Történelmi filmek – a történelem vége után.

Miért nem születtek nagy történelmi filmek Oroszországban a rendszerváltás évtizedében? Könnyû lenne erre azt felelni: azért, mert a nagy pénz máshova ment, nem a filmgyártásba. Például külföldi bankszámlákra, csinovnyikok zsebébe, ingatlanokba vándorolt vagy a média-üzletbe, melynek – a globális tömegkultúrát a filmpiacon is uraló amerikai produkciók kivételével – a mozifilm mind üzleti, mind politikai értelemben egyre kevésbé kifizetõdõ mûfaja. Kétségtelen, hogy a nagy történelmi filmekhez hiányzott a nagy pénz. A kidobható pénz és a befektethetõ is. De kinek hiányzott Oroszországban a nagy történelmi film? Éppen az a bökkenõ, hogy senkinek: se népnek, se hatalomnak.
A nagy pénz természetesen Magyarországon, Ukrajnában vagy Lengyelországban is hiányzott, mégis összegyûlt annyi, amennyi A Hídemberre, a Bánk Bánra, Ima Mazepáért-ra, a Tûzzel-vassal-ra kellett, mert megszületett a szándék és megacélozódott az akarat: az állam nem sajnálhatja a pénzt a legdrágábbra, az állam propagandájára. (Tegyük hozzá: Lengyelországban – dicséretére legyen mondva – az állami támogatással életben tartott nemzeti filmgyártás – Magyarországtól és Ukrajnától eltérõen – nem rokkant bele a történelmi monstre-produkciókba, mivel a forrásokat jórészt külföldi producerek biztosították, ami persze a lengyel filmek piaci fölényében is kifejezõdött. Míg a lengyel filmgyártás – magas professzionális színvonalon – a versenypiacra készítette a történelem nemzeti mítoszait feldolgozó látványos kommersz filmeket, addig Magyarországon vagy Ukrajnában az állam által fenntartott és felügyelt adminisztratív piacra vagy egyenesen a választási kampánypiacra készültek a nagy történelmi filmek.) 
Oroszországban a nemzeti tudatmentés-tudattörlés tömegkulturális mozimítoszai nemcsak azért nem születtek meg, mert – mint mondottuk – máshova ment a nagy pénz, vagy mert az állam annyira legyöngült, hogy még az esztétikai legitimáció képeinek és szlogenjeinek legyártására sem volt ereje. Ez különben sem igaz, hiszen a hatalmi harcban (többek között a polgárháborúként mediatizált választási kampányokban) a tömegmédiumok felhasználása terén az oligarchikus orosz elit találékonyabb, gátlástalanabb, bõkezûbb és eredményesebb volt, mint a nyugati nézõi demokráciák elitjei bárhol Európában. Persze, az a nagy pénz, amit az oligarchák a médiakampányba beruháztak, utóbb busásan megtérült: a nagy pénzbõl – a hatalom hálája folytán – még nagyobb pénz lett, méghozzá a legkisebb kockázat nélkül. Ezzel szemben, mint tudjuk, az állam által finanszírozott történelmi mozifilmek inkább viszik a pénzt, semmint hozzák. Márpedig nem azért szállta meg az államot Oroszországban az oligarchia, hogy a drága költségvetési pénzt hülyeségekre költsék, hanem azért, hogy saját zsebébe tömje. 
A történelem tömegkulturális nemzeti mítoszfilmjei ugyanazért maradtak el Oroszországban, amiért elmaradt a történelmi végkifejlés kataklizmája maga: nem volt polgárháború, forradalom, ellenforradalom, bonapartista diktatúra, intervenció. A rendszerváltozás nem a jövõbe és nem a múltba mutatott, nem volt káprázatos jövõképe, és nem akarta visszaállítani a múltat. Oroszországban ez egyszer elmaradt az elõadás: a történelem nem került színre. „Normális ország akarunk lenni! Olyanok akarunk lenni végre, mint mások: normális gazdaság, normális állam, normális demokrácia.” A „normalitás” normája lett a „történelem utáni”, ideológiátlan orosz társadalom számára az egyetlen norma; ezt a normát nem a költõi múlt, a ragyogó jövõ és a káprázatos másság, hanem az unalmas jelen – a jelenben mellettük létezõ Nyugat – testesítette meg. Elég a történelembõl! Nagy emberek, történelmi személyiségek, nemzetmentõk – kíméljenek! 
A történelem valóban abnormális hely: lakhatatlan és élhetetlen. A történelem nagyszabású és ünnepi, el sem fér a kisszerû hétköznapok világában, költõi tombolásával szétzúzza a polgári élet unalmas, ámde biztonságos prózáját. Ha valamibõl, ebbõl a történelembõl kijutott az oroszoknak. Úgyhogy köszönik szépen, egyelõre nem kérnek belõle. Szeretnének végre olyan kisszerûen, szürkén, unalmasan élni, mint a hollandok vagy az amerikaiak. Akár sikerül megszabadulniuk a történelemtõl, akár visszaesnek a történelembe, egyelõre látni sem bírják, látni sem akarják. Minden jöhet, csak történelemi személyiségek, világhódító hõsök, titánok, vezérek nem. (Jellemzõ, hogy a kaotikus állapotoknak és drámai hanyatlásnak véget vetõ új elnököt, Vlagyimir Putyint sem a nemzetmentõ vezér, a nagy ember, a világtörténelmi személyiség tömegkulturális szerepében sztárolják píárosai, hanem a „normális ember”, az „átlagos orosz ember”, az „állam robotosa” pragmatikus, hangsúlyozottan prózai, olykor egyenesen szürke és szerény szerepében. Paradox módon ebben jut kifejezésre karizmája, és ennek köszönheti rendkívüli népszerûségét is.)
Miféle szerepük is lehetne egy pragmatizmusra ítélt államban a Nagy Ember, a Nagy Hazafi („Velikij grazsdanyin”), a Legnagyobb Orosz titáni alakját mitizáló állami kultuszfilmeknek? Már a mozifilm politikai felhasználhatósága, direkt ideologikus funkciója is nagymértékben kérdéses, hiszen az utóbbi évtizedben egészen más képfajták és képmûfajok uralják a látványvilágot. Az államból is média-látványosságot kell csinálni ahhoz, hogy látva lássák, akiktõl hatalma ered: a nézõi-választói tömegek. A tömegkultúra színpadán a történelem csak látványosságként, kulisszaként, kellékként, jelmezként, szerepként jelenhet meg, amely elõtt vagy amelybe beöltözve a sztár fellép. A sztárolt politikus habituálisan – a modor, a gesztusok, a hanghordozás szintjén – ténylegesen is beöltözhet különféle történelmi szerepekbe és jelmezekbe, de színészek által alakított történelmi alakok nem léphetnek mellé vagy a helyére.
Mindennek csak látszólag mond ellent Nyikita Mihalkov nagysikerû áltörténelmi giccsfilmje, A szibériai borbély, amely az amerikanizált tömegkultúra mûfaji filmjeinek hatáseszközeivel vitte világpiacra az orosz nemzet esztétikai mítoszát. A szibériai borbély egyszerre volt a Jelcin-rendszer hattyúdala és az új nemzetállami kurzus elõhírnöke. Színes történelmi szõttese eltakarta a tíz éven át tartó vereségállapotot, a sivár jelent, egyszersmind pedig esztétikailag próbált életet lehelni a régi sémákba, felrázni az orosz társadalmat, de legalábbis az új orosz középosztályt: „Hajrá, oroszok!” Csakhogy Putyin nemzetállami fordulata szinte egyáltalán nem jelent meg a mûvészetben, még a tömegkultúrában sem. A Putyin által hatalomba emelt új „állami nemesség” (Pierre Bourdieu) víziója Oroszországról nem esztétikai, hanem gyakorlatias. Nem „Bizánc Amerikájaként” (Nyikita Mihalkov) képzelik el Oroszországot, hanem inkább Kelet-Európa Németországaként. A kulturális örökség – a nemzetállami fordulatnak és az állam visszaerõsödésének köszönhetõen – sokkal nagyobb állami támogatást élvez, mint korábban, de az államnak nincs hivatalos ideológiája, állami szentekkel, kisajátított nemzeti és vallási ünnepekkel, ahogy maga a történeti múlt és a kulturális hagyomány sincs megosztva. (Ukrajnában éppen megfordítva: más sincsen nemzetmítoszon, tömegkulturális nemzet-kuliszán és nemzetmentõ állammûvészeten kívül. Ezért készülhetett el rohammunkában a nagy történelmi panorámafilm, az Ima Mazepáért, Jurij Iljenko rendezésében, amely kis híján elvitte az egész filmtámogatásra szánt ukrán állami büdzsét.)
A szibériai borbély természetesen nem A Hídember. A döntõ különbség, hogy míg az elõbbi – így vagy úgy – az amerikanizált tömegkultúra nyelvén artikulálja semmitmondó, ám esztétikailag megindító üzenetét, addig A Hídember – minden tömegkultúrának tett engedménye ellenére – kitart az állami megrendelésre készült, ám értelmiségi módon moralizáló kelet-európai mûvészfilm (a „nemzeti film”) kiüresedett nyelve mellett, hogy ezen a nyelven is hírül adja a modern nemzet-eszme totális kiüresedését: „Éljen a haza!” Ez üzeni ugyanis a Széchenyi-film. Se többet, se kevesebbet. Ahogy Mihalkov cár-filmje meg azt üzente: „Éljen a cár!” Ez a kényszerû ideológiai minimalizmus köti össze Bereményi és Mihalkov filmjét, esztétikai maximalizmusuk azonban élesen szétválasztja õket. 
Mihalkov végigmegy a kommersz tömegkultúra útján: az ideologikusan moralizáló nemzeti történelemképet színes látványosságba és szentimentális giccsbe fordítja át. Bereményi mûfajilag és esztétikailag megáll félúton: részben, mert teheti (nem a versenypiacra, hanem az adminisztratív piacra készítette filmjét); részben, mert – kitartva a történelem régi modern és egyben kelet-európai szemlélete mellett – témájához méltatlannak érzi a kommerszfilm hatásvadász, szórakoztató eszközeit. A Hídember megmarad az ideologikus történelmi propagandafilm kiüresedett sémáinak és a kommersz látványosságfilmnek, az iskolai történelemtanításban is jól felhasználható didaktikai eszközfilmnek és a moralizáló nemzeti mûvészfilmnek a határán: se ide, se oda. A Hídember maga a filmtestet öltött skizofrénia, a meg nem alkuvás és a megalkuvás (pénzzel, hatalommal, tömegkultúrával) – megalkuvást nem ismerõ esztétikai és morális egyessége. 
Mihalkov számára ez a dilemma – filmjébõl és nyilatkozataiból is kivehetõen – föl sem merül: a meg nem alkuvók az õ számára egy maréknyi szánalmas idióta, akik hõsnek és értelmiséginek képzelik magukat, így próbálván heroizálni saját tehetségtelenségüket és sikertelenségüket (nem kellenek sem az államnak, sem a piacnak). Mihalkov eszménye maga Mihalkov. Mindig is az volt, csak most a profi szerepében: profi filmes, profi vállalkozó, profi cár, profi orosz. Csak profik vannak és senkik. A filmrendezõ vagy profi, vagy húzzon el a piacról. S valóban: nem mûvészi tehetség és fantázia, hanem csak profizmus kell ahhoz, hogy a pénz a piacon mûvészet képében találkozzon a néppel (és alkalmasint az állammal is, ami tiszta haszon, de a profi számára nem létkérdés). Nos, ha úgy tetszik, A Hídember rendezõje, Bereményi Géza – a film professzionálisan elismerésre méltó teljesítménye ellenére – nem profi, s ez egyszerre a legjobb és a legrosszabb is, amit filmjérõl el lehet mondani.
A Mihalkov-film nevezetes reklámszlogenje – „Õ orosz, és ez mindent megmagyaráz” – minden további nélkül átvihetõ A Hídemberre: „Õ a legnagyobb magyar, és ez sok mindent megmagyaráz.” Miért? Azért, mert orosznak lenni valahogy olyan szép. Akárcsak hídembernek vagy legnagyobb magyarnak lenni. A szépség a modern nemzetideológiák utólagos tömegkulturális esztétizálásának felel meg. Moralizálás és ideologizálás helyett esztétizálás. Az államélet minden nyilvánosan látható eleme esztétizálódik, hogy permanens izgalomban tartsa a nézõi demokrácia tömegeit. Az állam a piacról él, a piac az államból. 
„Éljen a cár!” Mikor? Hol? Miért? Lényegtelen. Azért éljen, mert a cár szép és az is szép, ahogy éltetik. Ahogy egyetlen torokból tör égbe a hadapródok hurrája. „Éljen a haza! Hajrá, Magyarország!” – ez is szép, bár olaszul van. De hát operában az olaszok verhetetlenek. Sebaj! Hajrá, Magyarország! Hajrá, Hídember! Már Dosztojevszkij is megmondotta, hogy a szépség fogja megmenteni a világot.