Történelmi kultuszfilmek
Hajrá, oroszok!
Szilágyi Ákos
Történelmi filmek – a történelem vége
után.
Miért nem születtek nagy történelmi filmek Oroszországban
a rendszerváltás évtizedében? Könnyû
lenne erre azt felelni: azért, mert a nagy pénz máshova
ment, nem a filmgyártásba. Például külföldi
bankszámlákra, csinovnyikok zsebébe, ingatlanokba
vándorolt vagy a média-üzletbe, melynek – a globális
tömegkultúrát a filmpiacon is uraló amerikai
produkciók kivételével – a mozifilm mind üzleti,
mind politikai értelemben egyre kevésbé kifizetõdõ
mûfaja. Kétségtelen, hogy a nagy történelmi
filmekhez hiányzott a nagy pénz. A kidobható pénz
és a befektethetõ is. De kinek hiányzott Oroszországban
a nagy történelmi film? Éppen az a bökkenõ,
hogy senkinek: se népnek, se hatalomnak.
A nagy pénz természetesen Magyarországon, Ukrajnában
vagy Lengyelországban is hiányzott, mégis összegyûlt
annyi, amennyi A Hídemberre, a Bánk Bánra, Ima Mazepáért-ra,
a Tûzzel-vassal-ra kellett, mert megszületett a szándék
és megacélozódott az akarat: az állam nem sajnálhatja
a pénzt a legdrágábbra, az állam propagandájára.
(Tegyük hozzá: Lengyelországban – dicséretére
legyen mondva – az állami támogatással életben
tartott nemzeti filmgyártás – Magyarországtól
és Ukrajnától eltérõen – nem rokkant
bele a történelmi monstre-produkciókba, mivel a forrásokat
jórészt külföldi producerek biztosították,
ami persze a lengyel filmek piaci fölényében is kifejezõdött.
Míg a lengyel filmgyártás – magas professzionális
színvonalon – a versenypiacra készítette a történelem
nemzeti mítoszait feldolgozó látványos kommersz
filmeket, addig Magyarországon vagy Ukrajnában az állam
által fenntartott és felügyelt adminisztratív
piacra vagy egyenesen a választási kampánypiacra készültek
a nagy történelmi filmek.)
Oroszországban a nemzeti tudatmentés-tudattörlés
tömegkulturális mozimítoszai nemcsak azért nem
születtek meg, mert – mint mondottuk – máshova ment a nagy
pénz, vagy mert az állam annyira legyöngült, hogy
még az esztétikai legitimáció képeinek
és szlogenjeinek legyártására sem volt ereje.
Ez különben sem igaz, hiszen a hatalmi harcban (többek között
a polgárháborúként mediatizált választási
kampányokban) a tömegmédiumok felhasználása
terén az oligarchikus orosz elit találékonyabb, gátlástalanabb,
bõkezûbb és eredményesebb volt, mint a nyugati
nézõi demokráciák elitjei bárhol Európában.
Persze, az a nagy pénz, amit az oligarchák a médiakampányba
beruháztak, utóbb busásan megtérült: a
nagy pénzbõl – a hatalom hálája folytán
– még nagyobb pénz lett, méghozzá a legkisebb
kockázat nélkül. Ezzel szemben, mint tudjuk, az állam
által finanszírozott történelmi mozifilmek inkább
viszik a pénzt, semmint hozzák. Márpedig nem azért
szállta meg az államot Oroszországban az oligarchia,
hogy a drága költségvetési pénzt hülyeségekre
költsék, hanem azért, hogy saját zsebébe
tömje.
A történelem tömegkulturális nemzeti mítoszfilmjei
ugyanazért maradtak el Oroszországban, amiért elmaradt
a történelmi végkifejlés kataklizmája
maga: nem volt polgárháború, forradalom, ellenforradalom,
bonapartista diktatúra, intervenció. A rendszerváltozás
nem a jövõbe és nem a múltba mutatott, nem volt
káprázatos jövõképe, és nem akarta
visszaállítani a múltat. Oroszországban ez
egyszer elmaradt az elõadás: a történelem nem
került színre. „Normális ország akarunk lenni!
Olyanok akarunk lenni végre, mint mások: normális
gazdaság, normális állam, normális demokrácia.”
A „normalitás” normája lett a „történelem utáni”,
ideológiátlan orosz társadalom számára
az egyetlen norma; ezt a normát nem a költõi múlt,
a ragyogó jövõ és a káprázatos
másság, hanem az unalmas jelen – a jelenben mellettük
létezõ Nyugat – testesítette meg. Elég a történelembõl!
Nagy emberek, történelmi személyiségek, nemzetmentõk
– kíméljenek!
A történelem valóban abnormális hely: lakhatatlan
és élhetetlen. A történelem nagyszabású
és ünnepi, el sem fér a kisszerû hétköznapok
világában, költõi tombolásával
szétzúzza a polgári élet unalmas, ámde
biztonságos prózáját. Ha valamibõl,
ebbõl a történelembõl kijutott az oroszoknak.
Úgyhogy köszönik szépen, egyelõre nem kérnek
belõle. Szeretnének végre olyan kisszerûen,
szürkén, unalmasan élni, mint a hollandok vagy az amerikaiak.
Akár sikerül megszabadulniuk a történelemtõl,
akár visszaesnek a történelembe, egyelõre látni
sem bírják, látni sem akarják. Minden jöhet,
csak történelemi személyiségek, világhódító
hõsök, titánok, vezérek nem. (Jellemzõ,
hogy a kaotikus állapotoknak és drámai hanyatlásnak
véget vetõ új elnököt, Vlagyimir Putyint
sem a nemzetmentõ vezér, a nagy ember, a világtörténelmi
személyiség tömegkulturális szerepében
sztárolják píárosai, hanem a „normális
ember”, az „átlagos orosz ember”, az „állam robotosa” pragmatikus,
hangsúlyozottan prózai, olykor egyenesen szürke és
szerény szerepében. Paradox módon ebben jut kifejezésre
karizmája, és ennek köszönheti rendkívüli
népszerûségét is.)
Miféle szerepük is lehetne egy pragmatizmusra ítélt
államban a Nagy Ember, a Nagy Hazafi („Velikij grazsdanyin”), a
Legnagyobb Orosz titáni alakját mitizáló állami
kultuszfilmeknek? Már a mozifilm politikai felhasználhatósága,
direkt ideologikus funkciója is nagymértékben kérdéses,
hiszen az utóbbi évtizedben egészen más képfajták
és képmûfajok uralják a látványvilágot.
Az államból is média-látványosságot
kell csinálni ahhoz, hogy látva lássák, akiktõl
hatalma ered: a nézõi-választói tömegek.
A tömegkultúra színpadán a történelem
csak látványosságként, kulisszaként,
kellékként, jelmezként, szerepként jelenhet
meg, amely elõtt vagy amelybe beöltözve a sztár
fellép. A sztárolt politikus habituálisan – a modor,
a gesztusok, a hanghordozás szintjén – ténylegesen
is beöltözhet különféle történelmi
szerepekbe és jelmezekbe, de színészek által
alakított történelmi alakok nem léphetnek mellé
vagy a helyére.
Mindennek csak látszólag mond ellent Nyikita Mihalkov
nagysikerû áltörténelmi giccsfilmje, A szibériai
borbély, amely az amerikanizált tömegkultúra
mûfaji filmjeinek hatáseszközeivel vitte világpiacra
az orosz nemzet esztétikai mítoszát. A szibériai
borbély egyszerre volt a Jelcin-rendszer hattyúdala és
az új nemzetállami kurzus elõhírnöke.
Színes történelmi szõttese eltakarta a tíz
éven át tartó vereségállapotot, a sivár
jelent, egyszersmind pedig esztétikailag próbált életet
lehelni a régi sémákba, felrázni az orosz társadalmat,
de legalábbis az új orosz középosztályt:
„Hajrá, oroszok!” Csakhogy Putyin nemzetállami fordulata
szinte egyáltalán nem jelent meg a mûvészetben,
még a tömegkultúrában sem. A Putyin által
hatalomba emelt új „állami nemesség” (Pierre Bourdieu)
víziója Oroszországról nem esztétikai,
hanem gyakorlatias. Nem „Bizánc Amerikájaként” (Nyikita
Mihalkov) képzelik el Oroszországot, hanem inkább
Kelet-Európa Németországaként. A kulturális
örökség – a nemzetállami fordulatnak és
az állam visszaerõsödésének köszönhetõen
– sokkal nagyobb állami támogatást élvez, mint
korábban, de az államnak nincs hivatalos ideológiája,
állami szentekkel, kisajátított nemzeti és
vallási ünnepekkel, ahogy maga a történeti múlt
és a kulturális hagyomány sincs megosztva. (Ukrajnában
éppen megfordítva: más sincsen nemzetmítoszon,
tömegkulturális nemzet-kuliszán és nemzetmentõ
állammûvészeten kívül. Ezért készülhetett
el rohammunkában a nagy történelmi panorámafilm,
az Ima Mazepáért, Jurij Iljenko rendezésében,
amely kis híján elvitte az egész filmtámogatásra
szánt ukrán állami büdzsét.)
A szibériai borbély természetesen nem A Hídember.
A döntõ különbség, hogy míg az elõbbi
– így vagy úgy – az amerikanizált tömegkultúra
nyelvén artikulálja semmitmondó, ám esztétikailag
megindító üzenetét, addig A Hídember –
minden tömegkultúrának tett engedménye ellenére
– kitart az állami megrendelésre készült, ám
értelmiségi módon moralizáló kelet-európai
mûvészfilm (a „nemzeti film”) kiüresedett nyelve mellett,
hogy ezen a nyelven is hírül adja a modern nemzet-eszme totális
kiüresedését: „Éljen a haza!” Ez üzeni ugyanis
a Széchenyi-film. Se többet, se kevesebbet. Ahogy Mihalkov
cár-filmje meg azt üzente: „Éljen a cár!” Ez
a kényszerû ideológiai minimalizmus köti össze
Bereményi és Mihalkov filmjét, esztétikai maximalizmusuk
azonban élesen szétválasztja õket.
Mihalkov végigmegy a kommersz tömegkultúra útján:
az ideologikusan moralizáló nemzeti történelemképet
színes látványosságba és szentimentális
giccsbe fordítja át. Bereményi mûfajilag és
esztétikailag megáll félúton: részben,
mert teheti (nem a versenypiacra, hanem az adminisztratív piacra
készítette filmjét); részben, mert – kitartva
a történelem régi modern és egyben kelet-európai
szemlélete mellett – témájához méltatlannak
érzi a kommerszfilm hatásvadász, szórakoztató
eszközeit. A Hídember megmarad az ideologikus történelmi
propagandafilm kiüresedett sémáinak és a kommersz
látványosságfilmnek, az iskolai történelemtanításban
is jól felhasználható didaktikai eszközfilmnek
és a moralizáló nemzeti mûvészfilmnek
a határán: se ide, se oda. A Hídember maga a filmtestet
öltött skizofrénia, a meg nem alkuvás és
a megalkuvás (pénzzel, hatalommal, tömegkultúrával)
– megalkuvást nem ismerõ esztétikai és morális
egyessége.
Mihalkov számára ez a dilemma – filmjébõl
és nyilatkozataiból is kivehetõen – föl sem merül:
a meg nem alkuvók az õ számára egy maréknyi
szánalmas idióta, akik hõsnek és értelmiséginek
képzelik magukat, így próbálván heroizálni
saját tehetségtelenségüket és sikertelenségüket
(nem kellenek sem az államnak, sem a piacnak). Mihalkov eszménye
maga Mihalkov. Mindig is az volt, csak most a profi szerepében:
profi filmes, profi vállalkozó, profi cár, profi orosz.
Csak profik vannak és senkik. A filmrendezõ vagy profi, vagy
húzzon el a piacról. S valóban: nem mûvészi
tehetség és fantázia, hanem csak profizmus kell ahhoz,
hogy a pénz a piacon mûvészet képében
találkozzon a néppel (és alkalmasint az állammal
is, ami tiszta haszon, de a profi számára nem létkérdés).
Nos, ha úgy tetszik, A Hídember rendezõje, Bereményi
Géza – a film professzionálisan elismerésre méltó
teljesítménye ellenére – nem profi, s ez egyszerre
a legjobb és a legrosszabb is, amit filmjérõl el lehet
mondani.
A Mihalkov-film nevezetes reklámszlogenje – „Õ orosz,
és ez mindent megmagyaráz” – minden további nélkül
átvihetõ A Hídemberre: „Õ a legnagyobb magyar,
és ez sok mindent megmagyaráz.” Miért? Azért,
mert orosznak lenni valahogy olyan szép. Akárcsak hídembernek
vagy legnagyobb magyarnak lenni. A szépség a modern nemzetideológiák
utólagos tömegkulturális esztétizálásának
felel meg. Moralizálás és ideologizálás
helyett esztétizálás. Az államélet minden
nyilvánosan látható eleme esztétizálódik,
hogy permanens izgalomban tartsa a nézõi demokrácia
tömegeit. Az állam a piacról él, a piac az államból.
„Éljen a cár!” Mikor? Hol? Miért? Lényegtelen.
Azért éljen, mert a cár szép és az is
szép, ahogy éltetik. Ahogy egyetlen torokból tör
égbe a hadapródok hurrája. „Éljen a haza! Hajrá,
Magyarország!” – ez is szép, bár olaszul van. De hát
operában az olaszok verhetetlenek. Sebaj! Hajrá, Magyarország!
Hajrá, Hídember! Már Dosztojevszkij is megmondotta,
hogy a szépség fogja megmenteni a világot.
|