalán.
Menzel egyébként köszöni, jól van, többedik rendezésében nyakig Dubrovnik egyik kellemes fekvésû színházában. Ez mindenképpen dicséretes, miért is hiányoznának neki, mondjuk, Chytilová vagy Nìmec hazai pályán elszenvedett sorozatosnak mondható kapitális mozibuktái. Az õ filmjeit vidáman termelik Høebejkék.
Jan Høebejkkel szemben, valljuk be, így túl szigorúnak tûnhetünk, hisz' egyszerûen hazugság lenne, ha azt állítanánk róla, hogy az újhullám szimpla követõje, pláne nem kései haszonélvezõje. Utóbbi csak annyiban, hogy kétségtelen tudatossággal merít nevezettek hagyatékából, mer, mit férfi merhet. A tudatosság munkásságának teljességére is szemrebbenés nélkül ráfogható.
Ha akarom, azt is mondhatom, mozijai jellemzõen elõre megfontolt szándékból fogantak. Igaz, hogyne lenne igaz, hogy véletlenül csak Magyarországon szokás filmet csinálni, ám Høebejk makacs tudatossága annyira szembeötlõ, hogy a várakozás izgalmát éppenséggel nem nagyon fokozza. Ez persze nem az a kimondott bûn, sõt lehet dicsérni is, annyi biztos, hogy odaát már jó ideje általános hozzáállásnak mondható. Így az sem egy prométheuszi gondolat, hogy elkéne a cseh filmnek már egy ösztönös zseni, kinek nem.
Annak az ékes bizonyítéka, hogy a tudatosságért senki meg nem róható, éppen Høebejk életmûvében található meg legkönnyebben. Kétezerben datált dolgozatát Oscar-díjra is jelölték. Hogy ez ott, és itt, és mindenhol is mennyit számít, nem részleteznénk. Az Élet minden áron címû munka távolról sem nevezhetõ az újhullám kései felhabzásának, egy egészen más napi világrendbe illeszthetõ darab. A második világháború idején játszódó tragikomédia, ha nem lenne túl sok ilyen, nem mernék profanizálni, de arról szól, hogy hogyan bujtassunk zsidót röhögve. Benigni és franciák, románok és magyarok sokat mesélhetnének arról, hogy hogyan kell és érdemes ilyet csinálni. Ezek a kedves és hazug darabok egy ideje, ha a játékszabályok maradéktalan betartásával készülnek, egyet jelentenek a biztos sikerrel. Sokan nézik, díjak is kinéznek, maximum a kritikákban találhatók bizonyos, inkább eldugott fenntartások. Høebejk e celluloidja viszont valamennyire persze kiemelkedik zsánerébõl. A méltóság elvesztésérõl szól; létezik olyan szituáció, hogy az akkor õrizhetõ meg a leginkább, ha elvesztik és még csak nem is látszólag, hanem nagyon is, de az valami olyan, mint a rosszcsont, ám nagyszívû kutya – elcsavarog, de visszatér, hogy vannak dolgok az életben, amiért habozás nélkül fizethetünk a méltóságunkkal, hisz valami még fontosabbhoz juthatunk általa.
Ennek az eredetisége éppenséggel megbeszélhetõ lenne, de Høebejkre nézvést egy kétségtelen szakmai bravúr hámozható ki az egészbõl. Õ ugyanis egy nettó bohócot, Bolesláv Polivkát rakta a vázolt lelki természetû problematikum közepébe. Hogy ez mennyire hajmeresztõ vállalás, magunk között vagyunk, nem tõlem fogják megtudni. Ami kisült, keménykezû, ugyanakkor nagyon is érzékeny, valós szándékait empatikus úton megvalósítani tudó rendezés. Ez a brünni intellektuális beállítottságú Kazal László, olyan visszafogott, mértéktartásában is tündöklõ alakítást nyújt, mint máshol még soha. Hogy Polivka milyen nagy színész lett mára, az nem is annyira sajátmagától tudható, mint Høebejktõl, ezt egyébként a másik mûbõl, a Kuckókból is kiderül jócskán. 
Amikor azt mondtuk, hogy az Élet minden áron távolról sem az újhullámhoz, hanem ehhez a Benigni-féle vonalhoz kapcsolható, mondandónk érdekében diszkréten kozmetikáztuk a valóságot. Az a helyzet, hogy ezt is a csehek találták föl, csak olyan régen, hogy tán igaz se volt. Kitalálták. Az üzlet a korzón, ugye. Mint Benigni, a maguk idején õk is elhozták az Oscart, ennyit a világ változásáról. Hogy Elmar Klos és Kádár János munkássága mennyire képezte szerves részét az újhullámnak, azon éppenséggel lehetne vitatkozni, de ez sokkal inkább kortörténeti kérdés nekünk, mintsem esztétikai vagy filmtörténeti. Némiképp leegyszerûsítve annyit mondhatunk: nem nagyon tetszett az Üzlet a korzón, de értjük, mitõl volt szerethetõ. E téren hajszálnyit sem tér el a késõbbi benigniktõl.
Ezzel együtt a Segítenünk kell egymásnak (Musime si pomáhat), honi keresztségben: Élet minden áron, kiforrott mestermunka.
Könnyû rá vállat rántani, még szép, hisz ez a rendezõ eddig utolsó munkája, érthetõ: belejött. Csakhogy mindez Høebejk korábbi megszólalásairól is minden további nélkül elmondható.
Bár külsõdleges jegyek (itt konkrét fizimiskájára is pofátlanul célzunk) alapján azt is mondhatnánk, Høebejk egy Menzel-hasonmásverseny gyõzteseként lett filmrendezõ, az igazság más: már az ugyancsak kerítésszaggató sikert arató Süvölvényévek idején, a menzeli jóslat évében, 1995-ben kész profiként lépett föl. Ez a film is a megvalósított elhatározás diadala. Minthogy beltartalmát a maga idején (nyilván decens spéttel) részleteztük, és mostani mondandónkhoz is inkább a mûfaja körüli keresgélés passzol, nem dicsérete vagy elmarasztalása a célravezetõ, hanem elhelyezése: kontextusba kell állítani.
El nem dönthetõ, legalábbis nekem, aki azért valamennyire kerülte az ilyeneket, hogy Európa ezen szegletében hol csinálták az elsõ Csinibabát. A mienkére emlékszem, a németek East Side Storyjára meg erre, de tudom, hogy volt bolgár örömzenélés, össztánc is, gondolom a nemes hagyományokból kifolyólag inkább, mint a szomszédságbeli sikerek nyomán.
A Süvölvényévek ráadásul egy kortárs kisregény adaptációja, onnan a remek magyar cím, hiszen Petr Šabach munkája Heé Veronika csakis az eredetivel mérhetõ, kitûnõ fordításában magyarul is megjelent. Ami azt illeti, finoman szólva is hûtlen adaptáció ez, inkább olyan, ami trambulinnak tekinti anyagát. Ahhoz, amit ki is mondanak benne, hogy legyen egy prágai West Side Story, egy amerikai típusú, ám letagadhatatlanul kelet-európai musical, arra a kapitális hazugságra, megengedõbben öncsalásra alapozva, amire például Fenyõ Miklós és a Hungária együttes oly fényes karrierje is épült, hogy a földgolyó ezen a fertályán, az ötvenes évek végén, de akár egy kicsivel késõbb is létezett, létezhetett volna valamiféle rock and roll életforma, hogy azt ne mondjam: lázadás. Létezett egy frászt! De kit érdekel, olyan fajta ártatlan õshazugság ez, amire konkrét életmûvek is épültek, viszont Høebejk esetében errõl szó sincs, így szemrehányás sem illeti. Csinált egy végig példásan stílben tartott zsánerfilmet, aztán továbblépett. Így elmondható, hogy a fölhasznált alaphuncutság (cseh rock’n’ roll, uram atyám, az a Lady Carneval volt) ügyesen használt eszköz volt csupán. És, hogy Høebejk ezt mennyire megtehette, ahhoz van még két adalékunk.
1.Vajon a véletlen mûve-e, hogy a német rokondarab címe East Side Story lett? 2. Mire megjelenünk, már a cseh mozikban lesz az itt a Requiem pro panenkuért már többször dicsért másik ifjú titán, Filip Renè – aki idõközben két nagyszájú tévedésével, majd azt mondtam, fércmûvével csaknem kikormányozta magát a pályáról – nagy comebackje, a Vénasszonyok nyara, mely opus a hatvanas évek nagy cseh slágereibõl applikált celluloid szalag, nem egyéb, de a szakma, akin már végigfutott a kész termék, már most hozsannázza, újra számolni kell majd az elkódorgó báránnyal. Renè filmjének közönségsikere bízvást borítékolható tehát. S ha e tételt is kérdéssel akarjuk zárni, mit gondolnak, nálunk lesz-e még új Csinibaba?
Hogy Høebejk és állandó társforgatókönyv-írója, a sokfelé keresett Petr Jarhovský mennyire rendültek meg az íróhoz, Petr Šabachhoz való hûtlenségüktõl, hát valamennyire biztosan, hiszen következõ dolgozatuk – Kuckók – ismét egy Šabach mû alapján készült. Mondhatjuk, az ellenkezõ alapállásból, egy hû adaptáció.
Az irodalom és a film szoros szövetsége ugye, az újhullám óta egy masszív cseh legenda. Egy szép és igaz szerelmi történet, ami legendaként kapcsolható az újhullámhoz, ám voltaképpen jóval korábban fakadt, elég ennek illusztrálásául Vladisláv Vanèurát emlegetnünk, aki nagyregényei közt lazításként csinált filmeket a harmincas évek második felében.
Így tehát némi galád felületességgel állíthatjuk, hogy könnyû Šabachból hûséges adaptációt készíteni, hiszen tollát majd’ annyira vezették génjeiben hordozott filmes hagyományok, mint irodalmi elõzmények.
A Kuckók ezzel együtt, vagy épp ezért a kilencvenes évek legjellegzetesebb és számomra legszerethetõbb cseh filmtípusa. Szó, ami szó igyekeztünk követni a kor cseh moziját, így ezt és a most példaként fölhasználandó, vele rokonítható mûvet is. A Milan Šteindler rendezte Köszönet minden új reggelért címût tárgyaltuk már itt. ’45-tõl a hatvannyolcas szovjet invázióig húzódó nagyívû és innen (onnan is) roppant hitelesnek tetszõ tablók ezek, az utódok szeretetteli iróniájával elbeszélve.
Ezen az irónián belül találjuk meg mégis a két említett mû közti különbséget, és ez a különbözõség az, ami leginkább a segítségünkre lesz abban, hogy Høebejket a legpontosabban a helyére rakjuk, mint szuverén filmalkotót éppúgy, mint mai cseh rendezõt társai, kortársai közt. Ez a bizonyos szeretõ irónia ott van mindkét film minden jelenetében, de Šteindler dolgozatában (tán képünk is volt hozzá) a film viszonylag váratlan néhány (max. 2–3) pontján, egy messzi ukrajnai hómezõn lobogó zászlóval mancsában átszaladt egy irdatlan nagy medve, ha szigorúan vesszük teljesen funkciótanul, mégis az egész mozit kiemelve könnyen meghatározható keretei közül. Mit kiemelve, egyenest felemelve, szavamra, megnézném csak ezért még háromszor is.
Na most ez az, amit Jan Høebejk nem tesz meg a Kuckókban. És nem tenne meg soha, sehol, semmilyen körülmények közt sem. Alkothat aztán remekmûveket, bár valószínûleg további kiforrott mestermunkák várhatók tõle, de efféle gesztusra még lehetséges vígjátékaiban sem számíthatunk. Nem nagy kockázat kimondanunk, az ilyesmi számára nyilvánvalóan üres baromkodás. Hogy nekünk nem az, az szerinte (is) legyen a mi bajunk.

Egy viszonylag korai, 1990-es filmrõl érdemes még említést tennünk, amit Høebejk és Jarchovský „csak” szcenaristaként jegyez (Ondrej Troján rendezte, aligha véletlen, hogy õt viszont sose emlegettük), ám segít megnyugtatóan visszatérni oda, ahonnan nekivágtunk, az utódlási cirkuszhoz. A címe Pejme pisen dohola!, lefordíthatatlan szójáték, itthoni bemutatói helyesen nem is próbálták magyarítani, Zengjük a dalt címen futott, ám világa jobban tapintható, ha megpróbáljuk, bár az Örökmozgó annak idején kétszer is megtelt miatta, így akik látták, érezhetik a film ebbéli szándékait. Pejme pisen dokola! – tehát „k”-val, és nem „h”-val – tábori nóta: énekeljük körbe a dalt, magyar megfelelõje is van, szinte megegyezõ dallammal: ez a nóta, nóta körbejár, ez a nóta, nóta a Pistire (Jóskára, Pannára) rátalál, és akkor Pisti rázendíthet, hogy ha egyszer nekem sok pénzem lesz, felülök a repülõgépre. Úgy, hogy „dohola” viszont már meztelenséget jelent, utalva ezzel az ifjúi körökben nálunk is egykor népszerû üvegpörgetõs játékra, hogy akire a pörgõ üveg torka megállapodva mutat, levesz egy ruhadarabot.
Hogy mi már fiatalon is milyen merészek voltunk, pedig künn tomboltak a komcsik. A kamaszmozi az újhullám konzumálódási törekvéseinek talán a legelsõ csapásiránya volt. A hetvenes években tucatjával készültek ilyen ópuszkák. Chytilová meg Jireš többet is csinált, meg mások is, rengeteget, de tán Chytilová Farkaslak címû filmje nevezhetõ az irály legemblematikusabb darabjának. Mind tuti, ám mégiscsak behatárolható siker volt hazai pályán. Többségük megjárta a keleti blokk mozijait is. A blokkok, kilencvenben (mikor Høebejkék ezt csinálták, már látszott) megszûntek, és ennyi elég is.
Feltételezésük szerint a piac volt kívülrõl leszûkített, ami egyszer mûködött, az kiszabadulva a világba is mûködni fog. Tudja a fene, vagy igen, vagy nem, de a lényeg, hogy Jan Høebejk személyében a hagyományok olyan tudós, jószemû kutatójával van dolgunk, akinek ízlésére nemcsak mi, de a mindenkori Oscar-bizottságok is nyugodtan hagyatkozhatnak. Amibõl õ nem épít várat, abból (nyilván) nem is érdemes. 
Akinek meg a zászlós medve meg a macskakölcsönzõ hiányzik, az keresse magában a hibát. Høebejk egy ideje már úgyis azzal foglalkozik, hogy megcsinálja az Õfelsége pincére voltam Hrabal szóömlést. Tudják, azt, amiért úgy öt éve Menzel és Nìmec kikaparták egymás szemit.